Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 3. szám · / · H. G. Wells: HOLNAP?

H. G. Wells: HOLNAP?
KÍSÉRLETE EGY JÓSLATNAK
I. Pillantás a jövőbe.

A jóslás lehet csak egyszerű elme-játék, lehet komoly foglalkozás, komoly nemcsak célzataiban, hanem következményeiben is, mert a prófétáknak, akik felbosszantják vagy megrémítik a világukat az a sorsuk, hogy megkövezik őket. Mégis vagyunk néhányan modern emberek, akiknek tudományosan felkészült elméje számára a jóslás szinte elmebeli szokássá lett. A tudomány nagy részben az előrelátás irányába igazított analízis. Minden tudományos törvény próbaköve az, hogy mennyiben igazolódnak az anticipálásai. A tudományos fegyelmezettség kifejleszti azt a gondolatot, hogy minden ami eljövendő, már meg is van - csak meg kell tudni látni. És ha valami meglepi az embert, a hajlamunk nem arra visz, hogy azokkal, akik azon a bizonyos fegyelmezésen nem mentek keresztül, ezt mondjuk, ejnye ki hitte volna? - hanem, nézzük csak, mi az, ami nem jutott az eszünkbe?

Minden, ami csak valaha létezett és létezni fog, megvan már ma is annak számára, akinek szemei vannak a látásra. E dolgok egy bizonyos részének felfedezésére azonban emberfölötti penetratióra van szükség. Mások nyilvánvalók, csaknem oly biztosak vagyunk a jövő karácsony bekövetkezéséről, vagy pedig arról, hogy a 3000-dik évben már az összes ma élő emberek meg lesznek halva, mintha mindez már megtörtént volna. A bizonyosságnak egy alacsonyabb, de még mindig igen magas fokán vannak az ilyen dolgok, 1950-ben tökéletesebb szerkezetű repülőgépek lesznek, vagy Bombay közvetlen vonal útján lesz összekötve Konstantinápollyal és Bakuval egy félszázad letelte előtt. Ha tovább megyünk így lefelé a bizonyosság fokozatain, lejutunk a lépcsőn egész odáig, ami már a leghomályosabb misztériumot, az emberi egyéniség misztériumát érinti. Fog-e hamarosan Anglia egy nagy katonai lángészt produkálni? Mit fognak mondani Belloc úr vagy lord Northcliffe holnap?... A próféta számára leginkább megközelíthető kutatási tér a firmamentum, a legmegközelíthetetlenebb annak a fantasztikus állatnak a titka, amely az ember koponyájában mozgolódik. Milyen lesz a magaviselete egy valakinek és mit fog róla mondani a nemzet? Az effajta kérdések dolgában kell conjecturáinknak legszubtilisebbeknek lenniük.

Mindazáltal az eleven és megfigyelő szellemű ember az ilyen kérdésekre is merhet felelni, valamivel több eshetőséggel, mint hogy kettő közül egy esetben eltalálja az igazságot.

E sorok írója tapasztalt, régi próféta. A holnap jobban érdekli mint a ma és a múlt nem egyéb számára, mint a jövőre vonatkozó conjecturák eszköze "Gondolj azokra az emberekre, akik erre jártak", - mondta egy utazó a római Colosseumban. Egy futurista szellem így felelt rá: "Azokra gondolj, akik erre járni fognak!" Kétségkívül az a tény, hogy az az ember, aki megalapítója lesz a világ-köztársaságnak, egy másik, aki makacs ellensége lesz a militarizmusnak vagy a törvények tiszteletének, vagy aki elsőnek szabadítja fel az atomikus energiát az emberek használatára, egykor végig fog majd menni a Via Sacrán, éppolyan érdekes, mint az a tény, hogy Cicero, Giordano Bruno vagy Shelley erre jártak egykor. A prófétai szellem számára a történelem csak prelúdium és az is marad. A prófétai típusú szellem rendíthetetlenül tiltakozni fog az ellen, hogy múzeumnak tekintse a világot, ragaszkodni fog ahhoz, hogy ez a világ olyan dráma számára berendezett színpad, amely mindig csak kezdődik.

