Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 7. szám

Lengyel Menyhért: NEGYEDIK HENRIK

A királydrámákhoz későn jut el az ember. A kora ifjúság általában nem érezheti mélyen Shakespearet, pompája, látványossága, egy-egy színész virtuozitása szórakoztathatja a színpadról, - képei, szavainak színei, lendülete érdekelheti a könyvből, - de hol van még ez attól, midőn egy jelenet úgy szívén találja, hogy szinte azt érzi, oly erős ütést kapott, hogy elvesztette magát, öntudata félénken vonult vissza az életnél erősebb kép elől, mely a színpadról érte, - vagy mi ez még a meglepetéshez képest, mikor olvasás közben lankadtan kell lebocsátani a könyvet, mert sorok jönnek, melyek saját fájdalmunkat ezerszeres erővel harsogják vissza. Mindezt nem lehet élettapasztalat nélkül megszerezni, - a gyermekkor rejtett kétségeinek, a szülőkhöz való sajátságos és legérdekesebb viszonynak titkos hullámgyűrűje, mely keresztül rezeg az ifjúságon, már elvégezte termékeny és romboló munkáját, mikor megnyílnak előttünk Hamlet örvényei - pedig ez még legkorábban történik meg velünk. Hamletet már akkor szeretjük, magunkénak valljuk és értjük, mikor még kicsit exotikus Rómeó és Júlia lángolása s nem egészen valószínű előttünk Otelló szikrázó féltékenysége. És férfivá kellett érni, mire a féktelen ambíció nagy drámáit Macbethben, Július Caesarban és Coriolánban döbbenve olvassuk, s már kicsit fáradtnak s mindent megértőnek, mire Cressida és Cleopátra csodálatos lényük minden titkával megmutatkoznak előttünk. A királydrámák akkor még mindig hátra vannak - inkább a Téli rege vagy a Vihar fantasztikus játéka gyönyörködtet - mert újra és újra felfedeztük a költőt s mint egy gimnazista, naiv izgatottságban beszélünk róla barátainknak - mikor még a történelmi színművek olvasása fáraszt s hajlandók vagyunk az egészet Anglia magánügyének tekinteni, - nehezen igazodván el a királyok, hercegek s lázadó főurak bonyodalmas históriáin. Rendesen a színpadról - tűrhető előadásban - lobban fel előttünk e dramatizált történet óriási perspektívája s ekkor nyúlunk újra a könyvhöz s csodálatunk határtalan. Itt megkapjuk azt, amit a dráma végcéljának éreztünk, az élet egész zengését. Egy roppant erő kitörülhetetlenül drámai formába préselte egy korszak egész históriáját, újra élte alakjait, megmutatta sorsuk változásait gyermekségüktől halálukig, felemelkedésüktől bukásukig - ezer jelenet és változás fény- és árnyjátéka megy át képzeletünkön, minden, amit képekben, olvasmányokban, saját élményeinkben megszereztünk, most a dráma hegyi levegőjében felfrissülve újra megmutatkozik, nagy gazdagodást érzünk s teljesen befogadtuk a költőt. Sohasem fogunk benne csalódni, mint a többi íróban, akiket fejlődésünk, értelmünk sokszor túlhalad s szeszélyünk könnyen elejt. A királydrámákkal csúcspontra jut a nagy élmény, amit életünkben Shakespeare jelent. Hogy azonban ez a zengés teljes legyen, ahhoz egy szomorú és véres korszak rázkódtatásai kellettek, - a háború hányattatásai, a kiontott vér fanyar szaga, a rémes valóság, melynek szelídebb képe tükröződik az azelőtt túl vadnak, lármásnak, zajosnak vélt színpadi történetben. Mégis, ezen keresztül ismerjük meg a törvényeket, melyek az emberi nem szomorú sorsát igazgatják.

