Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 22. szám · / · Ambrus Zoltán: Újházi

Ambrus Zoltán: Újházi
V.

Amint tévedés, hogy az utca, a kávéház, a vendéglő is színpad volt neki, ahol épp úgy megjátszott mindent, mint a lámpák előtt, tévedés az is, hogy Crampton mester alakjában játszotta ki lelkét a legteljesebben és hogy ez az alakja fogja megőrizni emlékét. Így csak azok ítélhetnek, akik az igazi Újházit - a régi Nemzeti Színháznak hosszú időn át egyik legerősebb oszlopát - soha se látták, vagy már nem emlékeznek rá. Akik, ha Újházira gondolnak, csak azt a megroppant, mind betegebb öregembert látják maguk előtt, aki pár évig, kíméletlen betegségében, már csak romja volt magamagának vagy inkább, árnyéka régi és sokáig - vagy negyven évig - hatalmas énjének.

Újházit bohémnak mondhatjuk, ha ezt a szót nem a gyűlöletessé vált, hanem eredeti értelmében használjuk és ha bohémnek nevezzük, aki nem biztosítja eléggé a jövőjét, aki jóságból - vagy mert szívesebben könnyelmű, mint hogy valakinek adósa maradjon - erején felül pazarol, aki többet gondol a jelennel, mint a holnappal. De Újháziban semmi se volt a munkakerülő Crampton mester züllöttségéből, léhaságából, feneketlen önzéséből, pózaiból, lelki közönségességéből, affektált melankóliájából és sok más hazugságából. Újházi életének a vége nagyon szomorú volt - az emberi élet vége a legtöbbször annál kevésbé szép, minél hosszabb betegség után következik el - de Újházi nemes lelkű, derék, munkás ember volt, csupa egyenesség, igazság és jószívűség, Crampton mesternek éppen az ellentéte. Hogy életének legutolsó szakában panaszkodni volt kénytelen lés idegenek segítségére szorult - ez fájdalmas gondolat, kivált azoknak, akik jól ismerték, tehát nagyrabecsülték. De a már nagyon beteg Újházi azt hitte, hogy méltatlanság történt vele, hogy - ha nem is éppen a Nemzeti Színház - az a Budapest., amelyet negyven évnél tovább gyönyörködtetett és amely mindig csak magasztalta, egy kicsit tartozik is neki azzal, hogy ne hagyja el akkor, amikor halálos ágya mellett a nyomorúság is helyet akar foglalni. És ha ez talán tévedés volt is, bizonyára módját lehetett volna ejteni, hogy nagy múltja iránt érzett kegyeletből távol tartsák halálos ágyától a gondot és a bajt... hiszen olyan rövid időről volt már szó és olyan kevésről!

Azt hiszem, hogy emlékét nem is a Crampton mester-féle alakítások fogják megőrizni, hanem azok az alakok, amelyekben önmagát játszotta vagy lelki rokonait, akiket a legjobban meg tudott érteni s akiket teljes igazságukban nagyszerű intuícióval tudott megeleveníteni. A Constantin abbék meg a Knabe Farkas Jeremiások, a Cifra nyomorúság öreg írnoka, akik a jóság megtestesülései és jóságuknál fogva többé-kevésbé áldozatok is. Aztán azok a medvemódra dörmögő öregek, akik elérzékenyültségükben haragosnak látszó morgással igyekeznek meghazudtolni a vajszívűségüket. Meg azok a páratlanul kedves vén franciák, akiket egy csepp asszonyka olyan mulatságosan pörget az ujján. A magyarok közül, a vén bakancsos - a büszke titkolózásából kitörő apai szeretet - a Pártütők öregbírója, Liliomfi Szilvai professzora meg a többi vén szoknyavadász (a Mamá-ban etc.) és Gonosz Pista, aki huncutkodásában is csupa vidámság. Csak lassanként fognak eszünkbe jutni, milyen sokan vannak és külsőségekben, vonalban, színben mennyire különbözőek. Tragikus alakjai közül, meglehet, kevés marad meg emlékezetünkben. Shylockjában megtalálhattuk a szenvedő apát, magát Shylockot nem találhattuk meg. Általában, a szenvedélyre, mely kegyetlen tud lenni, mely ölni képes, még szerelemből is, Újházi mindig idegenül nézett. De annál jobban megértette azt a szerelmet és azt a szeretetet, mely csak ölelni tud.