A jóslásnak ez a próbálgatása nemcsak arra vitte a szerzőt, hogy kiadjon egy éretten megfontolt próféciákat tartalmazó könyvet, Anticipations címmel, hanem arra is, hogy egyéb műveiben, csaknem minden előre megfontolt szándék nélkül, elszórjon egy sereg többé-kevésbé nyilvánvaló próféciát. Ma már megvan húsz éve, hogy említett könyvét megírta, úgy hogy anticipációinak bizonyos mennyiségét ma már ellenőrizni lehet a beteljesedett tények alapján. Néhány esetben helyesen látott és figyelemreméltóan közelébe talált az igazság céltáblája centrumának, gyakran egyenesen beletalált a fekete körbe, gyakran csak a külső körbe, néha pedig messze ellőtt a céltól. Nem egy dolog, amelyről anticipálólag beszélt, ma már szolidul megállapított közhely. 1894-ben még nagy számmal voltak szkeptikusok az automobil vagy az aeroplán gyakorlatilag lehetséges volta dolgában. Az akkori folyóiratokban gyakoriak voltak a cikkek, amelyek azt bizonyították, hogy az aviatika lehetetlenség. A szerző legszerencsésebb sikereinek egyike volt, hogy Anticipations című könyvében 1900-ban leírta a lövészárok-harcot és olyan stagnálást a háború további folyásában, amely csaknem pontosan megfelel a Marne-i csata utáni helyzetnek. És megvolt az a szerencséje is, hogy ugyanabban a műben megjelölte a tengeralatti hajók szerepének határait. Egy évvel megelőzte Sir Percy Scottot a nagy hadihajók döntő értéke dolgában való kételyeivel (lásd a szerző An Englisman looks at the World című művét), ugyancsak alaposnak bizonyult az a nézete, hogy tagadta Franciaország dekadenciáját, továbbá már az orosz-japán háború előtt kétségbevonta az orosz hatalom nagyságát, amely akkor az angolok réme volt, továbbá megtette Belgiumot harctérnek egy közeli küzdelemre a közép-európai hatalmak és a többi Európa között és ugyancsak megjövendölte Lengyelország újjászületését. Jóval azelőtt, hogy Európa megismerkedett volna a Kronprinz vonzó egyéniségével, a szerző már írt Anglia fölött elrepülő nagy kormányozható léghajókról (Angliának szerinte sokkal kevesebb az iniciatívája, semhogy maga is konstruáljon kormányozható léghajót) s e léghajók parancsnokául bizonyos Karl herceget tett meg, aki sajátszerűen profetikus alak és a The Woorld Set Free című munkájában az utolsó rendzavaró egy bizonyos "balkáni róka". De valahányszor itt vagy ott kijelentette, hogy ez a dolog ezen meg ezen évben fog bekövetkezni, általában tévedett, idő-becslései rendszerint tévesek. Például megjósolta, hogy 1910 előtt külön autó-út lesz, különválasztva a főúttól, London és Brieghton között s ez még ma is az álom állapotában van, viszont azonban kételkedett benne, hogy 1950 előtt lehetséges lesz a hathatós katonai aviatika és a légi harc. Szerényen fátyolt vet a szerző bizonyos még nagyobb tévedésekre, amelyeket aki ráér, megtalálhat a könyveiben. Jobbnak látja a sikerült jóslatokat számlálni és az elhibázott célzások számítását ráhagyni azokra, akiknek ebben telik mulatságuk.

Meg kell jegyezni, hogy szerzőnek ezen próféciái nagyon általános ismereteken alapszanak. Hogy mit lehet elérni egyetlenegy kérdés valóban beható vizsgálatával, - különösen ha lényege szerint mechanikai természetű kérdésről van szó, - azt láthatni Clement Ader, egy, a hírnév trombitája által nagyon mellőzött, francia író művében. Ader volt valószínűleg az első, aki olyan készüléket indított el, amely egyebet is tudott csinálni a levegőben, mint egy egyszerű ugrást. Az ő gépe, ahogy egy kiváló francia generális is tanúsítja, 50 méternyit repült az első ugrás után, 1890-ben. 1897-ben Avionja már jócskán repült. De minket e pillanatban nem ez érdekel. Itt az az érdekes, hogy 1908-ban, mikor az aviatika még csaknem hihetetlen dolog volt, Ader kiadta Aviation militaire című könyvét. Azóta hét év telt el és ma, íme, harcolnak a levegőben és eddig még csupa olyan dolgok történtek, amelyeket Ader előre látott s amire el lehettünk volna készülve, ha lett volna annyi eszünk, hogy hallgassunk rá. Nem egy dolog, amit ő megjósolt, még várja előreláthatatlan megvalósítását. A tudós és okoskodó emberek ily világossággal haladnak bele az eljövendő évekbe mindjobban, ami az anyagi haladás kérdéseit illeti.

Most azonban nem a mechanikai találmányok fejlődését kívánja a szerző tárgyalni. E cikksorozatában az az intenciója, hogy megpróbál néhány jóslatot, az események irányáról abban a néhány évtizedben, amely most következni fog. A mechanikai újdonságok valószínűleg nagyon kis szerepet fognak játszani a holnapnak e történetében. Ez a világháború a feltalálásnak és kezdeményezésnek általános szünetét jelenti minden dologban, ami nem a haditudományra vonatkozik. Minden tehetség erre a pontra van koncentrálva a tehetségnek azok a típusai, amelyek nem alkalmazhatók hozzá a háborúhoz, el vannak hanyagolva, a tőke nagy mértékben el van pusztítva, a megtakarított pénzt eltékozolják, pedig az új kísérletek támogatására az kell. Sőt ezen belül még megsemmisítjük legbriliánsabb fiatal embereink nagy részét is. Egész biztosan el lehet fogadni, hogy jókora ideig nagyon kevés új anyag lesz a világ színpadán, hogy ha az utak, a vasutak, a hajózási eszközök nagy változáson mennek keresztül, ez rosszabbra való változás lesz, hogy az építészet, a házi kényelmességek még jó ha olyan fokon lesznek 1930-ban, ahol 1914 tavaszán voltak. Franciaország és Flandria lövészárkaiban és Oroszország csataterein a németek megfizetik és megfizettetik a világgal huszonöt eljövendő év confortjának, fényűzésének és haladásának az árát. Az ízlésről nem lehet vitatkozni. Az eredmény azonban az, hogy 1900-ban a szerző megírhatta "A mechanizmus fejlődésének az emberi életre és gondolatra való hatásáról szóló anticipációit", de 1916-ban anticipációinak egész más rendszerű dedukciókból kell fakadniuk.