-

Skót lándzsások állanak a színpad hátterében - a nagy csata előtt, mely a lázadó Hövér és a királyság küzdelmét fogja eldönteni. Egy pillanat alatt átfut agyunkon mindaz, amit a történelemből ismerünk, emberek, pártok és nemzetek csatái. Pápák és császárok, trónkövetelők és hatalmaskodók, vallási őrületek s fejedelmi szeszélyek, zsarnok császárok és lázadó hűbérurak küzdelmei, melyeket a történelem Anglia és Franciaország százéves háborúja, a spanyol örökösödési háború, harminc éves, hét éves háború, napóleoni hadjáratok és más ilyen címen könyvel el. Elhúzódik előttünk az egész véres lánc, a háborúk, forradalmak és felkelések vég nélküli sorozata, most már szervesen belekapcsolva a mai monstruózus vérengzést is, mely a közömbös történelmi könyvekben talán e fejezet alatt lesz található, az európai diplomácia háborúja. És míg a háborúkra s őrjítő küzdelmekre gondolok, folyton a skót lándzsásokat nézem ott a színpad hátterében, szegény fáradt színházi statisztákat pléh vértekbe és sisakokba bújtatva, akik már szeretnének hazamenni, mert nagyon hosszúra nyúlik az előadás. Szeretnének lefeküdni kuckóikba, feleségükkel beszélgetni, gyerekükkel játszani, de nem lehet nekik, mert elöl a színpadon Percy és a fiatal Henrik király vitázik s ha majd kifogytak a szóból, akkor a skót lándzsásoknak rá kell rohanni az angol vértesekre s megölni egymást, mert Henrik király megsértette Percyt s ezért mindig a lándzsások és vértesek dögölnek rakásra. Nézem, már szívembe megrendülve, ezeket a jámbor statisztákat, akik szent szimbólummá magasodnak fel előttem, tömegük kiszélesedik és szétterjed az egész világon. Harmincan vannak ott a színpadon, elkínzott szomorú emberek, de harminc milliót képviselnek, mert ők azok, akik a veszteséglistákban szerepeltek, míg meg nem unták nyomatni a végtelen jegyzéket, ők fulladtak a mazuri tavakba, ők fagytak meg a Kárpátokban, hulltak el Flandriában, véreztek Szerbiában, utolsót hörögtek a Vogézekben és Doberdónál, s mint véres homokzsákok, rakták körül a várakat. Alattuk robbantak az aknamezők, ők voltak a hajókon, melyeket megtorpedóztak, oh, szegények, ti függtök a drótsövényeken, még utolsót rángatódzva, mint a férgek, titeket talál a golyó, szúr át a szurony s öl a nyíl, amit éghajókról dobálnak rátok. Ti vagytok akik közé a gránát bevág, hogy véres tagjaitok s beleitek szétfröccsen a levegőben, rátok esőz a srapnell - rólatok szól a dicsekedő hadi jelentés, mely néha csak annyit mond, hogy a támadás összeomlott, vagy hogy, akadályaink előtt több ezer hullát számoltunk össze. Titeket ver az eső hónapokig a lövészárkokban, ahol víz szivárog fel a talajból s patkányok futkosnak, holttesteket lakmározva. Ti vagytok, akik megvakulnak, akiknek a lábát levágják, akik hülyék lesznek s minden tagjukban reszketősek, akik tífuszban s kolerában pusztulnak el, akiket fogságra vetnek, mint a gonosztevőket - mind ti vagytok, ezer formában, felzavart nyáj, meleg fészkeikből kihajtott emberek, be nem fejeződő élettel sírba dőlők, árva gyermekeket, gyászoló asszonyokat itthagyók, - statiszták a drámában, melyet a Percyk s Henrikek szereztek s melyből minden emberöltőn új, véres felvonást játszanak.

