Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 7. szám · / · FIGYELŐ

MOLNÁR ANTAL: PÁRTOS ISTVÁN

Elmélyedve ül Faust a fóliánsok előtt. Egy kígyóbűvölőről olvas, akinek testén össze-vissza kúsztak a csúf hüllők, sziszegtek, de meg nem sértették a mestert. Fakírokról, akik láthatatlan létrán a magasba másztak, ott levágták egymás fejét, azután véresen és fej nélkül leugrottak, s a földön újra rendes lett a képük. Gyermekről, aki alig hagyta még el anyja emlőjét, s már úgy hegedül, mint egy ördög és egy angyal egybegyúrva. Olvassa Faust és nem érdekli. Összecsukja a pergament, föláll, kimegy a szabadba. S amint megy, hegedűszót hall. Hallgatódzik. A hang belopja magát szívébe, mert istenien szép és emberien érző. Megáll a bölcs, hallgatja a hegedű szavát és peregni kezdenek a könnyei.

Palotából szól ki a nagyszerű játék. Grófok és hercegek vesznek körül egy nagy művészt, aki maga sem tudja, mily elragadóan muzsikál, ő csak ilyképpen tud és csak azt tudja, hogy így kell. És ez a művész gyermek még. Ifjú, törékeny kis testében ihletet hordoz, a nagy ismeretlenből küldtek vele kemény megbízatást. Ő a túlvilág, az értelmen felüli élet terheltje. Mit műveltek e fiúcska ősei, hogy ez az ő örökségük? Sokat szenvedtek talán és bánataik sírnak ki oly panaszlóan, oly távoli, megszűrt, örök váddal kis ártatlan utódjuk nyírettyűje alól? Vagy évezredeken át elnyomott ősi szépségek ütöttek ki egyszerre váratlanul az öntudatlan ifjú szívből?

Vonzza Faustot a démoni muzsika, lépked a palota felé, kaput zörget és beliheg. Megáll a kis fiú előtt, nem hisz a szemének. Érzi, hogy csak a csoda átélése adja a csoda lényegét. Megírva, elbeszélve csak sokszor hallott, unott mese az. De így! - Nem törődik Faust a nagyurakkal, fölkapja a gyermeket és oly melegen, mint csak szomorú igaz, örök férfi-lelkétől telik, öleli, öleli...

Pártos István március 17-én játszotta a Zeneakadémia növendék-hangversenyén Beethoven hegedűversenyét. Pártos István Hubay Jenőnek tanítványa és nekünk honfitársunk. Korára nézve 13 éves.