Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 22. szám · / · Ambrus Zoltán: Újházi

Ambrus Zoltán: Újházi
I.

A Nemzeti Színház idei szezonjának első eseménye az volt, hogy, meghalt Mikovényi Attila, a színház legutóbb szerződtetett tagja, a fiatal tehetségeknek az a Benjaminja, akitől a Nemzeti Színház a legtöbbet várhatta, akinek sajtó és közönség a legfényesebb színházi jövőt jósolta.

Mikovényi Attila előtt "a jövendő tündérkert gyanánt" állt. Abban a korban, amelyben sokan még iskolai feladatokkal bíbelődnek, megismerhette az igazi, a sorsdöntő siker örömét, hallhatta, milyen dobpergésszerű zajjal és milyen hosszan zúgó tapsokban nyilatkozik meg az önkénytelenül kitörő általános tetszés, megízlelhette a bókok, a hízelgő szavak, a lelkesedéssel teli magasztalások mézét, megérte, hogy azon a téren, amelyre lépett, őt tartják a legtöbbet ígérő fiatal tehetségnek, hogy csak jelentkeznie kellett és mind a két szárnya feltárult előtte annak a kapunak, amelyen sokan egy egész életen át hiába kopogtatnak, hogy az ő egész világa minden szépet és jót jövendől neki, amiről fiatal színész csak álmodhat, csupa gyönyörűséget.

Már ott állt a tündérkert vasrácsánál és bepillanthatott rajta. Már be is lépett a kapuján, de alig hogy eléje tárult a sok gyönyörűség, összeesett. A tüdővész nem adott neki több időt, megölte akkor, amikor két kézzel nyúlhatott a sok rózsa után.

A tüdővész két dologban is kegyelmes az áldozatával szemben. Nem veri le a lábáról már hónapokkal azelőtt, hogy véget vet az életének és nem fosztja meg a reménytől utolsó lehelletéig, a legszebb reménytől sem.

Miről fantáziálhatott, miről álmodozhatott ez a fiatal színész, utolsó éjszakáin, amikor a láztól kimerülten, álmatlanul bámult bele a homályosságba és amikor - nem sejtve, hogy arcán már ott ül a halál árnyéka - azokban a szünetekben, míg a paroxizmus el-elhagyta, kábultságából felocsúdva, a nagy csöndben elgondolkozott a jövőről?

Hogy meg fog gyógyulni és nemsokára újra játszani fog. Hogy már a holnap valóságra fogja váltani egy egész bokrétányi reménységét. Hogy hosszú élete lesz és gyönyörű jövője, egyre több édességgel és dicsőséggel teljes. Hogy olyan pályát fog megfutni, amilyen az Újházi Edéé volt vagy negyven éven át.

Huszonhat éves korában ott áll a nagynevűek első sorában. Nem a sorukban, az élükön, mert a két-három nagy feladat közül az egyik mindig az övé. Estéről-estére hallja a zúgó tapsok mámorító zenéjét. Csak magasztalói vannak s a hízelgői azt mondják róla, hogy, primus inter pares, hogy ő a Mester. Mindenki keresi a társaságát. Ahol megjelenik, ő a középpont és szerencsés az a ház, amely azzal hivalkodhat, hogy őt is vendégül láthatja. A színháznál a kollégák őt szeretik, a legjobban. Akárhol jár, mindenfelől szép nők mosolyognak rá, akik örülnek, ha kezüket a kezében felejthetik. Előkelő emberek tüntetik ki a barátságukkal s mikor a legelső grófi házak bált adnak, ezeken a ritka ünnepélyeken ő képviseli a Nemzeti Színházat. Az újságok feljegyzik minden tréfás mondását. Ha benyit egy vendéglőbe, minden szem rászegeződik, ha végig megy az utcán, mindenütt a nevét suttogják körülötte, még a leánykák, még a kis gyerekek is kíváncsian nézik. Pénze mindig van, a legnagyobb fizetés az övé, a vidéken is sokat keres, mert valamennyi színház, akár kicsi, akár nagy, boldog, ha vendégszereplésével kisegíti a bajból. Ha még több pénzt akar, nincs, aki ne örülne, hogy kölcsönnel állhat a rendelkezésére. Ha bécsi vagy németországi színészek érkeznek Budapestre, ezek legelőbb hozzá zarándokolnak el, mert odakinn csak őt ismerik és azoknak ott az ő neve jelenti a Nemzeti Színházat. Itthon is ő az egyetlen, aki olyan népszerű, mint a fejedelmek, ismeri a város apraja-nagyja, ő a pesti utcán, a mosoly, mely mindenhol mosolyt fakaszt... Milyen szép is az élet!

Mikor Mikovényi Attila meghalt, Újházi már nagyon beteg volt. Nemcsak beteg, hanem szegény, szűkölködő, elfelejtett és elhagyatott is. És őt, aki annyira hozzászokott a gondtalansághoz meg az ünnepeltetéshez, alighanem a betegségnél is jobban bántotta a szegénység meg az elhagyatottság.

De, bizonyosak lehetünk benne, legjobban a keserűség bántotta. A keserűség érzése azon, hogy akarata ellenére nyugalomba kellett vonulnia. Hogy elküldték a Nemzeti Színháztól! ... őt, aki nélkül sokáig el se lehetett volna képzelni a Nemzeti Színházat.

Ekkor már látnia kellett, hogy csakugyan nem játszhatott volna tovább, hogy csakugyan nem lehetett helye többé a színpadon, mert - amit mások hamarabb vettek észre, mint ő maga - testiereje felmondta a szolgálatot. Hanem azért mégis gyógyíthatatlanul fájt neki, hogy amikor nem ment magától, hát elküldték. Ha legalább valamivel gyöngédebb formában történt volna ez!

Vajon mit gondolt magában a szegény, megalázott Mester, ha felolvasták neki az újságból, hogy meghalt a kis Mikovényi, aki nem érhette el, amit ő elért?!

Valami ilyenformát gondolhatott:

- Boldog fiú! Nem kellett megélnie, amit nekem el kellett szenvednem, meghalt, amikor még csupa reménység volt.

És valljuk meg, semmiféle bölcs nem felelhet meg erre a kérdésre:

- Mi jobb? Élni vagy meg nem születni?