Mi végből? Percy a lázadás vezére, elesett a csatán, mert akkor a vezérek is az első sorban harcoltak s az öreg, beteg Henrik még vívott Douglassal. De mi lett volna, ha a fiatal herceg esik el s Percy győz? Általában, mit változtatott volna a világ arculatán, ha mindig a másik párt győzött volna? Száz, vagy ezer év múlva minden csatáról kiderül, hogy felesleges volt megvívni s egy óriási világtörténelmi távlatból megdöbbentően hat a népek és vezéreik gonosz tévedése, hogy ők csak úgy élhetnek, ha szomszédjaikat elpusztítják. Minden nép és minden kultúra, kezdve az egyiptomiakon, perzsákon, görögökön és rómaiakon végső soron a háborúkba pusztult bele s miért kellettek a felkelések, szabadságharcok és forradalmak vérontásai, ha íme az a vége, hogy a vas és vér szörnyű rabságát nyögi a világ s hogy, mondhatni céltalan öldöklésben áll az emberiség legjobb fele? Szörnyű kérdések, melyek megértetik velünk, hogy a háborúk és lázadások csinálása távol fekszik attól, amivel megokolják, - ősi, gonosz ösztönökből ered, melyeket szép, szinte altruisztikus hangzású magyarázatok takarnak.

"Saját ügyére mindig is tudott
a lázadás múló szint festeni,
Mindig epedtek bosszus koldusok
Szilaj zavar s vad gyilkolás után."

-

Akárhol nézzük a drámát, elevenen fú arcunkba a történelem jeges lehelete, melyet muszáj valóságképpen elfogadnunk, mert ami emberi benne, az tévedhetetlenül igaz, s ez a belső igazság hitelessé teszi azt, ami történelem benne. Soha apa és fiú közötti viszony szebben nem volt elbeszélve, mint a Henrik drámákban. Shakespearet mélyen érdekelte ez a viszony, melynek minden rejtelmét feltárta Hamletben - de itt egészségesebb s kézzelfoghatóbban magyaráz. Hogy a zsarnok és erős apa mint lendíti ki pályájából a fiút s ez a kilengés mennyire azért történik, mert a fiú - ha szintén erős egyéniség - voltaképpen mindig az apja titkos versenytársa már attól kezdve, mikor az anya szeretetében osztozkodni kellett az apával, - s a titkos vetélkedéstől űzött fiú mint menekül a könnyelmű életbe mindaddig, míg nincsenek eszközei arra, hogy az apával felvehesse a versenyt, sőt túltegyen rajta, - de éppen ezért mindjárt megváltozik, amint a hatalom kezébe kerül, az a Henrik herceg esetében klasszikus bizonyíték, melyet az élet azóta (s azelőtt is) királyi családoknál épp úgy, mint akármelyik közönséges famíliában, ezerszer utána csinált.

Ez az érdekes szituáció s a mély igazság, ami itt a dolgokban pihen, a világirodalom néhány legszebb jelenetét sugallta. És pedig negyedik Henrik első részében azt a vakmerőségében páratlan kísérletet, hogy az apa és fiú közötti szép jelenet paródiáját előre megcsinálja a herceg Falstaffal (és ez nem hogy rontana a nagy jelenet erején, szépségén és bensőségén, hanem még egy különös világítást ad hozzá és jelentékenyebbé teszi) - és a dráma második részében azt a jelenetet, mikor a holtnak vélt király ágya előtt a fiatal herceg a koronát fejére próbálja. Soha színpadon emberi lélekre így még rá nem nyitották az ajtót, - itt az egész komplikált gépezet - szinte szavak nélkül - egy pillanatra annyira láthatóvá válik, az egymásra halmozott érzések és ellentétes indulatok, melyeket alig lehet felvillanásukban követni, úgy tetten vannak érve, hogy semmiféle analízis jobban meg nem értetheti velünk a lélek e vibrációját. Halhatatlan példa marad arról, hogy a színpadon mit lehet kifejezni, és mit szabad merni annak, aki tud.

