Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 22. szám

Móricz Zsigmond: Próbán

A Múlt: az Én.

November végi szürke napon, mikor a pesti utca nedvesen fénylik s a kocka kövek közt az úttesten apró tócsák csillognak s a csukott fiakker kocsi, mint lusta nagy bogár gunnyaszt a vén sárga takaróval leborított sovány ló mögött, mikor a fákon már nincs levél s a bokrok, mint nyírágseprű csomók vannak a terek sodronyhálója mögé beállítva, mikor a pesti ég egyforma szürke és füstkék, a piszkos ablakokon át, mikor madarak jönnek hosszú laza rajban s beszemetelik az eget, mikor az ember lehangolt és reménytelen s mikor a későn fekvők népe kora délelőtt, morózusan s duzzadt szempillákkal jön próbára...

Olyankor fél a szerző.

Megérzi, hogy milyen furcsaság, ostobaság és képtelenség, írni napsugaras nyárban, fenyvesben szaladgálva, nagy kalapú tótokat bámulva, a sorrentói emléket hétszámra hallgatva borosznói fürdőn, írni mulatva és ugrándozva, fiatal boldogságtól elrablott, boldog fiatalsággá lopott órákban, megrontva a valóságot a képzeletért, megölve a mát tegnapért, a jövőre hamisan apellálva, de írni, csak írni, mámorosan, mákonyosan, dühödve, élve, ölve, mindenárért, írni szókat, amelyek furcsán, ugrálóan bolondosak, okosak és naivak, parasztkülönösek, szavakat, amelyek zümmögnek, mint a méhek s messze alá, az alföldre, messze vissza a szülőföldre, még messzebb az első csodálkozások ingereibe szállnak vissza s virágport, ízet, mézet szednek...

S mi furcsa, mi lehetetlenség, hogy kis játék és semmis bibiskedés megrögzítődnek fehér keskeny papíron, önálló életet kezdenek élni, kivágva és elszakadva, mint gyermek a vérző s megkönnyebbülve tovább élő testből...

A szerző régi, gyerekkorából, fiatalkorából, a tegnapjából hozott örök, szívszorulásával, a reménytelenségnek, a bánatnak, a halálnak őrjítően fölösleges örök érzésével állt az ablakban s jött a rendező, fiúsan, kacagásra kész szájjal és ártatlanul, semmibe bele nem fáradó, csodálkozásokkal telített szemmel, hóna alá csapta a hosszú barna könyvet s a cigaretta szopókája mellől szólt kedvesen és nevetve:

- Lemehetünk a próbára, már ott vannak az öregek...

A szerző, a szerző bebújik a rengeteg ajtón, a tömérdek színfalak alatt, vásznak nagy lepedői, léckeretek magas krikszkrakszai, novemberi fáradt hangulat, kiábrándulás: ez hát a költő álmának kivetítése... vastag ecsettel pingált fehér oszlopok zsákvászon színén s egy kopott nagy, kék körfüggöny.

- Mi ez?

- Ez nagyszerű dolog! Horizont!

A szerző elhúzza a száját s még fölnéz a sötét magasba, ahol lécek lógnak, a zsinórpadlásba emelt vászondarabok talpai...

- Jó reggelt... - a szerző emberré lett s egyszerre kimúlt hangulat, megérzés, - kerek arcával nevetett s egyszerre örült és mulatott és gyönyörködött és menthetetlen káröröm vett rajta erőt, hogy öreg urakat, csodálatos szép öreg néni körül, látott csoportokban, ahogy félálmosan, félig duzzogva, kicsit morózusan álldogáltak a színpad sarkaiban. Ezek mind ő miatta keltek fel ilyen jókor... ő miatta vannak most itt... Borzasztóan tetszett neki, hogy ő csak egyszer szenvedte végig azoknak a szavaknak kiköltését s mindig frissen, kipihenve, délelőtti gyönyörű időkben, szerelmesétől asztalhoz szökve, minden örömnek és vidám jóérzésnek telijében, míg ezek itt szegények, kénytelenek novemberben napról-napra újra meg újra át meg át magolni szót szó után...

S olyan friss lett és úgy mosolygott és nevetett s tréfált, s annyira elektrizált volt, hogy egyszerre csak mindenki vele örült s a végén ő érzett valami meleg és drága kisugárzást a lelkekből, szeretetet, amely hirtelen megdöbbentette, nem méltatlanul kapja-e...