Azoknak az anyagi tényeknek, melyekkel most foglalkozunk, általános körvonalai világosak. A szellemi természetű tényeket kell lelepleznünk. A kérdés nem ez: micsoda, mely új könnyebbség, a hatalomnak mely új növekvése fog mutatkozni és milyen befolyással lesz az életünkre? A kérdés ez: "hogy fogják fogadni az emberek ezeket a nyilvánvaló tényeket, a világ készleteinek eltékozlását, az anyagi haladás megállását, csaknem minden európai ország férfilakossága nagy részének hekatombáit és az egyetemes gyászt és boldogtalanságot?" Itt tehát közelebbi, de egyúttal kevésbé megközelíthető realitásokkal lesz dolgunk, mint a machinizmus hatásai.

A problémák e körének mintegy előzetes felderítéseképpen vizsgáljuk meg egyetlen kérdés nehézségeit, azét a kérdését, amely egyúttal vitális és központi kérdése ennek az előrepillantásnak. Nem akarjuk teljes megoldását adni ebben a cikkben, mert félre kell hárítanunk a tényezők nagy számát, később talán jobb alkalmunk lesz szólni róluk. Ez a kérdés, a tartós világ-béke létrehozásának az eshetőségeire vonatkozik. A háború kezdetén az egész világ intellektuális elméiben egy roppant remény élt, hogy ez a háború talán megoldja a függőben levő nemzetközi problémák nagy részét s így az utolsó háború lesz. A szerző, ha egy pillantást vet a tapasztalásnak ama roppant szakadékába, amely 1914-ből elválaszt minket, emlékszik két röpiratra, melyeknek már a címei is ezt az érzést tükrözik: A háború, amely véget vet a háborúknak az egyik, A világ békéje a másik. Vajon csak álom volt a remény, amely ezekben a frázisokban van formulázva? Be van-e már bizonyítva, hogy csak álom volt? Olvashatunk-e a kommünikék, a diplomáciai vitatkozások, a fenyegetések és vádaskodások, a politikai viszályok s a szenvedésekről és kegyetlenkedésekről szóló tudósítások sorai között, - olvashatunk-e valamit, ami jogosulttá teszi a reményt, hogy az egyetemes fájdalomnak ezek a tragikai évei nem egyebek, mint az emberiség egy szebb napjának hajnalát megelőző árnyék? Szemléljük meg ezt a kérdést kissé az előzetes vizsgálat címén.

Valóság szerint amit vizsgálunk, nem egyéb, mint az emberi ész képessége, hogy győzzön a szenvedélyek fölött s bizonyos más visszaható és csillapító erők. Abban nincs kétség, hogy ha össze lehetne szedni az egész emberiség szavazatait arra a kérdésre vonatkozólag, nem volna-e jobb, ha egyáltalán nem volna többé háború, túlnyomó többség nyilatkoznék az egyetemes béke mellett. Ha előre ki volna mondva, hogy a modern és mechanikai típusú háborúról van szó, légi raidekkel, hatalmas robbantószerekkel, fojtó gázokkal és tengeralatti hajókkal, a feleletben nem volna semmi kétség. "Béke legyen velünk, uram!", ez ma inkább mint valaha az egész kereszténység közös imája és még maguk a háború mesterei is a béke mestereinek mondják magukat, a német császár változatlanul azt állítgatja, hogy ő nem biztatta Ausztriát, hogy elfogadhatatlan ultimátumot küldjön Szerbiának, hogy Németországot megtámadták. A Krupp-Kaiser császárság, mondogatják nekünk, nem kétfejű sas, hanem kétfejű bárány, amely visszahőköl a nyíróktól és torokelvágóktól. A háború apologistái reménytelen kisebbségben vannak, némi csekély számú porosz-német, akik a háborút kitűnő hatásúnak mondják a lélekre és a londoni Morning Post derék hölgyei, akik a háborút kitűnő hatásúnak tartják a munkásosztály erkölcseire, - csak ezek a ritka ellentmondó hangok szólnak bele a háború elleni egyetemes kórusba. Ha a béke egyszerű vágya, szilárd alap és koordináció nélkül, elegendő volna, hogy megvalósítsa magát, akkor már holnap béke volna és pedig tartós béke. Csakhogy a valóság az, hogy a béke még mindig nincs meg és még mindig nincs pontos perspektívánk az e háború után következendő tartós egyetemes békére.

Melyek tehát az akadályok és melyek az antagonizmusok, amelyek ellenállnak annak, hogy a háború elleni egyetemes undor és a béke ez egyetemes vágya működésbe jöjjön a világbéke megvalósítására? Vegyük őket sorra és hamarosan nyilvánvaló lesz, hogy itt a psychologia egy szubtilis quantitativ problémájával van dolgunk, az ellenkező erők egy folytonos mérlegelésével, amely arra való, hogy kiderüljön, melyik az erősebb. Olyan szubtilis befolyásokkal van itt dolgunk, hogy például valamely meglepő és drámai esemény véletlene vagy az egyik vagy a másik értelemben orientálhatja őket. Az emberi akarattal van dolgunk és ebben van a próféta számára az a hurok, amely lépéseit fenyegeti, mikor pártatlan akar lenni. Nehéz a prófétának nem törni ki exhortációkba, Izrael prófétáinak modorában.

