Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 22. szám · / · Babits Mihály: Versek, előszavakkal

Babits Mihály: Versek, előszavakkal
Prologus. 1914. November.

Elmondtam a háború elején, Kerékjártó Ducinak egy jótékonycélú hangversenyén. Közreadását többek közt indokolja az, hogy tapasztalatom szerint kéziratban elferdítve terjedt s több vidéki koncerten e hibás alakban előadták.

Király, király, közönség,
ezen a bus telen
milyen versek köszöntsék
szined ez estelen?
Zenész, amig zenéd szól,
figyelve, hangtalan
tudunk-e mint egyébkor,
élvezni gondtalan?
Ó zongorás, ma rajta,
verd, verd a zongorát,
hogy át ne halljuk rajta
a fegyverek zaját!
S te hegedüs, te gyermek,
a hegedűt rikasd,
s nyujtsd bővön a kebelnek
e ríttató vigaszt,
s a tompa dobra, mellyet
szivünkben ver a gond,
zenédből puha selymet
csavarva jól bevond,
hogy ne halljuk a dobszót,
a tompa gond szavát,
gyermekszivedből jobb szót
bocsáss szivünkön át:
nem tiéd igazában,
ó harcok istene,
e föld, mig a világon
van gyermek és zene!

De nem léhán felejtvek,
de nem mint bus madár
fejet a szárnyba rejtve
- a zene ez a szárny -
de nem vakon mulatjuk
időnket, balgatag,
lebukva, léha hattyuk
- s a zene a patak -:
emeld, ó szárny, ragadva,
ki tétlen csüggedett,
s jusson viz a patakba
locsolni a sebet.
Ó zene, szent segítség,
patak, mely zengve lejt,
vizeid édesítsék
a könnyek tengereit!
Ó zene enyhe nedve,
tőled gyógyúl a hit,
te vidítod peregve
katonák lábait,
bezengve messze síkot,
veszélyek mezejét,
peregve te vidítod
unt harcok ütemét:
nekünk is zengve mélán
viditsad a valót:
lásd, nem feledni léhán
kivánunk takarót,
hanem hogy édesednék
a bánat, a bajok,
és lenne kincs az emlék,
mely szivünkben sajog
valamely kedvesünkről
- Kinek ne volna lent? -
egy fiatal fiúról,
ki értünk messze ment.
Talán az anyja mellett
gyermek volt mostanig,
és most ki tudja, merre
szenved, ki tudja, mit!
A lelkünk egyre nála,
minden emléke szent,
s dal lesz, ha hal, halála,
ki értünk messze ment,
dal lesz, ha hal, halála,
ki értünk messze halt
- s a dal a legszebb hála -:
zengd nékünk ezt a dalt,
ó hegedüs, te gyermek:
zengj hálát húrodon,
ne hálátlan keservet,
mely halállal rokon,
s hogy akik messze értünk
ontottak drága vért,
érezzék, drága vérűk
nem folyt csak bánatért,
zenész, te szivhurokból
vágyszőnyeget szövő,
csendüljön ki dalodból
a Béke és Jövő:
zengd, amit Ők akartak
- s jaj! meg nem élhetik -:
kik életünkért haltak,
zengj életet nekik!