Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 1. szám · / · Bárdos Artúr: A CSODABALZSAM
Egy mulatóhely szeparéja. Asztal, székek. A háttérben szőnyeg-függönyös ajtó. Az asztal sarkán egy mulató úr szmokingban, melyet úgy visel, mint akinek ez mindenesti öltözéke. Biztos, hogy valami nagy szomorúság ömlik el rajta, melyen mintha ő maga is állandóan mosolyogna. Mellette Lolotte, a szóbanforgó mulatóhely Lolottéja: kivágott estélyi ruhában, melyet ő is úgy visel, mint akinek ez mindenesti öltözéke.
A mulató úr (meglehetősen unatkozva): Érdekes.
Lolotte: Hisz maga ide se figyel!
A mulató úr (aki eddig is mereven nézte a nő feléje eső kezének csuklóját, most, valami gyengéd fetisizmussal, a két ujja közé fogja és hosszan, szinte az egész dialógus végéig, elmerülten szemléli): Dehogy nem; már hogyne figyelnék.
Lolotte: Hát azt mondja a tulaj, hogy itt éjfélkor nincs elmenés...
A mulató úr: Ki?
Lolotte: A tulaj. Hát a tulajdonos, no!
A mulató úr (mosolyogva bólint): Igaza van grófnő. Unalmas szó, meg kell magyarosítani.
Lolotte: Igen, hát hogy azt mondja, hogy maradjak itt, mikor nekem haza kell menni, jó korán lefeküdni, mert másnap megjön a vőlegényem és kimegyek elébe a vasúthoz és ha fáradt a szemem, akkor kiszid, hogy minek dolgozom olyan sokat az irodában. (Röviden, durván felnevet.)
A mulató úr (szórakozott kötelességtudással nevet).
Lolotte: Mert azt hiszi, hogy irodában dolgozom. Már pedig nekem a legelső a vőlegényem, ha megjön, akkor nekem ott kell lenni a vonatnál, frissen és szerelmesen, punktum. Én tudom, hogy mi a kötelességem. Nekem dumálhat az öreg. Hátha be sem jöttem volna egyáltalában? Nem igaz?
A mulató úr (nem figyel rá): Hogyne.
Lolotte: De hiszen maga nem is iszik. (Kivonja kezét a férfi kezéből és felkapja a pezsgővel telt poharat.) Szervusz P"ŕezina!
A mulató úr: Tartom szerencsémnek, grófnő! Hogy hívnak?
Lolotte: Lolotténak.
A mulató úr: Hát szervusz Lolotte grófnő!
(Koccintanak és isznak.)
Lolotte (érzi a hangulat sikertelenségét és kissé erőltetetten nevet): Különös ember vagy te. Nem?
A mulató úr (komolyan): Nem.
Lolotte: Nagyon finom vagy nekem.
A mulató úr (komoly és udvarias készséggel): Inkább unalmas. Nem?
Lolotte (nevet): De igen! És miért nevezel csökönyösen grófnőnek?
A mulató úr: Mert az mindegy.
Lolotte: Mi az, hogy mindegy?
A mulató úr: Hát csak úgy értem, hogy ilyen fehérre és langyosra ápolt szép vállakat és rózsaszínű körmöket csak grófnőknél lát az ember, meg nálatok. Középfok nincsen. Az úgynevezett polgári középosztálynak hideg a válla és sötétszürke. Sajnálom, de sötétszürke. A keze pedig vörös. (Komikusan megrázkódik.) Brr!
Lolotte (hangosan nevet, kivonja kezét a férfiéből, de az ismét elfogja).
A mulató úr: Tudod, az attól van, hogy őnagysága nem fürdik mindennap. Mélyen sajnálom, de az a finom szürkeség és vörösség a bőr pórusai között, az, kérem, egyszerűen: piszok.
Lolotte (nevet): Nagyszerű ember vagy! (Komolyan kémlelve.) Te értesz a nőkhöz. Veled nem szeretnék valami komoly ügybe keveredni!
A mulató úr: Amiért értek a nőkhöz?
Lolotte: Hát persze. Én már csak jobb szeretem az olyat, akivel én tudok bánni.
A mulató úr (nevet): Elbánni? Mi?
Lolotte (nevet): Hát persze!