Az első nehézség, amely útjában áll a világbéke megvalósításának, az, hogy nincs senki, akinek ez volna az egyedüli dolga. Csaknem valamennyien akarjuk a világbékét - de mint "amatőrök". Csakhogy nincs sem olyan személy, sem szervezet, melynek az volna a rendeltetése, hogy megragadja az erre való iniciatívákat. A világ a békevágy telített oldata, de nincs semmi, ami körül ez az oldat kijegesedhetnék. Nincs az egész világon, akit az a felelősség terhelne, hogy felfogja és legyőzze a feltámadó nehézségeket. Bizonyára sokkal több ember és több intelligencia foglalkozik cigaretták és hajtűk gyártásával, mint az állandó világbéke gyártásával. Van néhány külön titkár-féle filantróp amerikaiak zsoldjában és körülbelül semmi több. Csaknem az egész világ akarja a békét, csaknem mindenki boldog volna, ha mostantól fogva fehér zászlót lengethetne, fölötte a galambbal, - de a valóság szerint nincs senki, aki elmélkednék az ehhez szükséges teendőkről, senki, aki csak annyi propagandát is fordítana arra, hogy a világ megtudja, mit kell tennie, amekkora propagandát fordítanak bizonyos gyártmányú automobilok eladására. Valamennyien el vagyunk foglalva személyes dolgainkkal. S a dolgokat nem lehet megszerezni merő vágyakozással, - azzal lehet őket megszerezni, ha igyekszünk megszerezni és elhárítunk mindent, ami megszerzésükben megakadályoz.

Ez az első nagy nehézség, az úgynevezett pacifista mozgalom teljesen homályos és felületes. Annyira az, hogy az emberek tömegének még a világbéke legelső feltételéről sincs fogalma. A kérdéses mozgalom még azt sem érte el, hogy pontos fogalmakat szerzett volna nekik erről. Hogy állandó világbéke lehessen, nyilvánvalóan kell lennie egy állandó eszköznek a hatalmak és nemzetek közti differenciák szabályozására, amelyek máskülönben háborúba keverednének. Más szóval: kell hogy legyen valami felsőbb hatalom, valami apellálási központ, valamiféle felsőbb fórum, egy egyetemesen elismert végrehajtó hatalom, a ma a világon levő külön-külön kormányok felett. Ez nem azt jelenti, hogy ezeknek a kormányoknak el kellene tűnniük, sem azt, hogy le kellene mondani a "nemzetiség" eszméjéről, - semmi efféle radikális dolgot nem jelent ez. Azt jelenti azonban, hogy mindezeknek a kormányoknak csaknem annyit kellene átadni autonómiájukból, mint amennyiről az Amerikai Egyesült Államokat alkotó egyes államok lemondanak a szövetségi kormány javára, hogy egyesülésük több legyen, mint merő szó, át kellene engedniük valaki erre jogosultnak nemzetközi viszonyaik ellenőrzését, olyan arányban, amelyet ma kevesen tudnak csak felfogni. Igazán teljesen hiábavaló dolog háború nélküli világról álmodni, amely olyan államokból áll, amelyek szabadon bosszanthatják egymást vámok felállításával, a kereskedelmi ütőerek blokírozásával és elfojtásával, a bevándorlók és külföldi utazók zaklatásával, olyan államokból, melyek közt semmi eszköz sem volna a határ-incidensek szabályozására. Továbbá az Amerikai Egyesült Államok helyzetével összehasonlítva, a világ Egyesült Államainak esetében még egy komplikáció kerekednék, Európa csaknem összes nagy államai tulajdonosai egyfelől olyan területeknek, melyek a fejlődés magas fokát érték el és különböző fajúak és nyelvűek, mint például Egyiptom, másfelől pedig tulajdonosai barbár és kevésbé fejlett területeknek is, mint például Nigéria vagy Madagaszkár. Semmi se volna állandó az olyan világszervezetben, amely nem rombolná le ezekben a "gyarmatokban" mindazon privilégiumokat, melyekben az őket birtokló államok alattvalói részesülnek és amely nem gondoskodnék arról, hogy ezek a leigázott népek azonnal vagy alkalmilag feljuthassanak az állam rangjára. Csakhogy az intelligens emberek ezrei a nagy európai államokban, akik azt hiszik, hevesen vágyódnak a világbékére, elképednének mindennemű olyan ajánlatra, hogy annak, amit úgy hívnak: "a mi birodalmunk", bármely részét is egy világ-igazgatás alá engedjék át. Amíg pedig elképednek az efféle dolgokra, mindaddig az állandó békére való vágyódásuk elkülönítve marad életük általános folyamatától. Ez a folyamat pedig lassabban vagy gyorsabban, de a háború irányában folyik. Mert azok a "gyarmatok" lényegileg éppen úgy, mint a vámok, a neutrális országok stratégiai okkupálása vagy a titkos szerződések, csírái annak a konfliktusnak, amely a nemzetek közt fennáll abból a célból, hogy legyőzzék egymást és uralkodjanak egymáson. Efféle dolgokat épen hagyni s ugyanakkor a háború ellen imádkozni, nem a konfliktus elhárítására való kísérlet, intenzitásának korlátozása, olyan ez, mintha valaki hockeyt akarna játszani, de azzal a kikötéssel, hogy a labda ne szaladjon gyorsabban, mint óránkint egy kilométernyire.

