Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 1. szám · / · DISPUTA
Karácsonykor múlt egy éve, mikor e fogalomról még alig esett szó, rövid jellemzését igyekeztem adni a Nyugatban. Akkor még csendben érlelődött a válasz e kérdésre, lehet-e az uralaltaji népcsalád szétszakadt tagjai közt olyan kapcsolatról beszélni, mely e népek jövő fejlődésére bizonyos tekintetben irányító befolyást gyakorolhat.
Mondom, akkor még néhányadmagammal abban a nem éppen kellemetlen helyzetben voltam, hogy szűz talajon egyengethettem a felismerés keskeny csapását. Banális ellentmondások vagy elismerések nem igen zavarták a levegőt.
Azóta változott a helyzet s ennek következtében megindult az ellentétes nézetek harca ezen a téren is.
Azok a népek, melyek ma már tudatosan vallják magukat a turánság nyugati exponenseinek, együtt harcolnak, erősebb szövetségben mint valaha. A turáni kérdés politikai része gyorsabb és kedvezőbb megoldással kecsegtet, mint a háború kezdetén bárki is hinni merészelte volna.
Pár év előtt még utópistának látszott az, ki a magyar-bolgár-török egységnek érzelmi alapon való realizálását meg merte volna jövendölni. Annyira nem ment át e gondolat a köztudatba, hogy az óriási jelentőségű egyesülés ténye még ma sem hat meggyőző erővel szélesebb körben. Pedig a fajrokonságon alapuló együvétartozás ma már vezéreszméje mind a három nemzetnek. Uralkodók se mulasztják el az alkalmat arra, hogy nyomatékot adjanak neki.
Mondjuk azonban, hogy ez csak politikai számítás, melynek ellenkezője is bekövetkezhetett volna, ha a körülmények másképpen alakulnak. Hiszen míg a bolgár nép, vagy csak egy része is, török uralom alatt volt és Bulgária nemzeti aspirációi megvalósítása céljából orosz segítségre volt utalva, a józanságáról híres balkáni nép a szlávsághoz számította magát.
Japán viszont, dacára annak, hogy az "ázsiai gondolkozás és kultúra" letéteményesének szerepét igényli és az "ázsiai civilizáció múzeumának" tartja magát, még mindig szövetségese a keleti népeket leigázó és kizsákmányoló angol és orosz uralomnak.
A tudomány azonban fajrokonaink közé számította a bolgárokat akkor is, mikor elszlávosodásuk politikájukban is megnyilatkozott. És bizonyos, hogy ha érdekeik továbbra is az oroszokhoz és szerbekhez csatolták volna őket, a tudományosság térhódításával akkor is felébredt volna bennük a törekvés arra, hogy nemzeti egyéniségük gyökereit felismerjék és ápolják.
Biztos az is, hogy a szerbek és bolgárok közt nem fejlődött volna ki egymás ellen a históriai gyűlölet, ha nem szolgáltatott volna erre alapot a faji különbség mélyen gyökerező érzete.
E tények azonban úgy látszik nem győzik meg azokat, kik azt szeretik hinni magukról, hogy a modern világnézet magaslatán állanak. Mert arra szoktak hivatkozni, hogy a fajrokonság nem teremthet fejlettebb társadalmi, etnikai és kulturális egységeket, hogy szilárd államszervezet csak racionális gazdasági alapon épülhet, hogy a magasabb fokú műveltség megszünteti a fajok közti különbséget, melynek ápolása viszont korlátokat állít a népek közé, akadályokat gördít a haladás, a kölcsönös megértés elé stb. stb.