...Újházi mindig ott totyogott Blaha Lujza mellett... Mindig hallani lehetett az ő furcsa, szinte nyöszörgő, köhögő mellhangját, ahogy semmit se mondott, csak egy "na, na, ja, ja, aha" féle hangot, de mindig ott totyogott s félkarral untalan meg meg ölelte, öreges, testvéri, drága gyöngédséggel a párját, darab szerint feleségét.

Aranyos öregek, mennyi báj és édesség lebegett fölöttük, az öregség leszűrődésében, régi gazdag temperamentumuk, régi magas kedélyük, megfinomodva és el erezve, mint arcukon a karakter sok-sok apró redője, a régi üresen puha és sima arcok ködlő keretében. Az Újházi halvány, nagy arca kissé fonnyadóan, szája itt szivartalanul, egymásra esve, befelé és álla, elcsökevényesedett álla szokatlanul, függőleges ráncokat a vetve. Csak nagy, értelmes, érzékies, okos és ideges orra volt fiatal és a homloka, sima fölfelé fehéredő és nemes, kevés dimb-dombot vető, keskeny kupolás homloka. Szemüvege idegenszerűen ült az orrán s homályos volt valahogy az egyik üvege. Olyan tiszta volt, rendes, öreguras, csak a nyaka vékonyodott már.

- Jól tudja a szerepét az öreg, - mondta kuncogva a rendező, - nagyszerűen tudja, szégyelli magát Blaha előtt. Kezeit csókolom méltóságos asszony.

- Jaj ma ki fogok kapni, - szólt azon a drágaságos édes hangján a Nagyasszony, amelynek minden foszlánya tele van, a magyarnak régi édes gyönyörűségeivel, mi kár egy ilyen hangot, hangsúlyt, közönséges dolgokra is használni, ilyen bájt és kedvességet nemcsak a legizzóbb hangulatban és villanyfényben hallani... - ki bizony, nagyon meg fognak szidni, mert ne tudom a szerepemet... Jaj, még szerzőnk is van, no nézze meg az ember, ha ezt előre tudtam volna, jobban megtanulom, (jaj édes fiam, miért írt bele annyi csúnya szót!)...

A szerzőnek megkönnyesedett a szeme, beitta és belélegezte ezt az isteni asszonyt, akinek minden mozdulatából valami rendkívüli bűbáj illatozott.

- Úgy örülök, hogy az én édes öregemmel együtt játszhatom, - mondta aztán a drága Nő s meg legyintette kissé frissen, fiatalosan az Újházi karját.

- No, - mondta Újházi s melegen nézett rá, - bizony "Sári", legalább még egyszer "ráordítok" aztán muszáj lesz megölelned a színpadon!

- Ó nézze meg az ember a huncutot...

Blaha nagy bundájába behúzta a fejét a perzsaprém gallérjába, s olyan fiatal volt a füle, a haja, a szeme, különösen az eleven, csillogó, barna szeme, amely olyan hamisan tudott nézni a színpadon, s frufrui kedves kacéran rizegtek a bársony kalap alól, fekete kalapján nagy toll, dús, egy egész szárny, hófehér s télikabátján paszomántos gombok. Köhécselt kicsit, "jaj angyalom úgy meg vagyok hűlve", s fehér kis kendőjével takarta a száját, mint egy szabolcsi menyecske a templomban.

Jóisten, az az ártatlan évődés. Napsugár az őszi lombokon. Színes levelek, túlságosan is színesek, a pillanatnyi fény jobban csillog rajtuk. Él az asszony, míg mozog a nyelve s ő frissebb volt és talpraesettebb, mint valaha is valamely szerepe, olyan pergő, ötletes, stílusos, olyan népszínműi kincs volt, hogy ez a műfaj a magyar operett általa egy egészen külön magasságba emelkedett s ezt minden szaván és minden mozdulatán érezni kellett. Ez a művésznő, akit föllépésekor mint naturalisztikust dicsőítettek volt, a tiszta kivonata, eszenciája volt annak, amit a nép szelleméből költőit ki lehetett vonni...

Az ügyelő jött és az Újházi fülébe súgott.

