Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 5. szám · / · Barta Lajos: HERVADT KATONA

Barta Lajos: HERVADT KATONA
IV.

Budapest előtt kusza sínhálózat kezdődik, mely hirtelen ijedtséggel tudja megverni a szántóföldek csendjéhez, a dűlőutak és megyék egyszerűségéhez szokott lelket. Az őrnagyon is hirtelen erőt vett az élettől elszokott ember ijedtsége, a vasúti kocsi kerekei csattogtak a váltókon és a szemberobogó vonatok minden pillanatban összeütközéssel fenyegettek, nagy házak és tornyok szögeltek szemébe, sípolás és döngés zaklatták fülét, rázuhantak egyszerre a benyomások és lesújtották.

A mozdony sípja már visszhangosan verődött a magas üvegboltozathoz, gőz süstörög siketítő sustorgással, a kocsisor rázkódik, megdermed, a dermedtség vad zajjá szakad, minden ajtó kivágódik, a sok ember kizúdul, a ketrecek kiontják rabjaikat, kiront, szabadulni akar a tömeg. Törtetnek, nyüzsögnek, vergődnek, kapkodnak, rohannak, földindulás. Egymáshoz csapkodják a hangokat a visszhangos falak, mintha sokan ordítanának, suttognának, nyöszörögnének és szét akarnák feszíteni az épületet és az üvegtetőt. Semmi tévedés! Nyilvánvaló, a Keleti pályaudvar ez, a harmadik vágányon áll a vonat, az ablak előtt az aszfaltsáv, azontúl a zöldesszürke falak, vaskorlátok közt a kijáratok, jegyszedők a korlát előtt, egészen valószerű kép! Mégis szinte a kocsi ablakához ragasztja ez a látvány. Nem szeretne mozdulni innen. Így jó! Üvegen át nézni a világot. Jó volna mindjárt evvel a vonattal tovább is utazni! Itt maradni ebben a biztonságos fülkében és robogni a forgó kerekek során... Hová? A cél, amelyért elindult egyáltalán nem sürgeti. Nagy zavar van idegeiben. Testének szövetében, véredényeiben, idegeinek parányaiban feszül és terpeszkedik még az a lelkiállapot, melyet álma életre keltett. A test és lélek egymásbakapcsoltsága szövevényesen lombosodott el egész valójában, amint az álombeli átélések hatásukkal telilengték testét. Az a fiatalság-érzés, mely váratlanul befútta, álmának végső föllendüléséből, a nagy győzelem mámorából eredt, és még most is nehezen tudta szétválasztani azt a tudatot, hogy csak álmában vívta ki ezt a győzelmet, attól a kellemességtől, mely az embert betölti, ha egyáltalán sikert ért el.

Kinéz az ablakon, szemének régen, nagyon régen nem volt ennyi dolga. Az ablak alatt a tömeg, egymásbakeveredett emberek, polgárok, katonák, hordárok vállán kofferek, ládák, skatulyák, női kalapok, tollak, fátyolok, össze-vissza beszéd, kiáltozás, mintha messze lúdsereg gágogna, aranyzsinóros tiszti sipkák, szép borotvált férfiarcok, feszes tartás, ruganyosság, előrefolynak, visszafolynak az emberek, mintha hullámok dobálnának emberfejeket, nem látszik a föld, amelyen járnak, betöltenek mindent a maguk sűrűségével, daliás férfialakok, nem sietnek és nem is izgatottak, fiatal női arcok, hamvasak, mint a virág, kifestettek, mint a rongy, öregek, fagyottak és gyászruhásak, kiégett szemekkel, parasztasszonyok vastag kendőkben, nagy batyukkal, vöröskeresztes idegen nők, rajtuk a messziről jöttség, német katonák fényes ércsisakban mintha egy régi eposzból jönnének, a vonat utasai már mind elsiettek, csak kevesen maradtak még ott, a feszes tisztek lábán sarkantyúk pengenek, fiatal arcuk elúszik az ablak előtt, mintha szél visz magával rózsaszínű barackvirágot. Ó szép a fiatalság! Egyetlen fiatalság. Szép, erős és merész. Tele van acéllal, tűzzel, töretlen, ruganyos és mindenre jogot ad. Miért tűnik el az ifjúság, mint az álom? Miért rossz az, hogy az ember hideget érez testében és agyában bent egy figyelmeztetés mindig azt mondja: a szemed öreg, petyhüdt és amit látsz, azt sem látod már annak, ami és amilyen igazán. Nem tudod már a világot a maga igazi mivolta szerint felfogni, érezni, minden, ami érzékeid útján tudomásodra jut, már csak viszonylagos, kivonata a többnek, a másnak, a teljesnek. Itt állsz most az ablaknál, melyen kis csatornákban párák izzadnak lefelé és örülsz, hogy közted és a világ közt üveglap van, örülsz a parányi időnek, amit ebben a kocsiban tölthetsz, mert amint a lépcsőkről leszállsz, alattad lesz a föld, körülötted ami földi és neked is, mint embernek cselekedned kell; ha nem tudsz már cselekedni, ülj a karosszékbe, szemlélődj és pipálj, feküdj ki nyáron a napra és hagyd testedbe folyni az égi meleget, nézdegélj a felhőkre, hallgasd a madarakat, a békákat, a tücsköket, de ne akarj sokat!

