Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 2. szám · / · FIGYELŐ
Amikor megismerjük őket, Morell lelkészt, feleségét Candidát, a Szent Domokosról nevezett lelkészlakot szemben a Viktória parkkal, a theologiai és szociológiai könyveket a polcon, Garnett Proserpina kisasszonyt az írógép mellett (akit nem tudom miért a színház Marynek keresztelt) csupa nyugalom minden, csupa harmónia. "Itt boldog emberek laknak." Ez az a hely, amelyet ha robogó vonat ablakából megpillantunk, vágyunk támad megállítani a vonatot, leszállani, lassú félénk lépésekkel - vajon helyesen cselekedtünk-e? - felmenni a széles tornáclépcsőn és bekopogtatni a tisztelendő úr - dehogy - a tiszteletes asszony, Candida ajtaján... Mint ahogy Marchbanks Eugene a költő tette, akinek málhájában néhány szonett-kötet, nemrég átküzdött pubertásának minden szép zavara és nyugtalansága, az örök asszonyi iránt való vágyódása és grófi nagybátyja által aláírt néhány fontra szóló csekkje van. És ebből lesz a dráma, már tudniillik az ifjú költő szép zavarából, vágyódásából és az örök asszonyiságból. Mert Candida finom és drága teremtés, - úgy tisztítja a hagymát, mintha gyöngyöket fűzne, - amilyent csak egy igazhívővé vált cinikus formálhat (egy kissé úgy nézi Shaw ezt a nőalakját, mint Don Quijote nézi Dulcineáját), de mégis abban testvér a többi nőtestvéreivel, hogy mihelyt Marchbanks vágyódást érez utána, ebből Candidának rögtön kötelezettségei származnak. S a lelkészlak egy estére komoly és érdekes konfliktusok színhelyévé válik. Nem történik tulajdonképpen semmi, élettel teljes akciója (bocsánat e csúnya szóért) nincs a darabnak, de egy-egy helyzetet ad, hirtelen összeütközéseket, a villamossággal telített levegőből szikrák pattannak, melyek egy pillanatra emberi mélységekbe világítanak be. Morell lelkész megdöbbenése van megírva ebben a darabban arra a gondolatra, hogy Candidát elszakíthatják tőle. Még sohasem gondolt erre. Világmegjavító eszmélkedései között soha eszébe nem jutott, hogy az ő legsajátabb világa, amiből erejét, tehetségét, életkedvét meríti, egyszer csak kiszaladhat a lába alól. De hogyan is. Eddig vakon bízott feleségében, a jóságára épített, a tisztaságára s most azt hallja Candidától: "bízzál meg James a hozzád való szerelmemben, mert ha ez elszállana, nagyon keveset törődném én a te prédikációddal..." És most, az egyik oldalon ő, a férj, aki ma is az első szerelem melegével szereti a feleségét, ma is ugyanazok az eszmék hevítik, ugyanazon az úton (s ugyanabban a kabátban) jár ezek megvalósítása végett, mint annak idején, amikor Candida megszerette s a másik oldalon a fiatal költő, akinek nemes érzékenységben egész eszmevilága oly rythmikusan reagál az imádott nő legfinomabb érintésére, mint az üvegre hintett homokszemek a hegedű-vonóéra. A réthor és a lyrikus. Az egyiket csak önmaga érdekli - Candidát is a saját képe mására teremtette -, a másikat az egész világ. És a nő választ: A férjét választja. Az indokolása - a harmadik felvonás - csaknem mellékes, megbízhatunk az asszony szerelmében.
*
A fiatal költőt sok irigylésreméltó vonással ajándékozta meg a szerző. Elbűvölő fiatalsággal, előkelő származással, költő tehetséggel, ragyogó dialektikával. A prédikátornak csúfolt Morell lelkész szánalmas dadogó ez ifjúhoz képest. És mindennek tudatában az ifjú érthetetlennek találja, hogy Candida, vagy hogy bárki is Morellbe szerelmes lehet. S innen már csak egy lépés ahhoz az érzéshez, ahhoz a sértődöttséghez, melyet arra a feltevésre érez, hogy bármely nő más férfiba lehet szerelmes mint Marchbanks költőbe. Mi az, amit más férfi a nőnek tud mondani. Végeérhetetlen frázisokat, melyek az ürességtől konganak, holott ő halkan, mintha lábujjhegyen járna, azt mondja Candida, a nevét mondja, és ebben benne van minden, amit egy szerelmes asszony a szerelmes férfitől várhat. És ennek titka egyedül az övé, hogy is kereshet nő más férfinál titkokat. Marchbanks költő határozottan Shaw darabjainak legfinomabb alakja.
*
S ezen bukott meg a darab a Vígszínházban. Marchbanks megszemélyesítője láthatóan nem értette szerepét. Játéka egy kissé úgy hatott, mintha az önfertőzés ártalmas és felejthetetlen szokása és az apai szigorral súlyosbított orvosi tanácsok közötti konfliktust akarná megjátszani. De általában, Fenyvesit kivéve, aki sok mindent megvalósított a szerző intencióiból, melyek többször az utasításokra vannak bízva, mintsem a dialógusra, egyik szereplő játékát sem tudtam helyeselni. Varsányi Irán, akinek a színpadon mindenkor érvényesülő elragadó egyénisége iránt őszinte bámulattal vagyok, ezúttal hidegen hagyott. Valahogy úgy játszott, mintha ő maga sem hinné el magának ezt a szerepet, mintha valahonnan távolról - alvajárómódra hipnotizáltan szemlélné önnön játékát. Gombaszögi Ella kisasszony minden szaván megérzett a betanultság, őszinte és közvetlen csak ott volt, mikor - szerepről, közönségről, szemüvegről megfeledkezve és függetlenül mindettől, egészségesen és nagyokat nevetett. Fiatal, jól állt neki.