Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 8. szám

Kassák Lajos: MISILLÓ KIRÁLYSÁGA
REGÉNY 1

A várostól vagy két órai szekérútra, a hegység keleti lábánál és egész közel a zajos járású, zöld színű folyócskához volt az özvegyasszony majorja. Az özvegyet Lavicskánénak hívták s már harminc éve annak, hogy fiával, az akkor még karonülő Misillóval a birtokra költözött.

Valamikor magas növésű, húsos, szúrós szemű asszony volt Lavicskáné s az első pillanatra úgy látszott, mintha a lusta dologtalanság minden egyéb tulajdonság híján, éppen csak az embere mellé hizlalta volna meg jó ágyaspárnak. Akik azonban közelebbről ismerték, azok félve tisztelték benne a szemfüles telivér zsarnokot, aki mindenhez ért, mindenütt szerencse várja, csengő aranyat kapott föl még az áldatlan mészporos hegyoldalból is - mihez nemcsak erős, szívós teste van meg, hanem halálig akaratos is és terveiben ravasz, mint valami nőstény ragadozó.

Amíg az ura élt, aki egyike volt azoknak az elromlott parasztoknak, akiket lumpos kedvvel, nagyúri nemtörődömséggel babonázott meg a községi képviselőség: gangos, cseréptetős házban a városban laktak. Az ember naphosszat a kocsmát lakta, hónapokig eszébe se jutott, hogy a gazdaságnak utána nézzen s ha az asszony olykor a jószágról, majorról kezdett beszédet, ő először bambán, értelmetlenül vigyorgott, aztán, hogy a nyűgös karattyolás tűrhetetlen telezúgta a fejét, mint akit a bolondulás környékez, két ököllel verte az asztalt.

- Krisztus áldjon meg téged! - rimánkodott ilyenkor az asszony. - Gondolj a Krisztusra, ember! Hát nem vagy te paraszt, akit a föld éltet?! Mi lesz velünk, ha egyszer kihúzzák alólunk a földet?!

- Csend! - ordította az ember már egész megvadulva.

- Hátha majd egyszer gyerekünk is születik...

Nem folytathatta tovább. Az ember durva, nagy öklei már ott táncoltak az arcán, mellén, a lamentáció hirtelen belészakadt és minden ilyen szépszóval kezdett beszédnek szörnyű sikongás, ütlegelés, karmolászás lett a vége.

Aztán hetek, hónapok múltak el, hogy csak szót is váltottak volna egymással.

Lavicska az ilyen időkben érezte magát a legboldogabbnak, már kora reggel kimosakodott, kiborotválkozott és útra készen belébújt ünneplő fekete ruhájába, melyen két sorban vakított a tűhegyű ezüstgomb. Ha valaki a mérges hasogatásokra kérdezett, melyek a házi csaták után telt, véreres ábrázatát éktelenítették, egy percre pironkodón elszégyellte magát, valami káromkodást dörmögött isten és asszony ellen, aztán, hogy minden csúfolódás ellen védve legyen, beszökött a legelső kocsmába és csakhamar az asztal alá itta magát.

Sokszor napokig tartott a dőzsölése, a legutolsó lebujba is ellátogatott s csurgós szemekkel, megkékült ábrázattal csavargott utcáról utcára.

Az asszony azonban zsémbes, rosszkedvű maradt a harcias jelenetek után és órákon át megkönnyezte a bolondul elpocsékolt aranyakat. Hogy valamennyire jóvá tegye ura garázdálkodását, egyedül mosott, főzött, ha az otthoni dolgot elvégezte csoszogó facipőiben, vállán a kapanyélre szúrt piros cserépkorsóval kiment a majorba, mint valami zsandár harcolt, pörlekedett a parasztokkal, aztán maga is közéjük állt az igába és túrta, forró verítékével öntözte a porhanyós, örökké kiszikkadt földet. És lassan, lassan elvesztette formás piros húsát, lábain, kezein megcsomósodtak az erek és szintolyan lompos, ragyavert lett, mint a majorság többi asszonya.