Népfölkelők, dereshajú közlegények csizmája kopog odalenn, vállukon szuronyos puska, vártára állanak föl egy ajtó előtt, kétfelől két kormos zászló alatt, mintha statisztálnának egy régen elmúlt történelmi darabban. Mit olvasol le arcuk irtózatos komolyságáról, mely sehogysem áll arányban egyszerű és veszélytelen feladatukkal? Az örök barázdák őszi bánatát, ahonnan a fekete göröngyről arcukra tépték sorsuknak Sibilla-jegyeit, mely az ismeretlen célú életek és ismeretlen célú halálok örök rejtelmét festi a durva vonások csodálatos fátyolosságába. Hervadt katona az ablaknál, különb dolgokat láttál tegnap ebéd után! Miért remegsz? És olyan fáradt volt, olyan szomorú és kimerült.

Az őrnagy még mindig az ablaknál tartózkodott és olyanféle sejtelme volt, hogy régen, nagyon régen áll már ott. Idegenszerű, kellemetlen, fázós, borzongós érzései voltak, mint mikor valakit összetör a hosszú utazás, lefeküdni, aludni kellene, aludni, pihenni, de át kell szállni és tovább kell utazni, valami távoli reggel felé. Az alföldi csenden, a hófödte tájak magányán keresztül, ebben a kis fülkében, mint külön, uralkodó glóbuszt hozta idáig magával fejét, kerekes koponyáját a benyomásokon azon gazdag burjánzásával, melyet a magányossághoz, csendhez, parányi arányokhoz szokott halk és alig pihegő élet után fejében kisarjasztott egy lelki élmény és fölnevelt az egyedüllét. Csatákra, tusákra, vérben, tűzben, halálok és poklok közt való küzdelemre, tömegek vezényletére készülve jött ide, hogy a szükséges első lépéseket megtegye ahhoz, hogy újra és igazán katona legyen, és most minden vékony vonás durván rikolt és gyötri szemét és minden halk hang fájó vihart ver föl fejében. Mi az, amitől úgy remeg egész belseje? Nem történt vele semmi szerencsétlenség!

Fess tisztek, fiatalok és ragyogók, melles, divatos nők, bánat és heves szikrázás perverz keveréke fiatalságuk illatos szelében, vaskorlátaik előtt a jegyszedők, szürkészöld, piszkos nagy falak. Régóta áll már itt? Egy hordár rekedt hangon és kíméletlenül bekiált hozzá: - Tessék leszállni! Hiszen már kitolják a vonatot! - Félszeg szófogadással azonnal engedelmeskedni készül! - Mit szólna Elzus ehhez, ha most látná egy hordár mogorvaságától megrendülten és ijedten? Hordágyakon sebek közt, szederjes szájú, fehérrévált katonák úsznak tova, sokáig lengetik még maguk mögött a jodoform szagát és halálos arcuknak emlékét, mankóikon sánták, bénák, fáslizott lábúak, egy-egy félben maradt halál mindegyik. Betegen öreg népfölkelők, honnan jöttök fáradt, elbetegült parasztok? - A Kárpátokból jövünk!... erőtlenek, sárgák, gyűröttek, összerágottak, mocskosak... a hősök konyult vékony bajuszáról láthatatlan patakokban csorog a szenvedés, kitágult szemükben az önfeláldozás, a halálos próbák és a fagyos téli éjszakák végtelensége révedez...

