Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 4. szám · / · Móricz Zsigmond: FANNY HAGYOMÁNYAI

Móricz Zsigmond: FANNY HAGYOMÁNYAI
INTER ARMA
Augusztus 3.

A tegnapi és a mai túra rendkívül elfárasztott. Csak sült burgonyát ettem. Keserves jóvoltából s ez napok óta egyetlen táplálékom. Szerelvényem rendkívül nehéz, s már két hét óta kínzó bélhurutom alaposan elgyengített, az eddig megtett körülbelül 180-190 kilométer utat módomban lesz késő vénségemig megemlegetni.

Tüzérek és lőszerkocsik, ágyúk és társzekerek vég nélküli sorai dübörögnek a front felé. A tüzérek is a huszárok is, a gyalogság is, amely előre nyomul mind magyarok s szívünk valóban szinte örömtől dagad, hogy a magyar nemzet karjára ekkora szükség van mindenkor a legveszélyesebb helyeken és sem félelem, sem keserűség, sem irigység nem ver tanyát lelkünkben, mikor konstatáljuk, hogy az összes beszállásokon a monarchia másik felének gyermekei ülnek a kastélyokban és falvakban. Jóisten, ha már itt ennyi az anyagi kár, lehet e csodálni, hogy ha az anya legalább a többi gyermekeit védi ölelő karokkal.

A fáradhatatlan menetelésekből éjjel is kijutott nekünk. De vezetőségünk bölcsen tudta az utolsó erőtartalékot is felhasználni. Húsz lépés menet, aztán állj!... Lábaink kissé meg vannak gémberedve, megállunk pihenni. Ha megállunk, nem bírunk elindulni, ha elindulunk nem bírunk megállni.

Vállaimat mintha késsel hasogatnák. Azt hiszem, hogy a vállszíjba akasztott kard húzza balfelől, de nem lehet segíteni, mert a kardot ha lejjebb eresztem, veri a lábszárcsontomat, vagy belébotlok. Erőm nincs, hogy kézben vigyem. A kenyértarisznya csatjai kijöttek a derékszíjból, tehát ez húzza úgy balvállamat. Megigazítom nehezen s aztán veszem észre, hogy ez sem segít, mert tulajdonképpen a hasamon levő operációs varrat fáj. No ezen már igazán nem lehet segíteni s ebben így megnyugszom s most egy bolha csípése kínoz. Aztán nem érzek semmit, mert a lábaim elsenyvedtek, gerincvelőmet húzza a hátizsák terhe és a kis agyról leszakadni érzem a gerincvelőt. Most a hátcsontom kezd sajogni, mert nyomja a gomb. Odase neki. Ez a legkisebb baj. Aztán ballábszárcsontom a kard minden legkisebb csörrenésére hevesen szakít. Ejnye milyen sovány lettem máris. A legnagyobb baj azonban a bélgörcs, ezt tudnám enyhíteni, mert vannak nálam morfium cseppek, csak a kenyértarisznyába kellene nyúlnom érte. De nem tudok, nincs bennem energia, hogy elő tudjam szedni.

Hiszen amúgy is, már legfeljebb tíz lépést fogok tenni, mert ezt az erőltetett menetet a homokban, puha zsombékon, ugaron és tarlón keresztül 35 kiló terheléssel úgysem bírom már tovább. Közben megered az eső és vágja arcomat, a nedvességtől még nehezebb lesz ruha és teher. Keserves hozza a gumiköpenyemet és a vállamra teríti. Most úgy nézhetek ki, mint a púpos teve, gondolom magamban és mosolygok, mert a hasonlat talál, homoksivatagon megyek keresztül, roskadásig megterhelve és a köpenyem alatt domborodik ki a teher.

No még tíz lépés és... egyik tíz kilométert a másik után rovom én is a kimerült csapattal. Csak egy-egy ember marad le, ez is majd utánunk fog jönni. Szidjuk a muszkát, hogy úgy szaladnak. Közben égő falvakon megyünk keresztül, a faházak még magas tűzzel lángolnak. Lakosság sehol. Messze mindenütt égő kösségek, melyek különálló házai a nagy távolságban, égő csillagoknak látszanak, melyek a végtelenségben összeolvadnak az ég ragyogó csillagszemével.