Nemcsak az a tény az akadálya az állandó világbékének, hogy az emberek nagy többsége nincs előkészítve arra, hogy felfogja még a legnyilvánvalóbb korolláriumait is ennek az eszmének, hanem van még egy másik legyőzhetetlen akadálya is, az, hogy a világ egyetlen helyén sincs egyetlen olyan ember, egyetlen kategóriája az egyéneknek, egyetlen szervezet, egyetlen eszme, egyetlen csíra, amelyből megszülethetnék a szükséges "super-kormány". Olyasvalamit kérünk, aminek az égből kellene leesni, ami a semmiből jön és ami természetszerűleg mindazoknak az ellenállásával találkoznék, akiknek a kezében van az irányítás - vagy akiknek az érdekei fűződnek az irányításhoz - a világ autonóm államainak az ügyeiben, amilyenek azok ma, ellenállása a kormányok, érdekek, privilégiumok és előítéletek gigantikus szövevényének. Ezzel szemben kevés reménye lehet egy homályos és acephal aspirációnak arra, hogy tért nyerjen. Azt lehetne mondani, hogy a hágai bíróság valószínűleg a magva lehetne annak a mindenható autoritásnak és legfelsőbb bíróságnak, amelyet a világ békéje kíván, de a tények szerint a hágai bíróság csak egy törvényes automata-gép. Semmit se csinál, ha nem indítják el. Nincs iniciatívája. Még csak nem is protestál a legflagránsabb sérelmek ellen, melyek a nemzetközi jogot, a világ-lelkiismeret fantomját érik.

A pacifisták, mikor határozott kiinduló pontot kerestek, amely körül kikristályosodhatnék a békére való általános vágy, a pápát ajánlották és más vallási szervezeteket, mint a béke szervezetének lehetséges bázisait. Az ilyen kezdés azonban nem bírna semmiféle vonzóerővel az emberiség nem-keresztény többségére nézve s különben is az indítvány már maga is a keresztény egyházak természetének mélységes nem ismeréséről tanúskodik. Kivéve a quakereket és némely orosz felekezeteket, semmiféle egyház sohasem kárhoztatta a háborút, legnagyobb részük annyira eltért útjáról, hogy még szentesíti is és megáldja. S valóban túlságos vakmerő állítás olyan emberek részéről, akiknek a szentimentalizmusa nagyobb a tudásuknál, hogy a kereszténység a Krisztus személyes tanításainak megvalósítására való kísérlet. Erről szó sincs és semmiféle egyházi tekintély nem fogja helyeselni ezt a teóriát. A kereszténység - nevezetesen mióta megállapította a szentháromság tanát - teológiai vallás volt és az is marad, az a vallás, amely eltaposta az arianizmust, a manicheizmust, a gnoszticizmust és más hasonló tanításokat, nemcsak Krisztusra van alapítva, hanem saját külön hittételeire, az igazat megvallva Krisztus még csak nem is a szimbóluma, ellenkezőleg a kereszténység szimbóluma a kereszt, amelyre Krisztus feszítve volt és amelyen meghalt. A harcos Thedozius kényszeríthette rá Európára, inkább, mint bárki más. Az előzmények és a hittételek tehát nem adnak arra semmi okot, hogy az egyházaktól várjuk, hogy ragadják meg a kezdeményezést a világbéke hatalmas vágyának szervezése és hathatóssá tétele roppant feladatában. De még ha így volna is, kétséges, megtalálniók-e a Vatikán papjai és dignitárusai között, Oroszország és Anglia hivatalos egyházaiban vagy a sokféle keresztény felekezetek bármelyikében azt a hatalmat és energiát, azt a tudást és kapacitást, vagy csak a szükséges jóakaratot is, ami szükséges egy akkora nagy feladatra, mint a világ-autoritás megteremtése.

Ajánlottak egy más kiinduló pontot is. Naiv képzelet számára nem oly nehéz dolog elképzelni a svájci államszövetség vagy az Egyesült Államok elnökét - mert ez a két rendszer a példaképe és felbátorítója a független államok pacifista szintézise lehetőségének - hogy nekifogjanak propagandát csinálni s a saját rendszerük kiterjesztését ajánlják a hadviselőknek. Csakhogy semmi efféle nem történik. És ha elkezdjük vizsgálni ennek a két elnöknek a létfeltételeit, észre fogjuk venni, hogy sem az egyik, sem a másik nem elég szabad ember arra, hogy rászentelhesse magát a világ oly szervezete kidolgozására, amely uralkodnék az államokon és elejét venné a háborúnak. Mindegyiket egy rendszer választotta és egy rendszerhez van kötve, ő rá a svájci vagy az Egyesült Államok-beli emberek érdekei tartoznak. Wilson elnök például éppen eléggé el van foglalva a Fehér Ház ügyeivel, a politikai konfliktusokkal, az óceánon túli amerikai kereskedelem és az amerikai polgárok biztonsága érdekében való intervenciókkal. Semmivel sem ér rá jobban a nemzetközi viszonyok tökéletes újjáalakításával foglalkozni, akár az az újonc, akit most képeznek ki Angliában, akár az óceán-járó gőzhajó kapitánya, akár a robogó vonat mozdonyvezetője.