Tizenöt esztendő múlt el így fölöttük s ő már a negyven körül járt, mikor egy reggel félreismerhetetlen terhességben kelt ki az ágyból. Mikor az urának megmondta, az gúnyosan elröffentette magát, legénykedőn félrelökte tubákos, őszülő bajuszát és kaján mosollyal ezt mondta:

- Furcsa, furcsa, az Istenfáját, de azért így is jó!

Csakhamar a szomszédok is észre vették az asszony terhességét és csendes, de bőszájú találgatások indultak meg konyháról konyhára. Az egész városkát betöltötte a szennyes rosszmájú pletyka, de ő mit se törődött vele. Továbbra is akaratos, rátarti maradt, ezentúl még rövidebbre markolászta az ura kantárját és minden erejével azon fáradozott, hogy mennél nagyobb vagyonnal álljon elébe a pirinyó emberkének, ha majd az a világra jön.

Ahogy a gyerek megszületett, még több lett a dolga. Hetenként csak kétszer szaladhatott ki a majorba, a gazdát újra világgá engedte, órákhosszat csak a gyerekkel bíbelődött, fürösztötte, babusgatta s mint valami fiatal menyecske sírós örömre lágyult a pufók, szinte rézszínű kis legényke láttán, ahogy az az ő keshedt, lúdbőrös mellén szürcsölt.

Az ember is megnézte olykor a gyereket, tetszett neki a furcsa, hirtelen jött vendég, de soha egy szava se volt hozzá. A kocsmában pedig a vad idegeneknek is így dicsekedett róla:

- Csak látnák az én kis Misillómat, olyan az, mint a kényeső. Hiába no, jó fának jó a gyümölcse! - mondogatta boldog megelégedéssel az örökké italos paraszt.

- Igyunk hát áldomást az én szép Misurka fiam egészségére!

Amíg a nyelvét fordítani tudta, szája be nem állt a dicsérettől és nehéz nikkeleit, ezüstjeit sorban eladta az italért. Mire hazatántorgott, már csend volt a házban és ő féltve fia álmát lábhegyre lépve, nagy csendesen bújt be a fészkébe.

Feleségével heteken át alig is találkozott s ha néha, néha szembe is hozta útjuk, az asszony szó nélkül elcsavarta a fejét s még feleletet se adott az ő békülő köszönésére. Az asszony tudta, hogy ez fáj az urának, de a fél világért se könnyített volna gyötrődésén, szerette volna a halálba vinni makacs hallgatásával. Aztán, hogy embere szomorú lélekkel kikullogott a kapun, egyszerre felszakadt a nyelve és vége hossza nem volt a hajszoló, durva csetepaténak. Ő telitüdővel parancsolt, a szolgák dörmögve lótottak, futottak, szétgyúrt talpaik alatt rengett az alul üres palló, ügyetlen kezükben csörömpölt a szerszám s mintha a világot készültek volna sarkaiból kifordítani, a munka szakadatlan zűrzavara visszhangzott az egész portán. És mindez a rézszőke Misilló jövője miatt történt.

Este aztán ismét sötét, csendes lett a ház, mint a kripta.

Ha néha korábban vetődött haza a gazda, a szolgák kelletlenül megsüvegelték az udvaron, de a kutya hangosan megmorogta s hogy befordult a szobába, mintha a temetők minden gyászát hozta volna magával, süket hallgatás fogadta. Az asztal sarkára könyökölten gunnyaszkodott, előtte, karján a gyerekkel ott járt föl-alá az asszony, de ő csak a némán lehajtott fejét látta, amely, mint egy nagy sárga rózsa imbolygott a szemei előtt.

Csend volt, csak az utálatos fekete dongók zümmögtek az üveg légyfogóban.