Igaz, igaz! - De ezek az ellenérvek mégis csak túlságosan egyszerű igazságok. Hogyne kerülhetnének szembe egymással rokon népek, mikor szűk családi körben is pusztít nem egyszer a meghasonlás és gyűlölet! Még a mérhetetlen jelentőségű és látszólag tisztán gazdasági okokra visszavezethető világháború sem érv a látszólag minden különösebb jelentőség nélküli tény ellen, hogy Európa közepétől Ázsia keleti széléig részben szomszédi viszonyban, részben elszigetelten, szétszórtan, oly népek élnek, melyek vagy testalkatuk és nyelvük, vagy ősi kultúrájuk és hagyományaik, vagy közös történelmi szerepük kapcsán többé-kevésbé rokonok egymással. A finn-magyar (finn-ugor), szamojéd, török-tanár, mongol és tunguz-magdzsu csoportokba sorozható népek mind az uralaltaji nép és nyelvcsaládhoz tartoznak.
Látszólag igen könnyű szerepet játszanak azok, kik mindnyájunk közös nyugati iskolájának szellemében azt állítják, hogy az uralaltaji közösségnek ma már semmi gyakorlati jelentősége sincs. A messze szétágazó népcsalád egyes tagjai közti óriási térbeli és kulturális távolság elemi akadálya minden együttműködésnek, nemcsak politikai és gazdasági, hanem művelődési kérdésekben is.
Mikor pedig az ősi egység érzete - tagadhatatlanul politikai, illetőleg világtörténelmi jelentőségű gazdasági események hatása alatt - újra be kezdett szivárogni az említett csoportokhoz tartozó népek vezető elemeinek tudatába és turanizmus név alatt kezdett tért hódítani, a tudomány emberei is felléptek kifogásaikkal. Ők a maguk szempontjából látták erőszakoltnak az egységesítést és tiltakozni kezdtek az ellen, hogy az uralaltaji népek egész kiterjedt családját a turánsággal azonosítsák.
A turanisták nézetei ellen felhozott komoly érvek röviden a következőkben foglalhatók össze:
"Turán" voltaképpen nem néprajzi, hanem földrajzi fogalom. Eredetileg nem jelent egyebet, mint az Irántól északra eső, illetőleg a mai Perzsia északkeleti részével határos területet, melynek lakói ennélfogva turániaknak neveztettek. Ilyen értelemben fordul elő a Turán szó az Avesztában, a legrégibb irodalmi alkotásban, melyben használata kimutatható.
Azokról a népekről pedig, melyek annak idején e területen laktak, ma az az uralkodó nézet, hogy etnikum szempontjából nem különböztek iráni szomszédaiktól. Turáni síkság alatt ma a Szir-Darja és Amu-Darja közé eső területet értjük. Nem indokolt tehát a Turán elnevezés kiterjesztése Ázsia belsejére és még kevésbé indokolt turániaknak nevezni mindazokat az ázsiai népeket, melyek nyelvüknél és faji sajátosságaiknál fogva az árjáktól (tehát az irániaktól is) és a szemitáktól különböznek. (Az uralaltaji nép- és nyelvcsaládot csak 1854-ben nevezte el turáninak Müller Miksa, de ő is feladta ezt az elnevezést.)
Nem fogadható el azonban az a nézet, mely szerint az iráni terület minden északi ellensége egy kategóriába tartozott azokkal, kiket rabló hadjárataival, borzalmas pusztításaival állandóan zaklatott. Az a leírás ugyanis, melyet a fékezhetetlen szomszédokról az Aveszta ad, tökéletesen egyezik a nagy népvándorlás nomádainak egykorú jellemzésével. Az ős turániak magatartása, hadviselése, jelleme és életmódja éppen olyan lehetett, mint a sok évszázaddal utánuk következő hunoké, avaroké vagy magyaroké.
És emellett nagyon fontos, hogy az ókori turáni népek jellemzésének hasonmását megtaláljuk a régi kínai történetíróknál is. Ők is úgy írják le ősrégi szomszédaikat, a hiungnukat, mint a perzsák szent iratai a turániakat. Már pedig tudjuk, hogy a hiungnuk birodalma a Krisztus előtti második évszázad kezdetén Kínától a Kaspi tengerig terjedt. Ezt az időt persze mintegy hétszáz esztendő választja el Zarathusztra korától, de azért mégsem kell hinnünk, hogy az ősturániakról fennmaradt legrégibb tudósítások idején lényegükben mások lettek volna a népességi viszonyok Irán szomszédságában. (Az Avesztában megnevezett turáni népek közt a "hunu"-k is szerepelnek).