A mulató úr: Nagyszerű! Hiszen te egy filozófus vagy! (Felemeli poharát.) Szervusz!
Lolotte (nem akar koccintani, duzzogva félrenéz).
A mulató úr: No né! Mi lelt?
Lolotte: Azért nem kell sértegetni az embert!
A mulató úr: Sértegetni?
Lolotte: Persze. Mindenfélének elmondani...
A mulató úr (jóízűen kacag): Mert filozófusnak mondtalak?! Hiszen az nem sértés. Az annyit jelent, te csacsi, hogy okos vagy, valóságos kis éjjeli bölcs.
Lolotte: Nem is estem én a fejem lágyára, de nappal se! Már az is a könyökömön nő ki, amit az előbb mondtál. Már rég tudom én azt, hogy nektek a fehér nyak, meg a rózsaszínű köröm a fő! Ő is: a puha hullámos hajamban gyönyörködik, de azt nem tudja, hogy mindennap két koronámba kerül az ondolálás. Hát nem jobb-e neki is, hogy ilyen vagyok, mintha irodában kopognék és szürke volna a bőröm?
A mulató úr: Kinek "neki?"
Lolotte: Hát a vőlegényemnek.
A mulató úr: Mondd, ragaszkodsz ehhez a rögeszmédhez?
Lolotte (sértődve): Nem hiszed, hogy vőlegényem van?
A mulató úr (kedélyesen): Persze hogy nem hiszem.
Lolotte: Nem hiszed? No hát, igenis, van. Doktor Pál Jenő, gimnáziumi segédtanár, Marosvásárhely, X-ik fizetési osztály, drágasági pótlék.
A mulató úr (érdeklődni kezd): Nagyszerű! Hát csakugyan?
Lolotte: Nem hiszed? No hát nézd! (A kézi táskájából egy levelet szed elő és átnyújtja.) Itt van!
A mulató úr: Szabad?
Lolotte: Hát persze!
A mulató úr (mosolyogva): Hja persze! (A levelet nézi.) Milyen szép írás.
Lolotte (büszkén bólint).
A mulató úr (olvasni kezdi): "Édes szerelmem, egyetlen Juliskám!" (Lolottehoz.) Juliskám?
Lolotte (zavartan nevet): No igen, hát úgy hívnak.
A mulató úr (tovább olvas): "Boldogan közölhetem veled, hogy tegnapi beszélgetésem apámmal nagyon jó eredménnyel járt. Úgyszólván beleegyezését adta, ami az ő nyelvén persze úgy hangzott, hogy: tiltakozom a házasságod ellen - mindaddig, míg nem kerülsz bele a IX-be. Ebben persze az foglaltatott, hogy hát akkor aztán beleegyezik. Képzelheted, szegény jó édesanyám örömét, aki ott aggódott az apám háta mögött és akinek hosszú, hosszú munkával sikerült az öreg szívét így meglágyítani. Mert ő lágyította meg igazában, édes szerelmem és neki tartozunk a legtöbbel, neki, aki alig várja már, hogy az ő édes szép menyének a gyönyörű, puha, hullámos haját" (Lolottéhoz, komikusan bólint.) persze, a puha, hullámos haját...
Lolotte (hangosan felnevet).
A mulató úr (tovább olvas): "...a gyönyörű, puha, hullámos haját megsimogathassa. Én pedig most már tudom, hogy miért dolgozom, miért küzdöttem át a szomorú, rideg borzalmas diákéveket..." (Kissé meghatottan, abbahagyja az olvasást.) Tudod, hogy bestiának méltóztatol lenni Lolotte grófnő, hiszen ez egy nagyszerű, derék, drága ember!
Lolotte (egyszerűen): Azért megyek hozzá feleségül. Azt hiszed, hogy talán a IX-ik fizetési osztály vonz? Nem, drágám, hiszen azt az ötszáz koronát, melyre már egy félév óta várunk, hogy összeházasodhassunk - mert most még csak a tízben vagyunk - én néha egy éjszaka megkeresem! Bosszant is, amikor látom, hogy erre az előléptetésre ő úgy vár, mint a megváltásra és szeretném neki a markába nyomni a pénzt: nesze, itt van az egész fizetési osztály, vagy akarsz mindjárt igazgatói fizetést, címmel és jelleggel?