Egy este szokatlanul józanul, jámbor alázattal jött haza a gazda. Sapkásan, csizmásan a padkára kuporodott s jó ideig még a lélegzetét se lehetett hallani. Később éles, sűrű csuklás vett rajta erőt, az arca kékes-piros ballonná fújódott, testét rázta a fájás, mintha szörnyű vasmarok drága gyűrődött gúnyájából akarta volna kimozgatni.

- Marcsulám, lelkecském!

Egy pillanatra megpihent, hívta magához az asszonyt, a nevén szólította, könyörgött hozzá, mint a bűnbánó, békülő gyerek. De az meg se mukkant, puhán járt föl-alá a szobában és hervadt, csontos feje halálos játékot játszott a beteg szürke, ugrándozó szemeivel.

Az ember fáradtan, akadozó hangon még motyogott valamit, majd hirtelen elnémult és nagyot, utolsót nyekkenve lefordult a padkáról.

Az asszony a lámpa előtt állott. Egy percre karóba verte az ijedtség, aztán ravaszul körülvizsgálta a gombóccá zsugorodott testet s ahelyett, hogy jajongva orvosolta volna, csak egy szóval is hívta volna emberét vissza az életbe, halkan, boldogan fölnevetett.

Reggel a szolgák szedték föl a halottat a padlóról. A temetésen a vén koldus asszonyokon kívül senki se siratta meg Lavicskát s alig hallgatott el a szomorú harangjáték, otthon már megkezdődött a lótás, futás, könyörtelen sietséggel készülődtek a házból.

Másnap rakott, nehéz szekereken érkeztek meg a majorba.

*

Az özvegy új otthona tágas, formátlan vályogkaszárnya volt, a módos felvidékiek szokása szerint a fehér alap tele fröcskölve kék-piros babokkal, mint a gyerekek játékpalotái. A pirinyó kis ablakokat szennyes sárga organtül sötétítette. A padlásgerendák valósággal hétrét görbültek a százszor kifoltozott kátránypapír-tető alatt, melyet télen vastagon megült a hó, nyárára pedig mint valami vízzel jóllakott hulla, magasra puffadt a forró napon és minden bogarak, mérges, tarka gombák dugták ki fejüket a fekete talajból.

A puszta, gyomos udvaron túl, a színig tömött béreslakások guggoltak a porban; mellettük girbe-görbe sorban az istállók, magtárak, juhakol; ezeken túl, nyugatra a vén fehér hegység vártált, keletre pedig egész a folyóig a zöld lapály terült el sovány búzaföldjeivel, tömpe, ezüstlevelű fűzfáival, még ezeken is túl a sűrű fenyőerdő sötétlett, mely roppant körben a hegyhez hajolva zárta katlanba a majort.

Mint széles felpattogzott nyelv, egyetlen kocsiút vezetett ki belőle egyenesen a városba.

Ahogy az özvegy megérkezett, napról-napra tisztult, formálódott az elhanyagolt birtok. Széles, jó vizű kutat fúrtak a porta közepén, az udvar lármás, fürge baromfival népesedett be, a mezőn megszaporodva bégetett a nyáj, a tunya, közömbös béresek, akik eddig napokon át a kemence mögött nyújtózkodtak, már hajnalban kibújtak dohos vackaikból és az özvegy haláláért sóhajtozva késő estig ott kullogtak sáros szekereik mellett.

Még lefekvés előtt kitakarították az istállókat, lámpavilágnál megfoltozták a szakadt szerszámot, aztán egy rövidet aludtak és másnap kezdődött minden elölről.

Az özvegy szakadatlanul jött-ment, fáradt, ott termett mindenütt, ahol biztatásra, káromkodó hajszolásra volt szükség és mind e mellett a kis Misillóról sem feledkezett meg.