A hiungnuk birodalma tehát fénykorában mondhatni egész Észak-Ázsiát magában foglalta. A középkor elején e hatalmas állam szétzüllött. A hiungnuk egy része beolvadt a kínaiságba. (Tehát Észak-Kínát is áthatották bizonyos "turáni" elemek.) Az északi törzsek pedig nyugatnak fordulva ördögi gyorsasággal érték el, mint hunok, Európa keletét, hogy megerősödve a kontinens szívébe hatoljanak s meghonosítsák ott a Távol-Keletről hozott szokásaikat és formáikat.
Nem szabad ezenkívül szem elől tévesztenünk azt sem, hogy Hérodotosz Szkitháit is ugyanolyan életmód és erkölcsök, ugyanolyan hadviselés és kulturális igények jellemezték, mint a kínaiak és irániak barbár szomszédait. Nyílt kérdés ma is, hogy a szkithák mennyiben számíthatók az uralaltaji népek ősei közé. Bizonyos azonban, hogy úgy képviselték ők is az Ázsia északi népeiben megnyilatkozó egységes kultúrát, illetőleg világnézetet, mint az ún. turániak és később a hunok.
Ázsia északi fele Mandzsuriától az Urálig, (sőt Európa hozzácsatlakozó északkeleti részével együtt) földrajzi egységnek nevezhető. Egységes alakulás jellemezhette hát a rajta képződött nagy népösszetételt is. Ennek az ősi egységnek félreismerhetetlen emlékei felmutathatók ma is a kínai birodalom északi tartományaiban épp úgy, mint magyar hazánk belsejében. A hunok legsajátosabb és legelemibb életnyilvánulásainak három főeszköze, az áldozati edény, a kard és a kengyelvas, meggyőző egyezést mutat a Han- és a régibb Tang-korszakbeli kínaiak megfelelő emlékeivel. Vessük össze e tényeket azzal, hogy az Aveszta alapján írt Sahname szerint Turnak, a turániak fejedelmének hadseregében ott küzdtek "Csin"-országnak, vagyis Kínának harcosai is az irániak ellen. E fontos esetekben tehát a szó szoros értelme szerint is turáni formákkal, illetőleg megnyilatkozásokkal állunk szemben. Ha tehát nincs is jogunk arra, hogy az uralaltaji népek vagy nyelveket turániaknak nevezzük, semmiesetre sem vétünk a tudomány követelte szabatosság ellen, ha felállítjuk a turáni formák kategóriáját.
Arról, hogy a hunok nyelvéből mi származott át a kínaiakhoz és hozzánk, nem szólhatok, mert nem vág a mesterségembe. Épp úgy nem az én feladatom azt fejtegetni, hogy az uralaltaji népcsalád messze szétterülő ágait minő antropológiai egyezések fűzik egymáshoz.
Szükségesnek tartom azonban hangoztatni, hogy az a stílus, melyet annak idején Belső-Ázsia nomád népei részben a legtávolabbi Kelet hatása alatt fejlesztettek ki és azután hazánk szívébe is átültettek, igen érdekes és hálás tanulmány tárgyául kínálkozik. Emlékei nagyszerű problémákat tárnak fel és olyan elemeket tartalmaznak, melyek nem kevésbé alkalmasak a kiaknázásra és a korszerű követelményeknek megfelelő átdolgozásra, mint bármely más művészeti rendszer alaptényezői.