Bizony, valamennyien el vagyunk foglalva azokkal a dolgokkal, amelyek mindennap ránk hárulnak. Valamennyien erősen vágyódunk az állandó világbékére, de nyakig benne vagyunk azokban a dolgokban, melyek nem engednek időt, hogy foglalkozzunk azzal a világbékével, melyet csaknem minden józaneszű ember óhajt. Aközben pedig egy csekély minoritása az olyan embereknek, akik kizsákmányolják a konfliktust - militaristák, ambiciózus uralkodók és államférfiak, hadseregszállítók, uzsorások, szenzációt hajszoló zsurnaliszták - ugyancsak eljárnak a maguk érdeke után, kilobbantják és élesztik a háborút. Ilyen paradoxális ez a kérdés. Első vizsgálatunk ennek a gordiusi csomónak a megoldására vonatkozik. Csaknem az egész világ vágyódik a világbékére és még sincs semerre egyetlen ember, aki ráérne és képes volna megteremtésére és el is volna erre szánva, míg másfelől van a különösen befolyásos és hatalmas pozíciókban levő embereknek egy nagy száma, akik elszántan szembeszállnak a mondott békére mellőzhetetlen intézkedéseknek.

De vajon ezzel ki van-e merítve a kérdés, s azt kell-e következtetnünk, hogy az emberiség az államok, nemzetek és népek örökös antagonizmusának martaléka - olyan antagonizmusoké, amelyek bármely pillanatban háborúban törhetnek ki? A válasz erre kétségkívül az volna, hogy igen, ha nem látnák a háború tökéletesedését. A háború napról-napra tudományosabbá, rombolóbbá, ridegebben logikussá, a nem-kombattánsakra nézve kérlelhetetlenebbé, a tulajdon minden fajtáját mindjobban fölemésztővé válik. Minden ok megvan az elhivésére, hogy ezután még erősebbé fognak válni ezek a karakterisztikonjai. Ilyen körülmények közt lehetséges, hogy nemsokára elkövetkezik a dolgok oly állapota, amely megadja azokat az elemeket, amelyek most hiányzanak és amelyekre szükségünk van a világbéke megteremtésére. Merném állítani, hogy a jelenlegi háború máris azt csinálja, hogy olyan változásokat idéz elő az emberek agyvelejében, amelyekből rövidesen kikerülhet a szükséges energia is s a szükséges szervezet is, amelyből a világ-autoritás támadhat.

Legelőször is ami ezt a konfliktust megkülönbözteti, ez az a kivételesen bőszült mód, ahogy az emberi boldogság ellen támad. Semmiféle más háború nem rombolta le olyan hatalmas mértékben a boldogságot. Nemcsak példátlan arányokban öldöste le és sebesítette meg az összes hadviselő államok férfilakosságát, hanem a gazdagságot is minden eddigit felülmúló mértékben pusztította el. Megsemmisítette a mozgás szabadságát, a szólás szabadságát, a gazdasági vállalkozás szabadságát is. Alig van halandó, aki elkerülte volna kínjait és fenyegetéseit. Alig hagyott épen életet és alig tett egyetlen életet is boldogabbá. Annak az elvnek, hogy "az egész világ dolga nem dolga senkinek", megvannak a maga korlátai. Egy világ-állam berendezése, amely a háború előtt csak néhány fecsegőt és néhány vizionáriust érdekelt, ma élénk érdekességű tárggyá vált az emberek igen nagy száma részére. Igyekeznek tanulmányozni ezt az ügyet, megközelíthetők lettek azon eszmék számára, amelyek erre vonatkoznak.

A béke szervezése úgylátszik valóban ugyanazon az úton halad, mint a közegészség rendszabályai. Angliában például mindenki unta a közegészségügyről való vitatkozást - egész a nagy kolera-járványig. Mindenki azt gondolta, hogy a közegészség kívánatos dolog, de senki sem hitte, hogy intenzívül és minden egyébnél inkább kívánatos. Akkor aztán a közegészségügy iránti érdeklődés felélénkült s kötelességünknek éreztük, hogy erre illetékes szervezeteket létesítsünk. Hasonlóképp az élet elleni bűntettek ügyét is elhanyagolták Európa nagy városaiban mindaddig, amíg a veszedelem nagy arányokat nem öltött - s ekkor létrejött a rendőrség. Vannak alkalmak, amikor az egyén normális koncentrálódása saját személyes és közvetlen ügyeire lehetetlenné válik, például mikor a raktáraiban inventáriumot csináló kereskedő észreveszi, hogy a szomszédház ég. Az emberek nagy száma, akik sohasem törték a fejüket olyan dolgon, amely nem vonatkozik személyükre és önző érdekeikre, most kezdik észrevenni, hogy a házak nagy sokasága ég körülöttük és a tűzvész egyre terjed.