A gyerek az ő anyás, meleg szárnyai alatt nevelkedett, szép volt, kövér volt, mint egy poronty se a majorban, csakhamar akkorára nőtt, hogy ostort kötött magának és anyja oldalán kitipegett a földekre. Megtanult a béresekkel veszekedni s nagy kedve telt benne, ha ostorával pajkosan végigvághatott egy-egy vén paraszt arcán vagy sovány mezítelen lábszárán. S ha azok panaszkodni mertek, akkor ő duzzogva az ostor nyelét fogta rájuk. Az özvegy ugyan sohasem tanított erre, de nem is feddte meg miatta. Ilyenkor sürgősen elfordult, titokban boldog volt a lelke és gyakran keresztet vetve gondolta:

- Hála Istennek, az anyja vére! Édes kis bogárkám...

A majorság többi gyerekei irigykedve nézték Misilló rojtos, örökké tejfehér gatyáját, vastag, kopogós facipőit. Ilyesmit senki se viselt a majorban. Ha az elkényesedett gyerek néha közéjük jött, félénken Misúrkának szólították, kedvéért fészket szedtek a legmagasabb fáról, faragtak neki cifra fűzfa sípot és közülük az volt a legboldogabb, aki nyakában a kövér, kurjongató Misillóval nyargalászhatott. Ezt a játékot Misilló is hamar megszerette s hálából nagyokat rúgott bele a ficánkoló paripa oldalába.

Esténként aztán, ha a munkának, játéknak vége lett, pajkosan az anyja ölébe ugrott s míg piros szájával a frissen fejt gőzölgő tejet szürcsölte, a furcsa boszorkányos meséket hallgatta, melyeket a szerető öregasszony suttogott neki. Ha kedve volt hozzá, éjfélig is fönt csacsogtak, a házban már mindenki aludt, kint csillagos volt a kék ég, az ablakon gömbölyű aranyarccal mosolygott be a hold és ilyenkor Misilló néha az apjáról is hallott mesélni, akit ő nem ismert soha s akiről most úgy beszélt az anyja, mint az ördögök királyáról, a szörnyű Luciferről, akit tüzes kemencébe löktek a jó angyalok.

- Bizony, bizony, eleven ördög volt a te apád s most valahol a pokol katlanjában sütögetik le róla a sok gazságot, a sok hamisságot!

Reggelenként későn kelt ki puha, csupatoll ágyából Misilló s az anyja már rekedtre kiabálta magát, a béresek három fordulót is tettek a földekről, a maszatos sovány parasztcsemeték halálra fáradtak a pajkos kecskék, sunyin szökdölődző birkák vigyázásában, mikor ő nyafogósan, dagadtra aludt szemeit dörzsölve az udvarra csoszogott.

Az öreg Jula néne nyomban mellette termett, duruzsolva ott sürgött-forgott körülötte, nagy szemekkel leste a kívánságát és ilyenkor sokszor elfogta a vágy piszkos körmeivel torkon fogni Misillót, hogy egy harapással beléfojtsa hetven esztendős keserűségét. De mindig megjuhászodott, s ha a gyerek vihogva zörgő bordái közé ütött, mint valami vén, fogatlan kutya még hízelgőbben dörzsölődött hozzá.

Reggeli után Misilló valamelyik gyerek hátán kinyargalászott a határba a béreseket meg az ökröket ostorozni. Semminek se volt nyugta miatta, a parasztok hiába könyörögtek neki, széthurcolta avas harapnivalójukat, elfüstölte drága, csípős dohányukat és mindenüvé oda furakodott, ahol valami neki tetsző dolgot sejtett.

Egy napon aztán, mikor legtöbb volt a munka a majorban, nagy szerencsétlenség érte Misillót.

A földekről már behordták a gabonát, a ház előtt nagy kazlakban sárgállottak az aranyszemű búzakévék, az udvar közepén habzó, lógós fejű lovak forgatták a járgányt, a parasztok valamennyien ingre vetkőzve verítékesen dolgoztak, a lányok rikoltozva énekeltek, mikor hirtelen Misilló éles, panaszos sikoltása hasított bele a munka komor melódiájába.

