Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 5. szám · / · FIGYELŐ

IGNOTUS: A FEHÉR FELHŐ
Molnár Ferenc álomdarabja

Hogy is mondjam, ez a darab olyan, mintha Blaháné álmodta volna. Embereket, kik a gondolatnak csak elejéig jutottak, megír egy ember, aki mindent végig tud gondolni. A parasztot: magát, asszonyát, gyermekét: álmodtatja, érezteti, beszélteti. Vagyis a muszájnak, a hogy szokásnak, a nem lehetnek, a maradhassanak emberét - emberében, asszonyában, gyerekében - kinek még álma, még mennyországa, még üdvözülése is csupa muszáj, hogy szokás, nem lehet, maradhass... Ez az ezen világi világa, melyért életét adja, s ez a túlvilági világa, melyet jutalmul kap. Tiborc, bevonva aranyfüsttel, mint az olvasókönyvek huszárja, kit, tudvalévő egy kicsiny aranypénzzel lovastól együtt be lehet aranyozni. Rettenetes és véres tragédiát is lehetne, rettenetes és véres kézzel, írni erről a témáról, - a parasztról, ki szeretettel és lázadás nélkül meghal a földért, mely nem az övé, csak éppen a mennybéli angyalok előtt röstelkedik, hogy egy talpalat nem sok, annyija sincs belőle. Ám hogy' is mondatja Molnár az öreg népfölkelő huszárral a kíváncsi szép fehér angyalnak: egypár esztendeig ne kínozzuk egymást kérdésekkel. Vagy legalább is addig az egypár hétig vagy hónapig, aminél tovább, ugye, nem tarthat az iszonyatos lidércnyomás, mely alatt most élünk és álmodunk s lidércnyomásos álmot élünk. Amíg ez a megpróbáltatás tart, lehet-e hozzá tollal érni? Viszont amíg tart, lehet-e egyébről írni? Azzal a tudatossággal, ami Molnár Ferencnek az ő megíró csalhatatlanságán kívül legbecsesebb adománya, különösen nem. Tehát az öntudatlanokat kell beszéltetni, éreztetni, álmodtatni - az asszonyt, a gyereket, a népet, a közkatonát. S az író csalhatatlan volt abban is, hogy ezeket hol keresse s a magyar író még ezenfelül megértette, hogy az életéért küzdő magyarság leglelke körül kell keresnie. Ezzel a darab persze, alkalmi darab, s számos becses örök lélektani, örök népi, örök magyar színfoltjai rátapadnak az alkalomra. Ám alkalma válogatja. Ez az alkalom örök. S ha belejátszik a költeménybe - mert az -, úgy játszik bele, mint a pasztellképeken a papiros színe, mely alapszín s maga is egy szín a többi között, a képbe szervesen beletartozandó s annak színességében megmaradó, Molnár maga írta e darabról a legigazabbat és legjobbat, ez a darab simogatás. Nem: glisser, glisser, n'appu yez pas, hanem, érinti meleg, szerető, bársonyos ujjal és ne vájkálj benne. Ezt teszi ez a domb s ezt kell tenni ezzel a darabbal.