Amily gazdag a dráma a lélek e belső rajzában, épp oly érdekes alakjaiban. Shakespearenál mindig csodálni kell a rendkívüli következetességet, mellyel alakjait jellemzi. Majdnem azzal a módszerrel dolgozik, mint az álom, melyben gyakran találkozunk ismerősökkel, akik a valóság szempontjából lehetetlen dolgokat követnek el, de csak fizikai értelemben, mert legbensőbb lényüknek, és ahogy bensejükben mi ismerjük őket, megfelel mindaz - bármilyen groteszk legyen is, - ami velük történik. Shakespeare alakjairól a legpontosabb ismereteink vannak, sokszor kevés, de mindig oly valódi adat, mely teljesen átvilágítja a karaktert. Így hordozza Henrik herceg az ifjúság örök zászlaját és az eastcheap-i kocsmajelentek, ivások, tréfák és hajnali mulatságok mindenkiben elszunnyadt emlékeket ébresztenek saját ifjúságáról. Ilyen élesen marad meg emlékünkben a ragyogó Percy, minden indulatos és lobogó ember örök típusa és mint régi olasz templomok reliefjei között valami eldugott szerény helyen néha meg lehet találni az építőmester portrait-ját, így adott képet a költő a nagy dráma szereplői között egy kicsi és köznapi emberben - a magyar fordítás Ferdének nevezi - annak, aki a világ roppant zűrzavarában csodálkozva s gyámoltalanul áll, a halál suhogására fülelve, mely egymásután ragad el ismerőst, barátot, rokont. Ez az alak nekem eddig semmiféle előadásban nem tűnt fel különösebben, sőt könnyen megesik, hogy olvasva is átmegy rajta az ember anélkül, hogy értelme megfogná. Egyszer azonban - a berlini előadáson - véletlenül egy genie, Arnold nevű német színész játszotta, és az egész előadásból - mely pedig igen jó volt - ez az egy figura maradt meg kitörülhetetlenül az emlékezetemben. Egy kis ember volt, aki üzleteivel törődik, óvatosan, lassacskán megszedte magát s már minden rendben is volna, ha időnként olyan kérdések nem ötlenének a fejébe, az élet értelméről és a halálról, melyek nem egy szatócs, egy falusi bíró, hanem a legnagyobb filozófus nyugalmát is képesek megzavarni. Hogy elgondolkozott ezen, hogy utána nézett a szavaknak, hogy megrettent a fogalmakon s mint tért át megint csökönyösen az üzleteire ("Nagyon kétségtelen. A halál, mint a zsoltáríró mondja, mindenkinek bizonyos. Mindenkinek meg kell halnia. Hogy adnak egy pár jó jármos ökröt Stramfordban?") - feledhetetlen volt. Csak később tűnt ki, hogy e színész milyen túlfűtöttségből táplálta ezt az alakot, mik foglalkoztatták, s mik dúltak s szaggattak a bensejében, - a háború kitörése, az emberiség vigasztalan ostobasága annyira kétségbe ejtette, hogy összetört, megőrült - meghalt.

A Henrik drámák legfőbb alakja azonban sokak szerint Falstaff.

-

Nem gondolnám. Színészek és kritikusok nagyon tévednek az alak megítélésében, ha valami kolosszális bohócnak nézik, akinek minden mondata és mozdulata nevettető. Falstaffon nevetni akarnak s a színész, akit hajlama is a siker felé visz, - rendesen így állítja be a figurát s hogy erőltesse a nevetést, túlzásokba megy, ál vidámságot és lármát csinál s közben elejti az alak jellemzését, melyet nagyon érdemes megkísérelni.

Falstaff nem bohóc, hanem a megtestesült önzés és raison. Első gondja: a gyomra. Igaz, sokat iszik, mert jólesik neki, de legvadabb részegségében sem követ el soha olyat, amiből kára lehetne. Az embereket csak aszerint nézi, mit lehet rajtuk keresni. Mindenkit megpumpol. A herceggel is inkább számításból barátkozik, mert a háta mögött rögtön eladja. Borzasztó szája van, hihetetlen dolgokat tud kitalálni barátra és ellenségre. Rágalmazó és perfid, de ott, ahol haszonra számít, hízelgő és rendkívül kedves. A legnagyobb hazug, de ha rajtakapják, rögtön fordít egyet a köpenyegen és ő maga nevet a hazugságán. Minden előítélet és elfogultság nélkül való ember, pénzt adnak neki csapat szervezésére, kiválogatja a leghitványabb embereket, a csatába odaállítja őket, ahol rögtön "lesózzák" a szerencsétleneket, - ő félreáll és röhög rajtuk. A becsületet és a hősi halált szétanalizálja s rájön, hogy ezek csak fogalmak. Teljesen erkölcstelen, - e szempontból a legnagyobb gazember, különben lehet úgy is felfogni, mint filozófust. Amivel fenntartja magát az mégis a fantáziája, kedvessége, tehetsége és mulattató volta, de ezen felül roppant hasa egy ravasz és józan kispolgárt hordoz, akinek minden igyekezete abban merül ki, mint lehet fáradság és munka nélkül megélni. Falstaff eljátszása úgy, hogy a karakter tisztán kijöjjön, a Henrik drámák egyik nevezetes színészi problémája. Mielőtt azonban erről szólunk, lássuk a Nemzeti Színház egész előadását.

