Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 11. szám

Rozványi Vilmos: "RECITATIV"

Nem keresi az élet rendkívüli jelenségeit, nem vár döntő pillanatokat, amikben agyát és szívét elkeseredett, önmagát kisemmiző ütközetekre küldje egymás ellen, nagyszerűvé lenni nincs szüksége nagyszerű mottókra, problémái kizárólag művészi és filozófiai problémák, a mának minden pillanatban átértékelő igazságai csak látványképpen érdeklik, mint kaméleon-színjáték a tavaszi ágon (Május huszonhárom Rákospalotán); az átmeneti szociális problémák nem serkentik érte-élésre, bár a burzsoának az idővel való közönyös együttélésében még kevésbé képes elmerülni, azonban az, amit agyára és szívére vesz, mindig általános emberi vonatkozás az egyetemes élethez. Végcélokat tűz ki, mert filozófus és nem képes közbeeső étapp-célokat szolgálni, mert ez függésbeejtő politika és nem szabad filozófia többé. Ízlése, érzéklése, életfelfogása és világnézete legtökéletesebben mai, de mert zsúfolt és már igazolt emberi dokumentumokra van szüksége, azért szűri le értesültségeit múltból és száz világú, millió emberű könyvekből és a saját életszisztémáját egyetlen kereszten, a magányosságén, feszíti meg. Agyán az egybe- és egymásba-élt kultúrák nehéz vitáiból desolatio s ebből nihilizmus születik,

Az élet piszkos, csak a semmi tiszta,
az élet mélyén ég a vágyak piszka
s a semmit nem kívánhatom soha

mert a szíve kultúrája viszont, tán atavisztikus fejlődés aranymosójában, panteista lett:

Nem hiszek én egy Istenben, mert bárhova nézek
istent látok ezert s nem szomorú a világ...

Így válik legbelső énje ellenlábas kulturájú agyának és szívének untalan tusakodásában szkeptikussá s mint a görög mítosz régi réme, ki ágya mértéke szerint szabta egy fejjel rövidebbre vagy nyújtotta ki halottá a hegyei közé tévedt utast, úgy bánik a kétely az ő nagyívelésű lelkével. Így kerül abba a bűvös körbe, melyen át csak nyila szökhet, a vágy, a legtökéletesebb életszisztémához, az Ember és az Universum szabad viszonyához. Új kötetének egyik legmélyebbről szakadt versében így hullámzik egyik nagy ritmusa a szomorú, kételymart főakkorddal: "Mily szomjú véges lelkem rád végtelen világ!" S a megismerés lejtőjének véres fordulóján: "Mily végtelen a lelkem s mily véges vagy világ!"

A szekpszis a mai reprezentatív kultúrember szentimentalizmusa. De míg emez érzésbeli érzékenység, addig a mai érzékenység eszmélkedő és öntudatos.

A saját kompaszán igazodó, én-vallású művésznek a magnetizmusán nagy rezgésekben mérődnek le a gondolatáramok értékkülönbségei. Innen van az, hogy mikor a lélekké felfedezett Ember körül még az államok is siettek elérzékenyedni, hogy idejekorán jogokat adhassanak szabadság helyett, a művészet hirtelen bemenekült a kizárólagos Szép székesegyházába s ott nagyszerű individuális szépségeket kezdtek ünnepelni s fanatikus erőfeszítések közben a plebs és cézár felé egyaránt, egy szívós hekatomba-vallást gyakoroltak, a szellemi arisztokráciáét. A "testvériség és egyenlőség" alapján álló új világrend borzasztó csalása az egyénnel szemben annyira nyilvánvaló volt egész valójukon, hogy "szellemi arisztokrácia" jeligéjük egy időben még a szociális tömegmozgalmak mottójává is eltévedt a nyájba szorított Ember szomorú szűköléseképpen. Az eszközök elégségét s a lehetőségek megállni képességét nem figyelő, "kártyavár"-konstrukciókba siettető új világrend vad versenyizgalmat sarkantyúzott az életbe és az emberekbe. Az egyenlőség helyett kapott, még végzetesebben kiaknázható egyformaság elől újra futott az emberiség igazhitűbbje s egy bővérű, beláthatatlan perspektívájú fogalom keletkezett: a differenciálódás. Az emberi produktív utak látszólag elszakadtak egymástól öncélúakká s a művészet is elkiáltotta magát: l'art pour l'art!