A mulató úr (őszinte álmélkodással): Megdöbbentő! Aztán hogy csinálod ezt a kétlaki életet? Hát ő semmit se sejt?
Lolotte (felülkerekedve): Jaj de buta vagy te is! Még csak az kellene! Az ilyenben ő nem ismer tréfát, ami jellem, meg ami szűziesség!
A mulató úr: Ne mondd! De hát hogyan csinálod!
Lolotte: hát csak úgy, nagyon egyszerűen. A nagynénimnél lakom - te, igazi nagynénim! - az aztán persze mindent tud és mindent elsimít. (Komolyan.) Nagyon tisztességes asszony!
A mulató úr (ő is komolyan): Persze. De ha egyszer úgy váratlanul be találna toppanni a lakásodra, ilyenkor, este...?
Lolotte (ravaszul nevet): Ki van zárva! Még csak az kellene! Megmondtam neki, hogy ideges vagyok és nem bírom ki a meglepetést. Írjon előre. De különben is, nem igen utazgathat az, drága dolog és ő most élire rakja a garast, hogy minél előbb megtarthassuk az esküvőt.
A mulató úr (némi undorral): Drága vagy!
Lolotte (a mesélés örömével): Aztán, tudod, mire megjön, én megint a régi polgári nő vagyok, sima ruhában - ezeket direkt csináltattam - de azért mégis ápoltan, és egy kicsit, alig észrevehetően, csak éppen a fürdőtől szagosan... és ez a fő. Megcsókolni csak a kezemet engedem és jövet-menet, mindig csak egyetlenegyszer, a vasútnál: a számat. Tudod, az ilyesmiben rendet kell tartani. Aztán mindig szerelmesebben megy haza és legközelebb még szerelmesebben érkezik vissza.
A mulató úr (őszinte felháborodással): Hát ilyenek vagytok ti, ilyenek mind, mind? Hát már itt se talál az ember tisztességes nőt, az orfeumban?! (Keserű nevetéssel.) Úgylátszik, ez mégis csak a fajtában van! (Észreveszi magát és hirtelen tréfásra fordítja a hangot.) Isten éltessen, Lolotte grófnő!
(Koccintás. Rövid szünet.)
A mulató úr: Nem baj, grófnő. Azért mégis gyönyörűségesen finom csuklód van. (Ismét két ujja közé fogja a nő csuklóját.)
Lolotte (elvonja a kezét): Mit akarsz mindig a kezemmel? Egészen elzsibbad már!
A mulató úr (ismét elfogja a nő kezét): Nem baj. Erre az egyre szükségem van.
Lolotte (visszarántja): Ejnye, nyughass már! (Ingerkedve ráüt a férfi kezére.) Nem hagyod a kezemet?!
A mulató úr: Ohó, kedvesem, ebben az egyben nem ismerek tréfát! Tudd meg, hogy ismeretségednek számomra oly megtisztelő szerencséjét csak éppen ennek, ennek a te finom csuklódnak köszönhetem. Ez volt az, amibe beleszerettem, s ami miatt társaságoddal magam megtiszteltem. A csukló tehát az alkuhoz tartozik. Enélkül ma este nem töltheted be hivatásodat.
Lolotte (vállat vonva): Mindegyiteknek más bolondériája van! A múltkor egy bolond amerikai járt itt, az váltig csak a fülemet nézegette. Azt mondta, hogy őt egy másvalakinek a fülére emlékezteti. Adta bolondja, hát persze, hogy emlékezteti. Fül, az fül, nem?
A mulató úr: Valóban, ez tagadhatatlan.
Lolotte: Hozatok valami ennivalót. Szabad?
A mulató úr: Parancsolj, grófnő!
Lolotte (csönget): Ha te engem grófnőnek nevezel, én téged nagyhercegnek foglak nevezni. Jó?
A mulató úr: Herceg nem lesz elég? Tudod, szerény vagyok.
Lolotte: De hiszen te már nagykorú vagy?
A mulató úr: No és?
Lolotte: Hát a nagykorú herceg, az nagyherceg, nem?
A mulató úr (hangosan nevet): Fenomenális vagy, Lolotte! Ez a vicc megér egy misét!