A gépek egyszerre megállottak, nagy csend lett, csak a lányok sikongása hallatszott össze-vissza.

Misilló véresen, mozdulatlanul lógott ki a járgány fogai közül. Az emberek halálsápadtan rohantak hozzá. Élt, lélegzett s ahogy az udvaron végig hurcolták jobb lábából vastagon patakzott a vér.

Az özvegyet az istállóból, egy borjazó tehén mellől hozták be a lányok. Ahogy az a véres, viaszszín Misillót meglátta, esztelen sírással borult mellé a feltúrt, bemocskolt ágyba.

- Misúrkám, báránykám!

Kezeit tördelve így jajongott az anya s egész éjjel tapodtat se mozdult a beteg mellől. Hogy másnap operációról beszélt az orvos és Misillót párnázott szekéren a városi kórházba vitték, magát elveszejtve jött-ment a portán.

Körülötte nagy zenebonával dolgoztak a gépek, a szolgáló a tarka új bociról újságolt neki, de ő mintha az egészből mit sem értene, napokon át egy szavát se hallatta. Reggelenként bement Jula néne kamrájába, segített neki az öltözésnél és kicsiny, százszor számolt pénzekkel messzi elkísérte a majorból.

A vén szolgálóasszony minden nap már kora délelőtt elindult, hogy Misillót meglátogassa. Útközben lihegve pihengetett a sűrű határköveken, dél volt, mire a városba ért, a pénzen fügét, mogyorót vásárolt, aztán egy órát ott nyöszörgött, sápítozott át a gyerek fehér ágya előtt és késő este lett, mire fáradtan, oszloppá dagadt lábain hazabotorkált. Akivel útközben találkozott, annak leeresztett orral, két tenyere közt újságolta el, hogy tőből lemetszették Misilló egyik lábát, de különben fene baja a zsivány kölyöknek. És végezetül csúnyán, legényesen káromkodott.

Az ajtóban előre hajolva vizsga, kíváncsi szemekkel várakozott rá az özvegy, száz kérdés fordult ki egyszerre a száján.

- Hízik a lelkecském! Piros, mint a nyárban nyíló pipacs! - mondta nagy alázatosan Jula néne s mintha tiszta lélekkel kívánná, már a holnapi útról beszélt.

Vasárnaponként gazdagon megrakodva az anyja is meglátogatta Misillót. A szikár, megedzett asszony erős, vigasztaló hittel készült hazulról, de alig váltott néhány szót a beteggel, hangos sírás fogta el s mindannyiszor csak erőszakkal tudták az ágytól elszabadítani.

Később, hogy kissé megszokta ezt az állapotot, szelíden, meleg szeretettel cirógatta fia bozontos vörösszőke fejét, majd az otthonról, az eljövendő egészséges, víg napokról beszélt neki s amíg titokban a laposan fekvő fehér pokróc alá kukucskált, naiv hittel maga is hinni kezdett a lehetetlenben, hogy egy szép napon majd új, a réginél is erősebb láb nő ki az otromba csonk helyén. Úgy gondolkodott - hála a Boldogságos Szűznek, Misilló még elég fiatal, s ha már az elhullott fogai helyett kinőttek az új, igazi fogak, biztos, hogy a lába is kinő.

*

Hónapok múltán csakugyan hazajött Misilló, de nem úgy, ahogy azt az anyja nagyszerűen elgondolta. Mint valami olcsó penészvirág elsárgult, megfonnyadt a gyerek. Két kék szeme oktalanul a semmibe bámult és vastag politúros, nikkel zsanéros alkalmatosság nyikorgott a jobb lába helyén.