Most látja csak, egymásra hajigált szalmazsákok, batyuk, ládák, zsákok, kosarak, kofferok micsoda tömege! Azelőtt sohasem volt raktár itt! Azonnal kitalálja mi ez. Egyike a csordai menekülés zord hombárjainak, amikről annyit olvasott! Az otromba tárgyak fölött égő városok képe vonaglik, jeges sárban futnak tébolyba cikázó tömegek... zsúfolt vonatok ketrecében terhes anyák szülnek korcs magzatot... zörgő szekeren fehér hajak közt rohanó öregek megtört szívvel haldokolnak... koldusbotok erdeje... jajgató országutak kórusa...

Szó sincs róla! Dehogy is! A tárgyak némán, süketen, mitsem beszélve, zagyván hevernek ott halomban, rajtuk a formátlan anyag ostoba közönye! Fölvert idegeiben lángolnak csak a látomások! Ó, milyen fáradt már a látomásoktól! A győzelem hatalmas érzése, melyet hazulról magával hozott, független volt minden eseménytől, semmi köze sem volt a világhoz, öreg testének mélységes megrázkódásaiból merítette ezt a nagyszerű érzést. Nagyon jól tudja már, hogy azóta hol tart a háború, az újságjában mindennap elolvashatja, sohasem volt több jó kilátásunk. De az ő győzelme nem is tegnapi! Még novemberben vezette Limanovánál a huszárokat, a Lossosinánál Hadffy honvédeit és hogyan letörte Neusandecnél Szurmay magyarjaival Bruzilovot!

- Tessék leszállni! Már kitolják a vonatot! - mit szólna Elzus, ha most látná ebben a válságos állapotban? Valaki a kocsi folyosóján lelketlenül nekiszalad egy kosárnak a hegyes sarkával, metsző fájdalmat érez. Pardon! - mondja és továbbrohan. Mintha álmából tulajdonképp csak ezekben a rossz percekben ébredt volna föl, amikor lesújt rá a valóságok ereje és rideg józansággal pillanatok alatt kiszippantja az idegekből a bódultságot, a látományok valósághíjának meseszerű kitágulását, a világbeli dolgok arányának azt a torzultságát, mely lehetségesnek mutatja a lehetetlent és teljesen megtévesztik az álmodót, hogy mi történhetik vele, mi nem. Félelmet érez! Mitől fél? Nem a haláltól? Mi történhetnék vele? Fonnyadt inaival a döntő pillanatban a katonák elé ugrana, kirántaná kardját, előreszegezné pisztolyát, hurrá! Elesnék, meghalna. Nem ettől fél! A valóság erejétől fél. Az élettől fél! A fiatalságtól fél.

A vonatot elkezdik kifelé tolni, ijedten ugrik két lépcsőn keresztül az aszfaltra, majdnem elvágódik, öreg teste belerendül, ájulós érzései vannak. Összeszedi, kínosan egyenesre húzza magát, katonák szalutálnak neki, nem érzi magát katonának, csak sokára jut eszébe, hogy visszaszalutáljon. Ott hátul, ahol nyitva van a nagy üvegcsarnok, roppant oszlopokon nyugszik a magas ív és a havas messzeségből, az ország mélyéből, a háború gyomrából jönnek a vonatok, a halálnak óriási üzeme rémlik valahol messze, körülötte az élet óriási üzeme liheg, árnyékukban kis emberkoponyák itt a keskeny aszfaltmezőn búcsúra-viszontlátásra csókolódzni egymáshoz hajlanak. Ó, hagyj nekem békét világ! Én egy álmot látott öreg, hervadt katona vagyok csupán!

Az öreg szívben a lüktető sejtek elmeszesednek, vagy elzsírosodnak, nagy mozgalmakat már nem bírnak sokáig el és velük együtt bágyad és hanyatlik hirtelen az egész test. Az öreg ember idegeiből is elpárolgott a feszültség, lelkéből kiesett az önteltség. Nagy vállalkozások kudarcát érezte avval a túlzással, melyre csak az öregség érzékenysége képes, amikor a fiatal élet rugalmassága nem ellensúlyozza már a csalódás irtózatosan fagyasztó hatását. Mint nagy betegség omlott el az őrnagyban a fájdalom.

Tanácstalan tekintete ott röpdösött a részvétlen sokaság fölött, mely az élni-meghalni tragikus kötéltáncát járta és ettől tele volt végletekre hajló izgalommal. Tiszti sapkája mint kis kerek kripta takarta kopaszodó fejét, molyoktól gonddal óvott köpönyegje alól kilátszott harmonikás nadrágja és ő maga is olyan volt most, mint egy öreg, ráncokba verődött harmonika.