Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 22. szám · / · Szabó Dezső: Damaszkusz felé

Szabó Dezső: Damaszkusz felé
2. Tudákos fejezet.
(A tragikum elmélete.)

Ide kergették. Helyesebben, ide bukott. Ezt a tragédiát meg kellett játszania. Ez volt az ő természetes lejtője.

A tragédia szó mindig nagy bökkenő volt nekem. Tudós tanárok sokat beszéltek nekem a tragikumról. Azt mondták, hogy a tragédiát a tragikai vétség idézi elő. Tragikai vétség pedig az, ha valaki vét az erkölcsi világrend ellen. Ezen nagyon sokat tűnődtem valaha. Mi lehet az erkölcsi világrend, ami ellen III. Richard azért vétett, mert nagyon gazember, Bánk, mert nagyon becsületes, Lear, mert nagyon jó, lady Macbeth, mert nagyon gonosz, Lear, mert könnyen hisz, Hamlet, mert könnyen gyanakszik. Iphigenia, mert nagyon egyszerű, Hamlet, mert nagyon összetett etc. etc? A logikus konklúzió az, hogy az erkölcsi világrend az volna, hogy ötven percentben gazemberek, ötvenben becsületesek, ötvenben jók, ötvenben gonoszok legyünk és így tovább. Ez a tanulság egyfelől felháborítóan gyalázatos, másfelől könnyen megcáfolható. A világtörténelem szélsőségekkel teszi a lépéseit s a középúton még a döglött szamarak sem jutnak előre.

A kérdés nagyon izgatott és könyvekben kezdtem utána vadászni. A könyvek általában inkább németek és nagyon ködösek voltak. Ezzel egyáltalán nem akarom sérteni hű szövetségesünket, mert a köd egyike a világ legvigasztalóbb szépségeinek. Feleletet nem igen kaptam ezekben a könyvekben, de annál több metafizikát. A metafizikával pedig úgy van az ember gyermeke, mint a párizsi horoghalászok a Szajnával. Minden vasárnap délután, Vincennestől Suresneig, 27516 párizsi áll a Szajna mentén s horgát a vízbe veti. Minden tizedik percben egyszer kikapja a vízből s egész estig mereszti szemeit a szürke vízre. Így van ez, mióta Lutécia fennáll s így lesz még ezer év múlva is. Soha senki még ott egy halfiókát nem fogott, de azért mindenki minden vasárnap beveti horgát és szívós reménnyel mered a tovafolyó szürke vízre.

Végre, a sok bölcsesség után, a magam kis nyárspolgári eszközeimmel kerestem a dolog lényegét s a következő eredményre jutottam. Meglehetősen sok műfajban elszavalták, hogy a világ egy nagy őrültek háza. És kétségtelen, hogy maga az ember szó tartalma egész körében patologikus fogalom s egy univerzális idegbetegséget jelent. Az emberré fejlődés az ős életanyagnak betegségét, megzavarodását jelenti. Mihelyt az élet tudja magát, beteg élet és öngyilkossági folyamat. Az emberiség az egyetemes élet paralízis progresszívja. Külön emberi akaratot akarni éppen olyan megfeledkezés, mint mikor a paralitikus aggastyánnak nem jut eszébe egy ige. Egy emberi közösség például, az életölésnek rengeteg szervezésével, éppen olyan frenézise ennek a patologikus fejlődésnek, mint amilyen a dühöngés a kényszerzubbonyosnál.

Mármost a tragikum lényege, egyszerű magára ismerés. Tragikus hős pedig az, akinek az a végzete, hogy az embereket magukra ismerteti. Az a körülbelül 1800 millió ember, aki akar és tesz a világon, nem tud eredendő betegségéről. De születnek szerencsétlen átlátszó emberek, akikből olyan erővel látszik az ember-lét őrültsége, hogy rajtuk keresztül megdöbbenve ismerünk beteg magunkra. Az ilyen emberek olyanok, mint az idegorvos szörnyű szava, melyet véletlenségből meghall az idegbeteg s melyből megtudja biztosra a baját. És amíg akaratokban látjuk magunk előtt rángani, bennünk halálos félelemmel sajog ősember-őrültségünk tudata. Nem az a kis figura, aki a színpadon bőg, monologizál vagy kacag, a külön tragikus hős. A tragédia a nézőtéren folyik, a tragikus hős az az egy húsú, egy idegű nagy egység, mely őt nézi, melynek ő csak szilánkja s mely egység egy a nagy rezonáló egységgel, az emberiséggel. Ezért a mély szánalom, mikor elvégezte táncát s a nagy megkönnyebbülés, ez a szörnyű őrület sem tart örökké, van emberségükből kigyógyulás, visszasimulnak az egyetemes egészbe. Az, amit mi tragikus bukásnak mondunk, enyhülés, gyógyulás, az egyetemes élet visszaszerző ereje. És megkönnyebbülés az is, hogy mihelyt nem látjuk ezt a demonstratív őrültet, újból hisszük, hogy egészségesek vagyunk. Tragikus hős tehát csak egyetlen egy van, az emberiség. És voltaképpen ez az egyetlen a legegyetemesebb szociális princípium.

Szegény hullott Titán ilyen tragikai emlékeztető, ilyen tömörített emberbetegség volt. Végig hitte kora minden hitét, végig tagadta minden tagadását. De mindent ilyen magára döbbentő átlátszósággal. Ezért elkergették mindenhonnan az emberek, hogy ne lássák beteg rángásnak a fontosságukat. Tele zúzódott lelkével ide menekült.

Gyűlöletet és lázadás sistergett a vérében. Feltépni az emberek szemét a nagy életcsalatásra, megmutatni nekik a hitek balekségét, az akaratok betegségét, ez volt céltalanná lett életének bosszú-célja.