Még egy változás, melyet a háború magával hoz és amely kedvezni fog a világbékének, az élénkebb közérdeklődés, melyet lehetősége kelt. Továbbá biztos tény, hogy a háború gyarapítani fogja azoknak a buzgó és fanatikus embereknek a számát, akik rendelkezésre állanak az önzetlen erőfeszítésre. Bármik lesznek is a többi következmények, melyekkel ez a háború járhat, a közvetlen jövőre nézve a politikai és szociális diszlokációk periódusát hozza magával. A pénzügyi rendszer túl van és még inkább túl lesz haladva és példátlan átalakításokat fog követelni. A múltban a bizonytalanság, a hirtelen elszegényedés és zűrzavar fázisai, amilyen most számunkra készül, a szellemek egy nagy számát arra vitték, hogy felszabadítsák magukat a rutintól és egoizmustól. Erős vallásos érzésű, jámbor és energikus temperamentumok felszabadultak és most több kilátás van arra, mint valaha, hogy hamarosan meg fogjuk találni, amit most még lehetetlen találni, a buzgó férfiak és nők egy bizonyos számát, akik készek egész életüket mintegy vallásos lelkesedéssel a béke létesítése nagy művének szentelni s ebben az imperszonális munkában találnak menedéket személyes életük kellemetlenségei, szűkösségei és fájdalmai elől, menedéket, amilyenre alig van szükségük szilárdabb és kedvezőbb időkben. Ezek lesznek egy egyetemes renaissance előcsapatai. S a kollektív képzelet e fölélénkülésével egyidejűleg más evolúciók is vannak készülőben, melyek nagyon pontosan mutatnak rá egy változásra, e háború nyomása alatt, magának a nemzetiségnek, a királyságnak, a diplomáciának és a nemzetközi konkurenciának intézményeiben, amelyek eddig a leghathatósabban akadályozták az egyetemes pacifikációt. A jelenségek, melyek ezt a harmadik változást mutatni látszanak, nézetem szerint nagyon meggyőzők.

Az igazi közvetlen ok, amely, azt hiszem, el fogja hárítani azt az akadályt, amely eddig merő álommá tette egy az egész világra szóló legfelsőbb bíróság és egy szövetségi kormány eszméjét, éppen annak a "sánta békének" a lehetőségében rejlik, amelytől úgylátszik oly sokan félnek. Németország, azt hiszem, meg fog veretni, de nem fog tökéletesen eltiportatni ebben a háborúban, megmarad militaristának, szövetségben Ausztria-Magyarországgal és én azt hiszem, a dolgoknak ebből az állapotából támad fel a reménye a föld összes nemzetei végső szövetségének.

Mert szemben Közép-Európa hatalmainak ligájával, amely a reváns eszméjével táplálkozik, az ellenségeskedés felújításáról álmodik, az angolokra, franciákra, belgákra, oroszokra, olaszokra és japánokra nézve lehetetlenné válik, hogy ezentúl fegyverrel intézzék el egymás közötti differenciáikat. Ha ezt tennék, ezzel kedvező alkalmat adnának a német militarizmus integrális visszaállítására. Annyit jelentene mindez, hogy megnyitnák a kaput a végleges német hegemóniára. Már pedig, bármennyire ügyetlen és konfúzus a jelenlegi szövetségesek diplomáciája, (amint hogy állandóan provokálja a demokrácia és akadályozza a szabad, eladó és felelősségtelen sajtó legalább háromban a szövetséges államok közül), a kényszerűség, amelybe jutnak, oly nyomatékos és oly nyilvánvaló lesz, hogy lehetetlen elgondolni, hogy ne állítsanak fel valami állandó orgánumot közös nemzetközi viszonylataik irányítására és koordinálására. Lehet, hogy ez kezdetben bizarr összetételű testület lesz, lehet, hogy pretenciói merőben diplomáciaiak lesznek, lehet, hogy kongresszusnak fogják nevezni vagy valami elavult néven, de lényegileg az lesz a szerepe, hogy kollektív politikát irányítson - pénzügyit, katonait és tengerészetit - a béke fenntartására a Balkánon és Ázsiában, megállapítsa a Kínával való összeköttetéseket és szervezze az Amerikával való közös és külön-külön ügyeket. S okvetlenül biztosabb és gyorsabb módszereket kell alkalmaznia, mint az entente mai diplomáciája. Legfőbb gondjainak egyike lesz a Boszporuszon és a Dardanellákon való átjárás joga és ellenőrzése azoknak az erőknek, amelyek a konfliktust szítják a Balkánon és a Levantéban. Meg kell hogy legyen benne mindezekben az egység, több kell hogy legyen, mint a meghatalmazottak egyszerű konferenciája, minden tekintély nélkül.