Tél volt. A többi gyerekek óriási hóembert gyúrtak a sűrűn szállingózó pihékből, éles fakorcsolyákon a folyó jegén hancúroztak, este verebet fogtak a behavazott kazlakban és ő, Misilló anyja ölében a meleg kemence mellett szunyókált. A vén szolgálót időközben megölte a sok városbajárás s most nagyon hiányzott a gyereknek, nem volt, akit könnyekig bosszantson, tehetetlen dühében szabadjára ütlegeljen.

Ha anyjának mással volt dolga, nagyokat botolva járt föl-alá a szűk szobaketrecben. Mint valami kis kacsa ügyetlenül újra tanulta a járást. Ez néha tetszett is neki és jókedvűen nevetett rossz lába csikorgásához.

Mire kitavaszodott, semmi kellemetlent nem érzett a mozgásban. Bőrén újra kiütődött a piros életszín s mint valami szabadjára eresztett ördögfióka ugrált, veszekedett a gyerekek között. De régi pajtásai félve elhúzódtak tőle és esténként bűzös vackaikon az ő fényes nikkel zsanérjairól tanakodtak, melyeket nagy irigykedve valami földöntúli kincsnek gondoltak.

Két esztendő múlt el s Misilló újra vidám és pajkos volt, mint senki a majorban. De egy reggel aztán, ahogy ágyáról lelépett, erős szúrást érzett a bordái közé nyilallni s csak bicegve, lépésről lépésre megújuló fájással tudta beérni az estét. És ezen túl minden nap botlóbb, bizonytalanabb lett a járása, merthogy ő nőtt, nőtt, erős nagy kamasszá fejlődött, de jobb lába továbbra is megmaradt kurta, egyforma fatuskónak.

Karácsonykor, hogy a juhász lejött a hegyről a néhány birka megnemesítéséért járó pénzért, egyúttal mértéket vett Misillóról is és egy hét múlva elhozta az új lábat, amely két colos somfa ágból készült és cifra, kacskaringós faragványaival valami óriási furulyához hasonlított.

Misilló állán itt-ott már előbújt a rőt szakállszőr, de most valóságos kis gyerek lett, örömében ugrált az iromba fadarab láttán, a régi fényes holmit, puha lenbe bugyolálva a láda fenekére ágyazta és mindenek felett megszerette az ajándékozó karácsony estéket, mikor az egész esztendei hancúrozástól fölfoszolt lába helyett a juhász elhozta az újat.

Misillóval egyformán a majorság többi aprósága is kamasszá cseperedett s már nem féltek tőle, csak dologtalan sorsát irigyelték, mert amíg ők az özvegy földjeit túrták, a barmokat gondozták, az addig az árnyékban furulyázott, a gyümölcsösbe járt és ezer alkalommal az asszonynép után leselkedett.

És Misillót ártatlan, pajtáskodó szeretettel szerették az asszonyok. Kukorica fosztás idején valamennyien ő körülötte ültek meg, csiklandozták, a nyelvükkel incselkedtek vele és hosszú szakadatlan láncban csengett föl pajkos kacagásuk, ha a legényke pironkodva valami buta hízelgést mondott. S ha eljött a nyár, a forró, kegyetlen augusztus, amíg az emberek a vasárnapot is dologban töltötték el, az asszonyok fürödni mentek a folyóba és hangos kurjongatással hívták maguk közé Misillót.

És a legény mindig lement a fürdőzőkhöz, vitt nekik uzsonnát, pompás talpalávaló nótákat furulyázott és egész összeszokott az asszonyokkal. Ha néha, fel is ébredt benne az érett vágyakozó ösztön, erőt vett rajta gyávasága, leküzdötte érzéseit. Csak a kis Marikától húzódott el valami félénk keserűséggel. Ha mellé került, mindannyiszor részeg lett a fiatal test kiáradó illatától. Marika azonban mit se tudott erről s féknélkül huncutkodott a legénnyel.