Így lett a szkepszisből reprezentatív psziche-forma, mikor a lelki függetlenséghez a legszabadjára-eresztettebb élet mellett is a magukba meneküléssel igyekeztek eljutni költők és gondolkodók s múlttól, mától, az egész élettől egyaránt elszakadni törekedtek. De száz tükör előtt énjük százféle lehetőségét szembevizsgálva hirtelen egy egyöntetű világnézetnek, ennek a mindenkor szükséges nagy epidémiának, lázrózsáit és döntő normáit fedezték fel magukon. Az ő énjükben is épp úgy mint az idő még be nem vallott karakterében egymásba mosódtak a jó és a rossz, a szép és a rút, az igaz és ál határai és ezer új variációban helyettesítették és jelentették egymást, de még egyetemes törvényszerűségekül el nem fogadottan s ezért látszott ezeknek az új egyéniségeknek sok megnyilvánulása igazolatlan produkciónak, anorganikus, gyökerezni nem képes páfrány-vegetációnak.

Szerves múltba és mába rögződésük már beigazolódott. A Babits múlttal való viszonya azonban még legközvetlenebb értékelőinek szemén is gyakran lápvirágivá tévedt. Restaurátornak tartják s nem reorganizátornak. Nem átértékelőnek a mai kultúrszükségletek számára, hanem címerátfestő barátnak, már meglevő értékekkel és meghatározott színekkel dolgozónak.

Szeretném új könyve kapcsán megmutatni, hogy sohasem száll le a volt élet tárnáiba puszta szemlélődő tudósnak, ki nem hogy tépné, marná ennek a mélységes szénbányának köveit, fölhozandó életünk fűtőanyagául, de még a letört darabot is igyekszik helyére tenni s csak a nevét írja rá. Amit felhoz, az legtöbbje múzeumi látványosság.

Bányász ő is, mint a tárna minden leszállója, de ő már idefenn megtanulta hatalmas hivatása tragikumát, s tudja, hogy egy millió éves, titáni herbáriumot megy felforgatni az új élet eszközévé. S ezért nem csapkodja bele csákányát az öt koronás éhbér dühével, de a nemesebb torzókat roppant erőfeszítéssel vájja alá s egészben választja le, hogy monumentálisan maradjanak. Erezetüket azonban befuttatja a mai világnézet foszforával, melyben a léleknek nehéz hús- és vérszaga van s a meggyötrött emberi matériáknak bús, terhes ichor-jelentősége; de csak a mélyebb, előhívóbb átgondolás sötét-kamrájában látható meg újszerű ragyogásuk, amikre azonos dobbanással üt fel sok azonos, bár alvó akaratot s gondolatot dajkáló szívünk.

Uram, ki úr vagy száz seregek fölött,
teremtesz és ki ellened eltöröd,
világokat vegyítesz, sujtasz
s lelket a lomha rögökben gyujtasz,
te kit magasztal a zenit és nadir
a jármod édes és a csapásod ir:
jármodba fogj be, csapj meg engem,
mért nem örök diadalmad zengem?

Eddig szinte nyomot nyomon lép a régi vates útján, nem az Ezékiel behavazott, szép száz esztendején elmulató unokadévajsággal, hanem az örök, általános emberi érvényű szépségre tapadó szemmel.

Itt azonban, bárha a fényszegett látás paralizált zavarával, de erős emberhez és élethez lehajlással folytatja:

Mér zengem a csúf, kór kicsinyek hadát,
a földi szégyent, béka-egér csatát,
a halni születőknek éltét,
unt bajok ujszerű visszatértét?

s végül is:

Te a nagy Álom, te vagy a fő Lidérc:
a tested élek, hanem a lelked érc,
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
adj, magad ellen, erőt énnékem!

(Októberi Ájtatosság)

Babitsnak a múlt szépség- és igazság-kristályai ezért a bennük való bontatlan erőért kellenek, hogy nagy kilengésű szkepszisét tiszta sarkokon rögzíthesse, de ő hideg fényüket közvetlenebbé, mélyebbé, emberibbé közelíti. Esztétikai és filozófiai problémáinak megoldásáért fordul a múlthoz, mert ott találja a legtöbb esztétikai és emberi dokumentumot, amik már egész rendszerükben megrögződtek s nem csalhatják meg a kutató, szomjas szemeket. Ezeket átértékeli s új véredényekkel reorganizálja a mi számunkra.

