Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 2. szám · / · FIGYELŐ

SZÉKELY ARTÚR: A BÉKEKÖTÉS POLITIKÁJA ÉS BISMARCK

A háború - bármily hihetetlen - csak a fronton hoz napvilágra értékes és rokonszenves emberi tulajdonságokat. A háborúban közvetlenül résztvevők közül oly sokan ékesek a bátorság, önfeláldozás, lemondás, bajtársi szolidaritás díszes erényeitől, míg itthon hiába keresnénk a háború kiváltotta hasonló, nekünk kedves viselkedést. Az ellenség iránt való gyűlölet - amint már szinte az unalomig ismételgetik - sokkal kevésbé van a katonákban kifejlődve, mint az itthoni polgárokban, akik az egymás iránt való szolidaritás érzésének is teljesen híjával vannak. Soha annyi gyűlöletes pillantást nem venni észre villamosban, kávéházban, mint manapság, soha annyi irigység, soha annyi névtelen följelentés, soha annyi igaztalanul kegyetlen bírói ítélet s törvényhozói intézkedés, soha annyi visszaélés, aljasság, kapzsiság, vérre való szomjúság, mint most és mint a front mögött. A hazatérő hősök gerincét háborús élményeik, jelentőségük tudata, végzett szolgálataik fontossága bizonnyal meg fogják keményíteni, de micsoda félvállról és foghegyről fogják majd a hazajövők az itthoni polgártársakat kezelni, ha tudomást szereznek háború alatti viselt dolgaikról.

Természetes, hogy a csatavonalban állókat a béke hő vágya, differenciálatlan, részletektől ment vágya fogja el. Csak jöjjön el minél előbb, hogy szabaduljanak a rettenetes szenvedésektől, hogy hazamehessenek és ismét emberi életet élhessenek. Az itthon élők is vágyakoznak a békére (de bizonnyal nem is mindannyian a háborús konjunktúrák élvezői közül), de az ő vágyuk természetszerűen nem olyan differenciálatlan, mint a katonáké. Az itthon élők nagy része már egy bizonyos formájú, föltételű békét szeretne. Már igényeket jelentenek be, kívánságokat nyilvánítanak, amelyek sokszor nem is politikusak, nem is emberségesek és a vérszemet kapott kalmár kellemetlen ismertető jeleivel teljesek.

Német liberális újságok feddő hangon írtak több nagyon befolyásos gazdasági egyesület, ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági érdektestület "titkos" fölterjesztéseiről (az egyiket a Temps szószerinti fordításban közölte), melyeket a béke tárgyában a birodalmi kancellárhoz intéztek és melyet a már teljesen legyőzöttnek hitt ellenség erős gyűlöletével annak gazdasági megsemmisítését indítványozzák. Az elfoglalt területek végleges annektálása, a legyőzött nemzetekre a reájuk nézve legkárosabb, a németekre nézve leghasznosabb kereskedelmi szerződések erőszakolása a fő motívumai ezeknek a bürók és zöld asztal melletti tanácskozások kohójában főzött ellenszenves koncepcióknak.

A gyűlölet és brutalitás e szomorú világából jólesik visszamenekülni egy nagy német ember, a vaskancellár emlékéhez. Vajon mit csinálna ma Bismarck? Mi volna politikája? Hogy vetne véget a háborúnak? Mit szólna a "sechs Verbände" békejavaslataihoz?

1886-ban a königgrätzi csata után a hadsereg és a hadsereg feje, I. Vilmos porosz király, akarta a háború célját megállapítani. Az ellenséges fővárosba való bevonulást és határszéli tartományok elfoglalását tekintették a nagyszerű győzelem természetes következményeinek. A király Osztráksziléziának és Csehország egy részének, a trónörökös Csehország német részének az északnémet szövetségbe való beolvasztására gondolt. A király ezenkívül Szászország egy részét, Hannovert, Hessent és Bajorországból Ansbach-ot és Bayreuth-ot szerette volna még megszerezni. De egyéb hódító tervektől is hangos volt a porosz királyi udvar. Ezzel szemben Bismarck Ausztriát kímélni akarta. "A vitás kérdés eldőlt... most a föladatunk Ausztria régi barátságát visszanyerni," mondta a königgrätzi csata estéjén. [*] Csak azt kívánta, hogy az északnémet szövetségből, melyet Poroszország vezetése alatt új szövetséggé igyekezett reformálni, Ausztria lépjen ki. Hódítások az Ausztriával való későbbi kibékülést lehetetlenné tették volna, Szászország érintetlensége is Ausztria érdekében állott, a Bajorországtól való területelvétel pedig olyan ellenségeskedést idézett volna föl, mely mindenféle német-nemzeti politikának útját szegte volna. Bismarcknak a királlyal heves és nehéz küzdelmet kellett megvívnia álláspontjának érvényesítéséért. A király szerint Ausztriát mint a háború főokozóját meg kell büntetni, Bismarck szerint a német kormányzatnak nem bírói tisztet kell betöltenie, hanem német politikát kell csinálnia, és Ausztria háborúja Németország ellen nem büntetendő inkább, mint Németország háborúja Ausztria ellen. [*] Mint ismeretes, Bismarck politikája ekkor a király s a vezérkar politikájával szemben győzedelmeskedett.