A nyár vége felé járt már az idő, fullasztó volt a hőség.

Most átok volt a robot és csúf szomorú átok maga az élet. A roppant ég beteg pirosban izzott, a kút száraz kávájára kiült a szomjú halál s csak a termő, befásított hegyhátról indult el időnként csöpp leheletnyi szellő, hogy némi életet csaljon az elvesző tájra.

Alig múlt el a dél, az asszonyok fürödni indultak és lusta elnyújtott hangon hívogatták a fa alatt heverésző Misillót.

- Majd aztán! - felelt nekik a legény szintén ernyedt lustasággal és tagjait szétdobva szélesen elnyújtózott.

Vagy egy óra hosszat még heverészett, aztán kábult, ólmos fejjel fölbicegett a gyümölcsösbe.

Piros, borízű almákat szedett egy vesszőkosárba. Mikor a kosár tele lett, vigyázva kilopakodott a kertből és ugrándozva, hízott testén nagyokat lódítva iramodott le a hegyről.

A vízben éles hahotával veszkődtek a fürdőzők. A kurjongatás már fele úton elébe jött Misillónak s most megkétszerezte futását.

Ahogy a lapos mezőre ért kis kerülővel egy fűzfabokor mögé guggolt és éhes vágyakozással leselkedett.

Az asszonyok, lányok víg, elázott csoportja körbe fogózva lubickolt a zöld, sekély vízben, időnként kifutottak a partra lucskos testüket mutogatni, majd sikongva visszakergetőztek és pirított, kemény karjukkal magas hullámokat paskoltak föl maguk körül.

Misillónak tetszett a játék.

- Olyan ez mint, mind a csík! - dünnyögte elfogódva és egy almát dobott ki a kosárból. Két karjára tehénkedve figyelt.

Az alma tekervényes úton bukdácsolva gurult lefelé, a magas partról nagy loccsanással esett a vízbe.

Az asszonyok verekedőn kaptak utána.

- Itt a Misilló! - kiabálták egyszerre gyerekes örömmel.

A legény vigyorogva visszahúzódott.

- Hagy bolonduljanak...

- Misilló! Miskó! - hívogatták az asszonyok. - Gyere Misurka!

Misilló egész közel ment hozzájuk és sorban kínálgatta őket a kosárból. Marikát hagyta, hogy többet vigyen.

Azok harsogva falták az ízes almákat. Kiálltak a partra, vékony alsójukból csöpögött a víz és eleven duzzadt ajkuk közül ki-kifröccsent a húsos gyümölcsök méze.

Misilló szájtátva bámulta a falánk csoportot, később a bokor alá ült és furulyázni kezdett.

Víg, tótos nótákat játszott, izzadt fejét mulatósan ingatta s most olybá tűnt gömbölyű, összecsuklott alakja, mintha egy ördöngös faun sziluettje rajzolódott volna bele a forró augusztusi délutánba.

Kis idő múlva az asszonyok körülállták, fiatalos vérüket felkergette a nóta és szilaj taktusban járták a táncot. Lábszáraikat verte a tapadó ruha, nagy, gömbölyű mellük rengett a kacagástól.

Nem éreztek szégyent a legény előtt.

Mikor a táncot megunták, lehűlve, tiszta libasorban indultak haza.

Misilló Marika nótáját játszotta, a lány visszamaradt és ő is a bokor alá kuporodott.

Az asszonyok a tarlón keresztül vágtak a majornak.

A nap már alább hagyott a tüzeléssel, a bolondító dohos levegő lassan hűvösödött és könnyű, édeskés párák homályosodtak föl a víz simára feszült tükrén.

Misilló még mindig furulyázott. Nem mert egyedül csendben maradni a lánnyal. Félt annak kerek, kitágult szemeitől és félt éhes, megzavarodott önmagától.

Marika féloldalt dűlve dudorászott. Karcsú teste hosszúra nyúltan pihent a selymes gyöpágyon. Térdig mezítelen lábai ingerlően világosodtak ki a zöld keretből.