S e mély megilletődésben fogant erőfeszítésért látszanak a Babits megnyilvánulásai egyszerű produkcióknak, az élettel nem, csak formába halt világokkal közösülőknek. Pedig az egyetemes élet nagy problémáit csontig tépett körömmel bogozza egy-egy örök érvényű megoldásért. Csak a "Húsvét előtt" című versére gondolok s arra a megrázó kétségbe merülésre, mellyel a valaha volt legiszonyúbb bognak, a világháborúnak, a megoldását várja.

Ő a napi megütközések zajától vonatkozik el, mert nem lát bennük egyebet, mint "unt bajok újszerű visszatértét". Egyébként psziche-berendezése épp oly tökéletes óraműve korának, mint bárki másé. Világnézetében Ibsen által felfedezett, bántatlan, nagyszerű kultúrája a rossznak, mely elnyomott értékeivel a jót sokszor bukásig meghaladón kerül a napra, épp úgy megvan, mint a rútban, az életiszapban, a "Világosság udvarában" elrejtett élettöredékek sok elfelejtett értéke. Huszonkét éves korában erénnyé robbantja a bűnt, mert nagyszerű akaratok és erők lerakodóhelyének tartja. Horáciushoz a soha-megnemelégedésről énekel s egyáltalában a hazugságokkal csordult világban ő is az ellentmondást tartja az igazmondás legbiztosabb eszközének.

Útjain azonban sohasem kaotikus meggyőződés, hanem kemény számvetésen forrott, tiszta tudás vezetik. Mikor mondanivalói a legellentétesebb végletről valók is, igazai sohasem egymásba botlók s karakterükben telvék Babits-vérrel, sohasem törlik egymást. Ezért nem szabad nála "merész" fordulatokról és formanyelvről beszélni még értékítő megállapításnak sem. Egész írói jelleme bizonyíték ez ellen. Fordulatai sohasem meglepő ötletek, hanem megdöbbentő elevenre tapintások. Babits egy régebbi kötetében így jellemzi műhelytitkait: "Bár munkában manapság nincs nemesség, ez csupa munka, csupa faragás". Mindig a végső eredmény elé állít bennünket s ezért teszik versei sokszor az impressiot, mintha szoborleleplezésen lennénk jelen. És a szobron mindig van egy feltűnő, nagy ritmus vagy egy groteszk felület, amelyik figyelmeztet, hogy mindig ide kell nézni - az egészért. Így látom tisztán, hogy ez a lényeghordó felület, mely nem "így jött ki", hanem innen fut ki a kompositióba minden szín és minden vonal, komoly és tiszta szépségüzenet.

De bármi szép kivágott melle karja
nem ér fel hozzá az óhajok alja,
Mert, hol az angyal végződnék a nőben
Ottan végződik ez a nő: csipőben.

(Merceria)

Szándékosan legötletszerűbb fordulatát választottam, melyen kirakat előtt elmélázó kamaszéveink sok-sok leiszaplott platonizmusa vagy perverzitása bolygódik fel ijedten. S Babits minden fordulatán lezuhanunk énünk valamelyik elfelejtett farkasvermébe s abba hordott minden szemetünkre vagy gyémántunkra. Ilyen versei azok, amik látszólag csak olyan látványos, múzeumi darabok. De én láttam már múzeumi szenet, melyen egy őskori hal negatívája volt beivódva s akkor úgy éreztem, mintha egy titokzatos, végtelen, kozmikus folyamat váratlan hulláma csapott volna meg. Mindig ilyen mélyebb örömmel vagy elbizonytalanodással borzongatnak meg a Babits fordulatai, mert sohasem felszínes prizmajátékok, de kételyen lemaratott, munkán izzatott lélekdarabok. Öntudatosak s nem merészek.

Mély költő ösztöne az élet egyszerű jelenségei mellett fogódik el figyelőre. A megszokott, a mindennapi előtt áll meg, mert annak, ami megszokott, mindennapi sokkal mélyebb, hiszen törvényszerűségre kötelező okai vannak. Így lesz a Babits megmélyítő látásán keresztül a csöngettyűsfiú körül vonuló, szinte a megvetésig észre nem vett világból, szemeteskocsiból, cselédlányból szent reggeli kórusa a zsenge-áldozatot bemutatóknak: ragyogó perspektívájú vízió. Így lesz Isten az embernek egy fojtó, lidérces álma. Így lesz örökös szimbólum-szemétdomb a csárda napraforgó lelke.