- Kérem szépen Mester, - mondta, nem lehet abba játszani, amibe a Pártütőkbe tetszett.

- Miért?

- Hogy kérem szépen Mester, más parasztruhát kell fölvennie, nem azt, amibe a Pártütőkbe tetszett játszani a bírót.

- Miért?

- Hát muszáj. Az igazgató úr kiadta.

Az öreg felhúzta a homlokára, a szép, simán domború, fiatalos homlokára kurta vastag szemöldökét:

- Micsoda marhaság ez! Nem mindegy ez? Nem mindegy az, hogy micsoda ruha? Én játszom! - nem a ruha!

S többet egy szót sem szólt, szopogatta szivartalan száját.

A szerző fölszívta, mint a virágillatot, nagy karakterek, nagy művészek erői érződtek, mint istenszag... Én játszom, nem a ruha... Melegen nézett a Mestere s elcsapódott, úgy tétován, a nagy színpadon és sorra ölelgette a művészek kezeit, jóformán mindenki itt volt, akiket szeretett ezeken a deszkákon.

Az egyik kulisszánál összegubbaszkodva, pápaszemesen és plébánoska szigorúsággal ült egy prémkabátos öreg uracska.

- Jól fogják csinálni, - mondta vigasztalva és kis száraz legyintéssel, hunyorított hozzá a szeme, s fogatlan vékony szája.

A szerző megütődve nézte a magányos figyelőt, Gabányi volt.

Felduzzasztotta, megmozdította fogatlan száját, húsvörös sovány arca olyan volt, beapadt, mint az öreg asszonyoké, száraz kis feje, ideges, pislogása befelé zárt, magában élő, társaságtalan elbabráló, eltűnődő, elpipiskedő, pénz megbecsülő kedves kis öreg úr. Ez is, ahogy belebökött abba, aki útjába került s szórakozottan, félvakon és a félhomályban méla pillantásával előtte baklászott, ez is olyan jellemző volt.

- Jó színész - mondta újra helybenhagyóan s odaintett a társaság legfiatalabbjára, aki a rendező előtt motólált kezével-lábával s valami groteszk mozdulatot próbált el próba előtt.

- Kedves mester... kedves Harpagon mester...

- Már kész vagyok a dologgal, - szólt érzékenykedés nélkül professzoros mozdulattal s úgy tett, mint aki érzéketlen, bók és hízelés iránt, - itt is van, megmutatom.

Felállt, lámpához ment, hátul a falak mögött, hogy ne lássák s kiszedett a belső zsebéből egy rakás papírt és rossz szemeivel vaklálva abból kiválasztott egy kis nyolcadrét nagyságú szeletet.

- Jó lesz?

A szerepének maszkja volt, dadogó, de karakterizáló vonásokkal felrajzolva, kurtára kopott csősz-fej.

- Csak a csizmával nem tudom mi lesz. Van egy nagyszerű táskám, a nyakamba, egy oláh pakulárnak a nyakából vettem le Erdélyben, a szűröm is meg van már. Csak a csizmát, kérem kisubickolták... És a világért nem lehet egy jó nadrágot kapni, ez a direkció dolga volna, de az egész ruhatárban egy becsületes nadrág nincs. Hiába szerzek! Volt egy olyan rongyos, hogy öröm volt látni... Hát kérem, mindjárt megfoltozzák...

A szerző gyöngéden és szeretettel nézett a tiszta, kedves öreg úr szemébe, ahogy a szemüvege alatt bosszankodva nézett föl rá komolyan, olyan komolyan, mintha a világ legnagyobb ügyéről volna szó, olyan rendkívüli, olyan borzalmas komolysággal, hogy ebben már benne van a komikumnak egy tiszteletreméltó ereje.

- Boldogan él, édes mester?

- Dehogy, - s elkomolyodva legyintett, s eltette a papírt, - a feleségem nagy beteg, halálosan nagy beteg beteg... Ne is beszéljünk erről, menjünk dolgozni.

S a szerzőt egyszerűen otthagyta, a fehér piszkos fal tövén s elbillegett leeresztett vállakkal... S a szerző most még jobban csodálkozott az életnek ezen a furcsa groteszkségén, amely most úgy szívesen ütötte - s amit teátráliának hívnak.