Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 22. szám · / · Ambrus Zoltán: Újházi

Ambrus Zoltán: Újházi
II.

Milyen gyorsan váltják fel egymást a nemzedékek! Elég tíz évnek elhaladnia s a világ új emberekkel telik meg, a régiek sokasága már eltűnt. Azt hihettük volna, hogy ha volt ember, akit Budapesten mindenki ismert, ez csak Újházi lehetett. És úgy látszik, azok nagy része előtt, akik Újházi ravatala körül összesereglettek, csak az a már nagyon beteg, öreg ember volt ismeretes, akit a legutolsó évekig dél idején majdnem mindennap meg lehetett találni Budapest utcáin, de azt a valakit, aki az Újházi nevet valamikor régebben híressé tette, sokan egyáltalán nem, vagy - ami ezzel meglehetősen egyet jelent - alaposan félreismerték.

Legalább erre lehet következtetni abból, hogy frissen hantolt sírja közelében hol burkoltabban, hol nyíltabban, de többször hangzott el az a - néha halkan szóló, néha a legkevésbé se titkolózó - megállapítás, hogy, Újházi előtt összefolyt a színpad és az élet, színpaddá játszotta át az életet és életté a színpadot, vagyis - minden kegyelet nélkül szólva: - a színpadon naturalista volt s az életben színész.

Ez nagy tévedés. Újházi nem volt komédiás-természet, hanem ellenkezőleg, maga az egyszerűség, a természetesség és az igazság. Ha akart volna, akkor se tudott volna az életben színészkedni, azt is mondhatnám, egyáltalán nem tudott komédiázni. (Mert a színjátszás, amit nagyszerű dolognak tartott, neki nem volt komédia, hanem inkább: szentmiseáldozat, amellyel a benne élő, homályos és titokzatos igazságokat akarta kifejezni.) Annyira nem tudott komédiázni, hogy amikor a társadalmi konvenció - a köteles udvariasság, gyöngédség, vagy más efféle - hazugságra kényszerítette, zavarodottság fogta el, nem mert a szemébe nézni annak, akivel beszélt, hanem elfordította nagy, máskor olyan nyílt szemét, észrevehetően szégyenkezett és mint a gyermeknek, az orrán is meglátszott, hogy füllent. De igazi hazugságon Újházit soha senki se kaphatta rajta.

Inkább az volt a hibája - ha mindenáron a hibákat keresgéljük benne -, hogy a legnagyobb őszinteség és nyíltság luxusát is megengedte magának. Ez rendesen azok hibája, akiknek nincsen semmi szégyellnivalójuk és akik tudják, hogy bátran elárulhatják a gyöngéiket, mert ezekkel együtt is számot tarthatnak a kivételes megbecsültetésre - de olyan hiba, amelyet a világ soha se bocsát meg. Miért? Mert önérzet nyilvánul meg benne és egyszersmind lekicsinylése annak a sok embernek, aki kénytelen apró hazugságokkal takarózni. Már pedig a világ a kiválóságot és az önérzetet se szívesen bocsátja meg és azt meg éppen nem szeretik az emberek, ha valaki lenézi azt a sokaságot, amelyhez - nolens, volens - ők is hozzátartoznak.

Újházi nem tüntetett azzal, hogy ő érdekes és különös ember, nem is tartotta magát különös lénynek - amint hogy nem is volt az - csak nem titkolta el, hogy olyan, amilyen, "az életben" nem használt semmiféle maszkot. De éppen ezért tűnt fel különösnek. A konvenció, amint uniformisszerűen egyforma viseletet, öltöztet, és bizonyos szabályokhoz kötött viselkedést kényszerít rá az emberekre, megkövetel valami egyforma rezerváltságot, valami olyan titkolózást a kicsinyességekben is, mely az embereket egyformán képmutatóknak tünteti fel - valami hasonló, merev lárvát az arcokon. A világ megfeledkezik róla, hogy vannak emberek, akiknek nem természetük ez a kötelesnek ítélt zárkózottság s örökösen ellenkezésben volnának alaptermészetükkel, folytonosan színészkedni volnának kénytelenek, ha elszánnák magukat rá, hogy a hallgatag, a minden csekélységben titkolózó embernek ezt a hagyományos lárváját használják. Elfelejti, hogy amikor mindenkitől egyforma zárkózottságot s bizonyos konvencionális őszinteség-hiányt követel, ő maga a képmutatás és a színészkedés tanítómestere és azok a meg nem engedetten őszinték és nyíltak, akiket ő komédiásoknak bélyegez, csak maguk ellen vétenek, ha nem olyan egyformán szürke ruhájúak és egyformán "tartózkodó modorúak", mint ő, mint "mindenki".

Igaz, vannak pozőrök, akik - amilyen közönséges emberek valójában, olyan - különös lényeknek szeretnének feltűnni és mert erre nincs más módjuk, kicsinyes bizarrságok megjátszásával iparkodnak maguknak külön maszkot szerezni, hogy a sokaságot figyelmessé tegyék rá, mennyire elüt fiziognómiájuk a közönségestől, a megszokottól. Aki csak valamennyire ismerte Újházit, tudhatja, hogy az ő - egészen a rusztikusságig természetes - lényétől semmi se állt távolabb, mint ez a szándékosság. Nem is olyan furcsaságokkal tüntetett volna - ha véletlenül nincs híjával a komédiás-természet minden kis gyöngéjének - mint amit róla emlegettek. Hogy életének utolsó tízévében, amikor már betegebb volt, mint amilyennek látszott, a sokaság szemeláttára is megengedte magának olyan nembánomságokat, amelyek úgy tüntették fel, mintha a feltűnést keresné - amire neki soha se volt szüksége - és nem rejtegette afféle apró szokásait, amilyen a folytonos szivarozás vagy egy-egy szólásforma, ez csak abból következett, hogy ereje fogytán jólesett hozzászoknia a pongyolában járáshoz, ami mindig együtt jár megöregedettséggel. Ekkor, igaz, eltűrte, hogy egyik-másik barát - akiknek társaságában a fiatalságot, a vidámságot, az élet örömét kereste és akik szerencsétlen jóakaratból többet ártottak, mint amennyit használhattak volna neki - úgy zengedezze a művészi dicsőségét, hogy ez a zsivajgás néha veszedelmesen hasonlított az ízléstelen reklámhoz, de ha eltűrte, ez nem azért történt, mintha ő maga örökkön szomjazta volna a feltűnést vagy mintha a reklám, az emlegettetés, az életben való sokat szereplés segítségével akarta volna megerősíteni művészi pozícióját, melyet testerejének hanyatlása már megingatott, hanem azért, mert veleszületett jósága arra predesztinálta, hogy mindig gyönge maradjon az idegen akarattal szemben és mert - amint ez naiv, hiszékeny, minden álnokságtól ment, tehát soha se gyanakodó nagy gyermekeknél igen természetes - a hízelgésnek semmiféle túlzásán nem akadt fenn. Ez gyöngeség volt és voltak más gyöngéi is. De az életben való színészkedés soha se tartozott a gyöngéi közé és nagyvárosi, furcsa figurának még öregségében, megrokkantságában is csak azok láthatták, akik nagyon messziről nézték, tehát rosszul ítélték meg.