Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 22. szám · / · Figyelő

Fenyő Miksa: A Madonna rózsája. Dráma 3 felvonásban. Írta Hevesi Sándor.

Művelt és ismeretekkel teljes kritikát illenék írni Hevesi Sándor darabjáról. Idézni Burckhardtot, Sismondsit, meg Hermann Hettnert a reneszánsz történetíróit, egykori autorokat, a humanizmusnak választékos szavú, bölcs és bölcselkedő alakjait, egy Pietro Bembo írásait, egy Galeotto Marcio leveleit, akihez magyar vonatkozások is utalnak, vagy azt a másik Burckhard diariumát aki VI. Sándor pápa udvarmestere volt, Matarazzo krónikáját, Infessurát, mindenkit, akinek írásából a reneszánsz lelke szól hozzánk. Mert Hevesi reneszánsz drámát írt. De ez magában nem elég, esztétikusokat kellene idéznünk, a dráma örökérvényű törvényeinek kodifikatorait, Platon-tol Vischerig, mert Hevesi drámája a dramaturgia szabályainak szigorú respektálásával készült. A hely egysége, az idő egysége, a cselekmény egysége, a cselekménynek a karakterekből való következése és megfordítva, ez a lényege Hevesi drámájának. Erről illenék írnunk, meg aztán ez volna a legkényelmesebb is. Mert ha eltekintünk attól, hogy Hevesi darabjára a reneszánsz napja tűzi sugarát, ha kivonjuk magunkat az alól a varázs alól, mely egy román stílusú vár és egy condottiere alakja láttára, Lorenzo, Isotta, Renato s más olasz nevek gyönyörűséges zenéje mellett - sok stereotip fogalom, hiányos történeti ismeretek révé - elfog bennünket, akkor alig marad valami mondanivalónk Hevesi drámájáról. Talán azt, hogy irodalmi eszközökkel dolgozik. Minden alakját és minden mondatát az irodalomnak köszönhetjük, az élethez kevés közük van. Meg azt, - ami egyébként szintén a darab irodalmiságából következik -, hogy hatást egyedül a dialógusa révén - tehát nobilis eszközökkel akar elérni. De a dialógus nála nem lényeg, nem a leglelke a drámának, ahogy az minden igazi drámaírónál van, hanem retorika a pompázatos és szerzőt és szereplőket magával ragadó szavaknak valami végeérhetetlen dagálya és a második félórában szükségszerűen sivárság és unalom.

A darab tartalmát is jelezhetjük, ezzel a brutalitással nem sokat vétünk a darab ellen. Lorenzo da Montone, a híres condottiere, aki várát és a vár úrnőjét a fegyver jogán bírja, rájön, hogy Madonna Isottának szeretője van. Éjjelente valami rejtett úton jár fel asszonyához, melynek titkára a condottiere nem tud rájönni. De Matteo a várkapitány veszi kezébe az ügyet s Giaynetto Madonna Isotta szeretője már-már hálójába kerül. És ekkor Isotta - ez a reneszánsz a darabban - egy másik, ártatlan, nőnemcsókolta bolond, áldozatsóvárgó szerelmesét a fiatal Renantot (aki a várkápolna Madonnája elé tett fehér rózsákkal üzen neki már hetek óta fehér üzeneteket) becsalja a várba és feláldozni készül - ez a reneszánsz a darabban - Gianettóért. S itt egy nagy jelenetben - Tizian gyönyörű képe, a mennyei és a földi szerelemről, kuliszára kenve - Isotta és Renato egymásra talál és Renato túlvilági boldogsággal hajtja nyakát az orgyilkos tőre alá, Isotta pedig méreggel vet véget bűnös életének. És az emberek páncélos öklű szavakat mondanak, meg belső izzástól rubintosokat, meg aléltan gyöngédeket, de az erő hiányzik belőlük, az eredetiség - nem költő tollából valók - mely stilizáltságukat indokolja és elfogadtassa.

A rendezésben az ízlést és mértéktartást bízvást dicsérhetjük. Ami, tekintettel arra, hogy a rendező ez esetben nehezen állhatott ellent az író igényességeinek, nem lehetett könnyű dolog. Márkus Emília asszony, önnön múltjának nem méltatlan emléke, igaz szenvedélyt tudott önteni a dráma főalakjába... őszinte érdeklődéssel és némi melankóliával kísértük játékát.