Az 1871-iki frankfurti békét megelőző tárgyalások alkalmával a németek és Bismarck is, szerették volna a régi német-francia szerződést fölújítani, mely a háború kitörése nélkül csak 1877-ben járt volna le és mely az 1860-iki angol-francia Cobden-szerződés hatása alatt uralomra jutott szabad kereskedelmi irányzat terméke volt. A liberális kereskedelmi politika folytatását Bismarck és tanácsadói, elsősorban a szabad kereskedelem legmeggyőződöttebb híve, Delbrück, Németország érdekében állónak tartották. A francia megbízottak ellenezték a régi szerződés megújítását, új, védővámos vámtarifát akartak életbeléptetni. A francia politika vezető emberei között ekkor már a védővámos irány kapott erőre, és igyekeztek ezt az alkalmat a napóleoni kereskedelmi politika megbuktatására fölhasználni. A francia megbízottak ügyes politikai fogással azt az érvet is csatasorba állították, hogy a vámok emelése nélkül Franciaország nem tudná a háború és a hadisarc következtében fölvett kölcsönök kamatait megfizetni, általában az öt milliárdra Németország csak úgy számíthat, ha Franciaországnak pénzügyi politikája intézésére szabad kezet biztosítanak. Bismarck ez okoskodás előtt készséggel meghajolt, mert nem akart Franciaország belső gazdasági ügyeibe avatkozni. 1872. május 12-én a német birodalmi gyűlésben magyarázatát is adta eljárásának, "Véleményem szerint nem tanácsos nagy nemzetek közti forgalomban a kereskedelmi szerződést háborúval kiverekedett oly föltétellé tenni, mely egy nagy nép szuverenitását törvényhozó jogának korlátozásával megsérti. Ezért nem is ragaszkodtam hozzá (a régi szerződés fölújításához), és nem is hiszem, hogy a rendszabály célszerű lett volna. Jelesül attól féltem, hogy a nemzeti érzés oly erős sérelmét jelentené, mely a békére később rossz hatással lett volna." [*]

A hódítások tekintetében ekkor is sokkal mérsékeltebb volt, mint a német vezérkar. Idegen nyelvű területek megszerzésétől általában irtózott és a teljesen francia nyelvű Lotharingiát Metzzel semmiképpen sem akarta a német birodalomhoz csatolni és megelégedett a túlnyomóan német lakosságú Elzásszal. Békés politikájának 1866-ban elért sikerével azonban most nem dicsekedhetett. Moltke és a vezérkar hajthatatlan maradt és Bismarck kénytelen volt álláspontjukhoz csatlakozni. Ha akkor is Bismarck politikája érvényesült volna és Lorrain-t Németország nem annektálja, vajon lett volna-e elég fűtőanyaga a franciák revans-agitációjának?

1871. január 18-án a versailles-i kastélyban Bismarcktól fölolvasott és tőle szövegezett császári proklamáció ezekkel a szavakkal végződik: "Nekünk és a császári korona utánunk következő örököseinek adassék meg, hogy a német birodalom növelői lehessünk ne háborús hódításokkal, hanem a béke javaival és jótéteményeivel a nemzeti jólét, szabadság és polgárosultság területén." [*]

Bismarck hagyatékának egyik legértékesebb része az emlékirataiban többször visszatérő óvás az ún. preventív háborútól, melyet csak azért indítanak meg, mert attól lehet félni, hogy az ellenséges hatalom egy későbbi időpontban nagyobb készültséggel támadhatja meg a háborút kezdő felet. Ennek a törekvésnek Bismarck mindenkor ellenszegült, különösen 1875-ben, amikor a német generálisok - élükön Moltke - támadást terveztek az 1871-ben legyöngült Franciaország ellen. "...Meggyőződésem - írja emlékirataiban [*] - hogy győzelmes háborúkért is csak akkor lehet felelősséget vállalni, ha a háborúra kényszerítve vagyunk."