- Akarod, hogy fújjak még valamit? - kérdezte Misilló, mikor a nóta végére ért.

- Hiszen már fáradt vagy! Ugye fáradt vagy?

- Ha akarod azért még fújok!

- Nem is akarom, késő van már, haza kell mennem!

- Ne menj még! - mondta a legény könyörgőn - Csináltam valamit, ha itt maradsz akkor neked adom.

- Jól van, no! egyezett bele Marika. - Hát mutasd no - és közelebb húzódott.

Misilló egy ideig bátortalanul, magával küzdve kotorászott a keblében. Majd nehezen előhúzta az apró mogyorófa holmit és szégyenlősen mondta:

- Ezt csináltam...

- Baba! Baba! - sikoltott föl Marika lányos bámulattal - Minő pindurka. Óh, de drága csöppség - boldogan két markába rázta és kacagott, kacagott, hogy csakúgy szikrázott belé két fehér fogsora.

A legénynek hirtelen arcába szökött a vér, hízelegve a lány derekához nyúlt.

- Minő szépen tudsz te nevetni!

Marika fényes nagy fogait mutogatva még mindig kacagott.

- Te nagyon szép lány vagy, Marika! Te vagy a legszebb lány a majorban.

Marika durcásan arrébb húzódott.

- Ne mondj már ilyeneket!

Misilló összegubbaszkodva elhallgatott. Úgy érezte, mintha vigyázatlanul tűzbe nyúlt volna, két beesett szeméből megeredt a könny.

- Miért sírsz olyan egyszerre? Ne sírj, Misilló, hiszen nem bántottalak! Fáj valamid Misúrka?

Marika egész közel csúszott hozzá és szomorú fejét szeretettel teljesen megsimogatta.

- No ne sírj, ne sírj!

Misilló a lány keze után kapott és vad, öntudattalan éhséggel szorította a szájához.

- Jaj, Misúrka, ne, ne!

Marika kétségbeesetten védekezett, de a legény csak csókolta, harapta kövér kezefejét. Majd erős karjaival, mint két roppant vaspánttal magához szorította s most telt, mezítelen nyakát, haragvó piros száját csókolta mohó telhetetlenséggel.

Az idő már erősen alkonyodott.

Messze a majorban az itató béresek ostorai durrogtak, szelíden bőgtek a szomjazó, türelmetlen marhák és néha, néha hosszút, kínosat vonyítottak a terelésnél segédkező komondorok.

De ők mindebből mit sem hallottak. Küzdöttek egymás ellen és önmaguk fölszabadult szenvedélye ellen.

Marika görcsösen sírt, verekedett a lihegő, véres szemű legénnyel, de az, állati erővel a földre teperte és csókolta, szívta könnyes, forró arcát.

Mikor nagy sokára föleresztette a leányt, az keservesen zokogott. Az ő arcából pedig sok keskeny vonalban szivárgott a gőzölgő friss vér. Lihegett, fújt, mint valami bőszült hím állat és a szemei, mint nagy tűzkövek égtek ki a sűrű, bozontos haj közül.

- Eridj haza Marika!

Mondta halkan, hogy kissé magához tért és felsegítette a lányt.

Ez alatt sötéten beesteledett, a fák, bokrok lassan ködbe vesztek, a vén hegy, mintha az égig nőtt volna meg néhány pillanat alatt és a magas pásztorkunyhóban elhangzott az első puskalövés.

Nyolc óra volt.

Marika tántorogva indult a majornak. Beteg volt, szomorú volt. Mikor a tarlóra ért, undorodva köpött ki a még mindig egyhelyben gubbaszkodó legény felé.

Aztán a poros szűk dűlőútra tért és fájdalmas sírása még sokáig visszhangzott az üres, letarolt határban.

(Folyt. köv.)