-

Az előadás olyan jó, hogy hosszú időre helyreállítja a színház megingott presztízsét. Valójában a mi Shakespeare előadásaink - egész színjátszásunk - tradíció nélkül való, egyik nemzedék sem kapcsolódik a másikba, az értékes örökség amit egyik-másik nagy tehetség hagyott, elkallódik, a tanítás nem hat, a finom nüancok, melyek évtizedek során alakulnak ki egy-egy előadásban s csak oly becsesek, mint maga a szöveg, mert termékeny és élénk elmék szülöttei voltak, - ezek nálunk széthullnak, letöredeznek, az egész konzerváló munka, ami minden művészetnél oly fontos, itt létre sem jön. Kapkodó, hebehurgya, minden új stílust ész nélkül követő itt a művészet, melyben sok tehetség árván s értetlenül, elkeserítve és megzavartatva végzi munkáját. A Negyedik Henrik előadása azért oly feltűnő, mert kivételes, - itt a hibák eltűntek, az egésznek kitűnő stílusa van, ha az ember csak ezt az előadást látja (vegyük még hozzá Harmadik Richárd előadását) az az impressziója, hogy itt nagyon sokat foglalkoztak Shakespeareval s különösen értenek hozzá. Azt hisszük, ezt a biztos és kellemes hatást az Ivánfi Jenő emberfeletti munkájának köszönhetjük.

A tény az, hogy a Nemzeti Színház előadása jóval felette áll Reinhardt berlini előadásának, mely igen tarka, igen érdekes, de túl lármás és nyugtalan - és a túlságosan theatrális londoni előadásnak. Náluk komolyan és jól van hangsúlyozva a darab, erősen át van munkálva az előadás s gazdagon kel ki belőle a sűrített élet. Csak bizonyos lassúságot lehet kifogásolni, ami valószínűleg a technikai készségek hiányán múlik.

Néhány scena egészen kitűnő. Sokat tanultak Reinhardtól, de nagy ízléssel alkalmazták. A terem, melyben a király s trónörökös szép jelenete folyik, gyönyörű, - a csataterek dombos és erdős tájai régi képekre emlékeztetnek. Az egész előadás olyan, amit örömmel lehet majd átmenteni az új Nemzeti Színház számára.

Színészi alakítás nincs benne kivételes, de egy-két tévedés leszámításával majd mind felette áll a közepesnek s az összhatás kitűnő. Okos mérséklet van az egészben. Ez érezhető a Beregi játékán, aki mindannyiszor igen jó, amikor mérsékelni lehet hisztériás és indokolatlan kilengéseit. Itt többnyire sikerült s ezen örülve sajnáljuk leginkább, hogy e nagyszerű hang s kitűnő színészi anyag, mely a klasszikus drámákban annyira helyénvaló volna, mint zavarodik össze az értelmetlen csapkodásban, amit maga körül csinál. Néha olyan, mint egy megőrült hangszer, melybe ököllel csapnak bele. Ha a kritikából - mint régen hitték - egyáltalán lehet okulni, nála folyton hangsúlyozni kell, hogy vigyázzon magára s az ál genialiskodást végre hagyja abba, sokkal többre megy, ha szép képességeit az ész és fegyelem kordáiba fogja, mintha egy csinált temperamentum bolondságait engedi meg magának.