Bismarck állandóan arra törekedett, hogy a németség egységes hatalma által senki se érezze magát fenyegetettnek. A franciák gyarmatosító törekvéseinek nemcsak nem állott útjában, hanem Franciaország Németországnak bizonyos fokú támogatásával tett szert tengerentúli birtokaira, amelyekre a grande natione annyira áhítozott. Így igyekezett Bismarck Franciaországot az 1871-ben elveszített területekért kártalanítani és a revans gondolatától eltéríteni. [*] Békés törekvéseinek jellemzésére egykori munkatársa, Delbrück, két érdekes esetet beszél el. 1887-ben, mikor Német- s Franciaország között a viszony egyébként is feszült volt, a francia-német határon egy francia kémet fogtak el. A francia sajtó veszedelmesen nagy sérelmet látott az esetben. Izgatása könnyen háborúra vezethetett volna. A kancellár a kémet lovagias gesztussal szabadon bocsáttatta. Ugyanebben az évben egy német határőr lelőtt egy francia erdészt, aki német területre tévedt és akit a német katona vadorzónak nézett. A francia sajtó 40 ezer frank kártérítést követelt az özvegy részére. Bismarck 50 ezer márkát küldött, mielőtt a francia kormány bárminemű követelést támaszthatott volna.

A magánéletbe való visszavonulása után egy főiskolai küldöttségnek többek között ezt mondta: "A legnagyobb szerencséje Németországnak a béke, nem hiszem, hogy német császár valaha tekintetét a térképre irányítva napóleoni hódító vágyakat fog táplálni." [*]

A csak találomra összeszedett ez esetek és idézetek eléggé mutatják, hogy Németország legnagyobb államférfia - akit különben eszünk ágában sincs és nem is lehet bármilyen demokratikus politika ideáljának megtenni - az emberiség legértékesebb javának őszintén a békét tartotta és hogy a jövendő béke érdekében a legyőzött ellenséggel szemben mily nemes mérsékletet tanúsított. Jó békét kötni talán sokszor nehezebb, mint győzedelmes háborút viselni. A telhetetlen epigonoknak azonban jó lesz föllapozniuk a mindannyiuktól annyira becsült politikai mester írásait. Így talán törekvéseiket mérsékelni fogják. Hisz a túlzott követelések mind messzebbre tolják ki a béke idejét, mert még tárgyalásukra is csak egy teljesen tönkrevert ellenség lesz hajlandó, de e követeléseknek az eljövendő békében való megvalósítása is a legnagyobb katasztrófát jelentené Európa és a világ jövőjére. A gyűlölséget a nemzetek között állandósítaná és egy rettenetes és igazolt revans vágyának izzó tüzét sohasem hagyná kialudni. Bismarck példája is arra tanít bennünket, hogy a békekötésben ne a kierőszakolható legnagyobb előnyt, hanem a jövendő békés élet legnagyobb biztosítékát keressük. Minden békeföltétel és követelés megítélésében az első nézőpont az legyen, vajon az ellenség első rangú érdekeinek és politikai presztízsének súlyos sérelme nélkül elfogadható-e, vajon nem vált-e ki a mainál még nagyobb elkeseredést az ellenségben és nem idézi föl az erőknek újabb, még nagyobb megfeszítését. A második szempont pedig az kell hogy legyen, mennyiben biztosítja a békeföltétel a jövendő békét. A békét talán nem is a hadvezéreknek kellene megkötniük, hanem apáknak, akiknek fiaik a fronton állanak.

A telhetetlen békepolitikusok számára pedig idézzük még egy nagyon népszerű és nagyon befolyásos mai német politikusnak, Friedrich Naumannak, nemrég írt néhány szép sorát, amelynek szerzője még csak pacifistának sem mondható, mert egész mai politikája a német imperializmus szolgálatában áll. "Nem szabad a haza védelmezőit - írja Naumann - utólag valami mássá, napóleoni támadó csapatokká formálni át, melyeket a hódítás dicsősége visz ki a világba. Az összes kormánynyilatkozatok a védelem régi, hamisítatlan alapgondolatának jegyében hangzanak el, de vannak a háborús céloknak politikusai, akikre illik az a közmondás, hogy evés közben jön meg az étvágyuk. Ezeknek nem elég a határok jobb védelme, ellenséges fenyegetések lehetetlenné tétele, a történelem tévedéseinek helyreigazítása, oly tervek területére siklanak, melyek a békét úgyszólván lehetetlenné teszik." [*]

 

[*] Bismarck, Gedanken und Erinnerungen, (Berlin, 1915) II. k. 56. l.

[*] Gedanken und Erinnerungen, II. k. 65. l.

[*] Sartorius v. Waltershausen: Der Paragraph elf des Frankfurter Friedens (Jena, 1915) 7. l.

[*] Hans Delbrück, Bismarcks Erbe (Berlin, 1915), 169. l.

[*] Gedanken u. Erinn., II. k. 114. l.

[*] Delbrück i. m. 106. l.

[*] Delbrück, i. m. 213. l.

[*] Die Hilfe, 1915, nov. 25.