Teljesen analóg okoknál fogva nem bírom elhinni, hogy tartós konfliktus keletkezhessék Közép-Európa két nagyhatalma között. Ők is kénytelenek lesznek egy mindenható testületet alakítani az ilyen öngyilkosság megelőzésére. Amerika is, meglehet, alakít valami ennek megfelelő pánamerikai szervezetet. A latin Amerika százmillió lakója kétségkívül tud alakítani valami egységet, hogy azután mint egyenrangú fél tárgyalhasson az Egyesült Államokkal. Ezt az eszmét már vitatták tehetséges emberek Dél-Amerikában. Bármilyenek lesznek a külön-külön szuverenitások látszatai, amelyeket fenn fognak tartani a háború után, a konfliktus praktikus következése ez lesz, csak három nagyhatalom lesz a világon: a németellenes szövetségek, a közép-európai szövetségesek, a pánamerikaiak. És meg kell jegyezni, hogy bármilyenek lesznek a három hatalom alkotó elemei, egyiknek sincs kilátása arra, hogy monarchia lesz. Megmaradhatnak bennük a monarchiák mint ahogy Angliában megmaradtak a hercegségek. De mindenható szövetségek lesznek, nem pedig mindenható uralkodók. A matematikusoknak hagyom annak kiszámítását, hogy mennyire csökkennek a konfliktus eshetőségei, ha csak három hatalom marad a világon több tucat helyett. És ezek az új hatalmak bizonyos tekintetekben különbözők lesznek az összes jelenleg létező európai "államoktól". A három hatalom egyike sem lesz eléggé kicsiny és eléggé homogén, hogy dinasztikus ambíciók szolgálatában álljon, egy nemzeti vagy faji "kultúrát" testesítsen meg vagy a vállalkozó szellemű pénzemberek egy csoportjának uralma alá jusson. Tágasabbak lesznek, kevésbé romantikusak, végtelenül praktikusabbak. És hármuk között a háború veszedelme oly pontos és meghatározott lesz, a konfliktus konzekvenciái annyira fölötte fognak állni a személyi ambíciók és a nemzeti érzés szféráinak, hogy nem tudom belátni, miért ne válhatnék a tárgyalás instrumentuma, a három hatalom állandó konferenciája végső eredményben a világ-állam noyau-jává, amelyért e pillanatban hasztalan vágyódnak a világ négy táján.

Több út vezet ehhez a világ-államhoz s ez az utóbbi perspektíva egy a háborúra következő perspektívára, a szövetségesek konferenciájára, amely csaknem észrevétlenül alakul át egy békés világszervezetté - mert semmiképp sincs meg benne a hirtelen szakítás jellege a múlttal, amit magával hoz a világállam és a pax mundi eszméje, mert ezenfelül nem igyekszik lerombolni semmit és nincs benne semmi, ami mélyebb megütközést kelthet a fejedelmekben, diplomatákban, törvénytudókban, államférfiakban és politikusokban, nacionalistákban és bizalmatlan emberekben, ezeknek éveket enged a fejlődésre, eltűnésre és új formában való újra feltűnésre és mert ugyanakkor megszerzi magának minden intelligens ember támogatását, akik eléggé fel tudják szabadítani szellemüket az előítéletektől, hogy megértsék a fontosságát, - ez a kilátás sokkal plauzibilisebb reményt nyújt, mint valami újfajta intézmény a hágai konferencia mintájára.

Ezeket a reményeket azonban ellensúlyozza az a lehetőség, hogy ezek a szövetkezett hatalmak sokkal heterogénebbek, sokkal partiálisabbak, sokkal esendőbb intelligenciájúak és képzeletűek, semhogy egyesültek maradjanak és fenntartsanak valamiféle intézményt kooperációjukra. Lehet, hogy az angol sajtó sokkal butább lesz, semhogy ne szítsa az izgalmat és bizalmatlanságot, lehet, hogy lesz nálunk nagyarányú "carsonizmus", amely kihasználja a halálra-vált gyűlöletek feltámadását, lehet, hogy az angol és orosz diplomaták kellemetlenkedni fognak egymásnak, merő megszokásból. Lehet, hogy sok efféle súrlódás lesz. De még akkor sem látom, hogy egy végső világbéke reménye elenyészik. Csakhogy ez ekkor egy római módra való világbéke lesz, egy made in Germany világbéke és több nagy háborúra lesz szükség, amíg megvalósul. Németország még sokkal homogénebb, semhogy megtanulta volna a kompromisszum leckéjét és a nemzeti hódítás álmáról való lemondást. A németek nemzeti, nem pedig imperiális nép. Franciaországot a szenvedés tanította meg, Angliát és Oroszországot az a tény, hogy két századév óta imperiális, nem pedig nemzeti szisztémák. A világbéke német koncepciója ma még a német uralomról való koncepció. A szövetségesek koncepciója szükségszerűen a kölcsönös tolerancia koncepciójává válik.

E pillanatban azonban nem viszem tovább ezt a nyomozást. Mint már kezdetben mondtam, ez előzetes felkutatása ama kérdések egyikének, melyekkel e cikkekben foglalkozni akarok. A lehetséges megoldás, melyet itt kifejtettem, az, amely mint a legvalószínűbb tűnik fel előttem. A fejlődés roppant erőinek részletesebb vizsgálata után, melyek e pillanatban a világban hatnak, talán módunkban lesz több biztonsággal revideálni és kissé leemelni a fátyolt a jövő valószínűségeiről.