Gál Gyula, mint Falstaff nem rendkívüli, de igen elfogadható. Hiányzik belőle az a természetes kedély, mely sugárzik és szétömlik a színpadon, de helyenkint éppen józansága és ravaszsága folytán sikerrel közelíti meg a karaktert, melyről szólottunk. Mindenesetre ad egy képet Falstaffról s elfogadhatóvá teszi. Nem kapjuk meg tőle teljesen az alakot, de mindaddig, míg egy hatalmas egyéniség jön, aki e korszakos figurát egészen betölti, a Henrik előadásoknak ő kitűnően használható színésze marad.

Nagy tévedés volt Percy szerepét Kürthy Józsefnek adni. E színész természete tökéletes ellentétben van Percy alakjával s az ilyen nagy különbségeket lehetetlen áthidalni. Kürthy tősgyökeres magyar színész, aki egyes alakokban a legkülönb (gondoljunk Szemere Siralomházára). De ő éppen azt az embert tudja játszani, akit nem lehet a sodrából kihozni, s Percy a legindulatosabb és türelméből legkönnyebben kieső természet az összes színpadi alakok között. Mindjárt elönti a vér és az égig ugrik. Kürthy ezt nem tudja. Így vész kárba azután a rendkívüli levélolvasási jelenet, melyet például Bassermann oly nagyszerűen csinált, vitatkozást, heves párbeszédet folytatva egy távollevővel. E heves és őszinte lélek a legszebb alakja a Henrik drámáknak. Shakespearet azt hiszem még sohasem sikerült tökéletesen előadni, valahol mindig lesz hiba, mert egy színpadon nem gyűlhet össze annyi jó színész, hogy a legkisebb szerep is csupa arravaló kézben legyen. De legalább gondosan keressék ki a megfelelő embereket. Egy ilyen fontos feladatot tehát nem a különben kitűnő Kürthy Józsefre kellett volna bízni, hanem arra, akinek temperamentuma sokkal közelebb áll a Percyéhez, - Odryra.

A Henrik drámák abban is csodálatosak, hogy nő és szerelem nélkül valók. Nem különös, hogy a herceg ifjúságában, dorbézolásaiban, sőt nemcsak tetteiben, de szavaiban sincs semmi szerepe a nőnek! Midőn később király lesz, s elveszi a francia Katalint, V. Henrik végső jelenetében a költő mintha érezné, hogy magyarázattal tartozik s a francia nővel való gyönyörű kettősben talán azért mondatja Henrikkel: "A vallomásokban nincs ügyességem. Legyen is átkozott atyám dicsvágya! Polgárháborúkra gondolt, midőn engem nemzett, azért születtem ily merev külsejűnek, ily vas termetűnek, hogy a hölgyeket, midőn kezüket kérem elriasztom". Negyedik Henrik első és második részében Lady Percy az egyetlen jelentékeny nő, kedvessége, lágysága, finom lénye Aczél Ilonában nagyon jó személyesítőre talált. Az öreg Henrik királyt Ivánfi játszotta sok méltósággal s avval a titkos szeretettel s büszkeséggel, mellyel lelke fia felé repdes. Kíváncsian várjuk a második rész előadását, melyben az apa és fiú megható története a legszebb végső akkordban cseng ki.

Szóljunk még valamit a Shakespeare fordításokról. Lévay József tiszteletreméltó munkája érzelmes és patetikus részeiben jó, - humoros részeiben egészen elavult, vagy inkább már eredendően rossz volt. A humor és zamat e szavakból teljesen hiányzik - bágyadt, szomorú és nem helyénvaló mindaz, amit a rusztikus Falstaffal mondat. Csattanó és kedvelt kifejezése a "kurafi", melyet soha, senki sem használt magyar nyelven. E híg és ötlettelen beszéd nagyon halványítja a darabot. Vörösmarty, Arany, Petőfi és Rákosi fordításainak kivételével újra hozzá kellene fogni Shakespeare átköltéséhez s a Szász Károlyok s Ács Zsigmondok ipari munkáit gondos s költői fordításokkal helyettesíteni.