Még a Babits formanyelvéről van néhány régóta hevertetett gondolatom. Alliterációiról és rímeiről. Én valahogy nehéz vérszagot érzek ezeknek a külsőségeknek hívott dolgoknak a Babitsnál való megjelenésük frenéziáján. Négy vagy öt éve írtam a Nyugatban arról, hogy az alliteráció valahogy több és nagyobb jelentőségű, mint aminek látszik, nem zenésítés, de sokkal mélyebb valami. A mai látszólagos komplikált, erőszakolt viszony az alliterált szavak között valamikor nagy-nagy egyszerűség volt. Az érzésekbe vergődő ősember első érzéskomplexumainak szóba-böffenése. Ilyen távoli mennydörgésfélét érzek én ki Babits efféle soraiból, mint

barangoló, borongó
ki bamba bún borong,
borzongó bús bolyongó
baráttalan bolond...

És a rímei sem egyszerű csöngettyűk a havon sikló szán rúdja végén. A szónak ennek a szánkon élő, vonagló lélekcafatnak még magunknál is messzebbre nyúló kultúrája van s Babits mindig a szó mögé mélyülő világot ütközteti meg a rímeiben, dalnok-zsarnok, mártja-áldja, buzdul-pusztul, és még kiböngészhetetlenül sok ilyen rím megbukna minden stilisztikai vizsgán, de nem véletlen, hanem minden izmában fölharsanó művészet csap le ezekben kék égre fekete viharral, dalnokra, zsarnokkal, buzdul-ra, pusztul-lal. A szavak kultúrája talán egyetlen írónknak sem volt olyan minden idegszálat evő fontosságú, mint éppen Babitsnak. "Szók, keserű, ős tengerekből ülepedett szók, rég kiszáradt tengerek alja, ti felejtett könnyek alja, ti gondolat kegyetlen izgatói" - így lihegi ki lélegzetvesztő birkózások gyötrő emlékeit az író legveszedelmesebb ellenfelével, a szó-Anteussal, amely szülőtalajához, az élethez közelítve azonnal minden ősi erejével töri szét az új relatiok kapcsait még akkor is, ha az életdarab, amit takar egészen új, transcendens folyamatokon ment keresztül mögötte.

Babits a legtagbaszakadtabb legyőzője ma a szónak. Ezért nem tekinthető egyetlen kötete sem s új kötete sem, mely hatalmasuló orgonasíp-társa a többinek, egyszerű kultúrsétákul egy, az élettől távoli, epikurosi kertben.

A "Recitativ"-ban a vér állandó kríziseit a vágyban: a kis szomjúságokat egetlen nagy vágyciszternává, folyton az egész kozmosz esőzésére epedő tudásszomjúsággá, mélyíti önmagában. A Róma miatt Istennel és sok mindennel fejbe kólintott emberiség lábadozókorán itt is, ott is fölbukkanó gyönyörű én-oázisok közül való a Babits egyénisége. Maga is roppant erőfeszítéssel ébredező első lépéseiben mindig önmagára döbben: "A mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam. S már azt hiszem, nincs rajtam kívül semmi." De a vágy "jaj-ízű" másodszori forrtán már az egész életből hullnak borába matériák: "készen már régi részeg, hogy a vizet papold s ízetlen nyugalomnak keverve hűs vizével, hűs szeretet borát idd, szesztelen enyhe bort". Nem venni észre ezt az arccal mind forróbban az Élet felé fordulást, ha nem figyelnők éppen ezeket az önmagába meredező verseket. S hogy mennyi ezer fonálon függ az egyetemes élethez és a mélyebb naturához, azt szimbólumai bizonyítják legszebben, melyek sohasem tévednek el egyetlen árnyalattal sem önfejlődésűekké a való élet fölött, amelyet takarnak.

A művészet vonala nem az élettől eltérülő föl- vagy le-irány. A művészet vonala a párhuzamos; mindig a korabeli élet fölött közvetlen lebegő koncentrált élet. Kenyere és bora a szülő kor kultúrszükségleteinek. Ilyen kenyere s bora a mai mindinkább nekitisztult emberöltőnek a Babits költészete.