Néhány erős történelmi érzékkel megáldott úttörőnk (Lechner Ödön, Huszka József, Kriesch Aladár, Nagy Sándor) sokat fáradt a magyar díszítőstílus kifejlesztésén. Munkájuk eredménye át is ment a köztudatba. Hálával tartozunk nekik azért is, amit eddig megvalósítottak. Az elemi igazságok felismerése azonban még csak ezután kerül sorra. A belső- és kelet-ázsiai népek művészetének alapformáit most deríti fel a régiségtudomány és művészettörténet. Ezek az új megállapítások vezetnek majd annak felismerésére, mi volt az Ázsia északi felében a ködös ókor khaoszában kialakult egységes stílusérzék alapvető tényezője s egyben a mi ősművészetünk rugója.
A fejlődés pedig ebben a tekintetben is keletről indult. "Ázsia keletén, Kína északi határán tömörülnek először ural-altaji törzsek nagyobb politikai egységekké s ugyanitt jelentkeznek e népfaj körében a fejlettebb műveltségnek is legrégibb nyomai." (Munkácsi Bernát, Az ural-altaji népek. 56. l.) Mert Ázsia északi népei általában mindig Kelet felől kapták a nagyobb impulzust, folytonosan kelet-nyugati irányban érvényesültek. Nyugat felé nyomulva fejtették ki erejük teljességét. Erre a nyugati irányban való érvényesülésre pedig az ókori perzsák találták meg a klasszikussá vált meghatározást, mikor az Ázsia belsejéből kifelé törekvő erő megszemélyesítőit turánoknak nevezték.
A turanizmus voltaképpen ma is azt jelenti, amit akkor értettek alatta, mikor a turánság fogalma megszületett. Akkor sem tartalmazott faji megkülönböztetést, ma sem nevezhető szükségképpen annak, legfeljebb tágabb értelemben. (Sok értéke az ily megkülönböztetésnek kulturális szempontból nem is volna, mert a faji eltérések jelentősége ma már úgyis lényegesen alászállt.) A turanizmus megnyilatkozásának nevezhető azonban teljes joggal az ázsiai, különösen pedig a török-tatár népek küzdelme a szlávizmus ellen. Turanizmus hatja át azt a törekvést, mely a különböző uralaltaji népek ősi műveltségében az egységet, a közös alaptényezőket keresi, akár a történeti tudományok, akár a nyelvészet, akár az embertan segélyével. Turanizmusról beszélhetünk mindenekfölött akkor, ha ez a törekvés a hagyományos kulturális értékek feldolgozására, értékesíthető részük továbbfejlesztésére, kiépítésére irányul, ami pedig a művészet és irodalom terén különös eredménnyel kecsegtet.
A "turanizmus" elnevezés pedig szerény véleményem szerint nemcsak tűrhetőek, hanem szerencsésnek, praktikusnak is mondható. A "Turán" szó annak idején földrajzi fogalmat jelölt, de csak nyugat, azaz dél felé jelentett zárt határt. Kelet felé mindent magába foglalt, mert ami onnan jött, mind egy karakterű volt, egyféleképpen hatott a Nyugatra. A népszerűvé vált elnevezés tehát szinthétikus értékű volt és amellett, hogy Kelet felé a végtelenségbe vezető földrajzi értéket jelölt, a Keletről Nyugat felé érvényesülő népek szellemének meghatározására is szolgált.
Ez a szellem persze egyértelmű volt az Aveszta szerint minden gonoszsággal, mert hiszen a legborzalmasabb háborúkban jutott kifejezésre. Turán fölött Ariman, a rossz istenség uralkodott.
A turán szó eredeti értelmezése szerint tehát a turanizmus fogalma joggal magyarázható úgy, ahogy a fentiekben kifejtettem. Népszerűsége, polgárjoga régi. Lappangó életet élt az ázsiai népek eszmekörében akkor is, mikor még nem vitték be tudatosan a közéletbe, különösen a politikába. Turanizmus mindig volt, valahányszor a Keleten az erők egyesítésének szüksége felmerült a Nyugattal szemben.