Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 21. szám · / · Kertész István: Árminka hős

Kertész István: Árminka hős
III.

A hasig érő zöttyenős sárban nehezen, ünnepélyes lassúsággal kínlódtak a szekerek. Drága teher ringatódzott a kátyúk zökkentései után a szekéralja szénában. Drága teher, mert kopott életeket vittek a kocsik. A jodoform torokra ülő kaparó szaga száradó vér és a nyers hús szagával szénaillatban kóválygott. Nyugalomba részegítő pihenő az idegek agyonra kalapált, égető ugrándozása után. A káplár hasonfeküdt leső, szimatoló orra a széna szimatára a lassú lélegzetvétel taktusában tágult. Az eszméletretérés izzasztó körülszemlélődésében csak nézett, kapargált a zötyögő kocsi oldalán. Kapargált az illatban feléje torlódó, agyában megelevenedett dinnyerakás után és lassan kikerült a marka, ha közelébe tapogatott a dinnyének és csak a saját sebétől szagos levegőbe markolt. Nyári hőségben érezte magát, körülötte most szeletelt piros dinnye illata lengett, rajta látta a darazsakat, amelyek tövig rágták be magukat a fekete magocskák mögé. Jújj. Összerázkódott, mintha megcsípte volna egy darázs. A hideg levegő, a nedves pára körülsimogatta a homlokát és mikor felült, hogy körülnézzen a "dinnyepiacon", cseppekben borsódzott a melle. Ébren lett és szomorúan kísérte lassan induló gondolatát a szomorú, rozsdás, sáros galíciai táj. A szántók, amelyek most feketék. Mikor jöttek rozsdabarnák voltak. Az erdők. Most is fenyegetően ácsorgók a haragos zöld fenyők. És a vonat, ahova felrakták őket, most is kellemesen ringázó, mint a jól megolajozott ringlispíl. - Mi is volt csak? Hogy is volt csak? Kezdtek sorakozni még zsongító gondolatai. - Ehe... Az a nagyfejű, nagytestű baka, akinek olyan kicsi volt a nagy fején a sipka, mintha gyerekjáték sapka lett volna, az kiáltott a sturmba valamit. Mit kiáltott? Aha. Igen. Szinte megfájdult a sebe, mintha a visszatérő gondolatai szurkálták volna. Azt kiabálta, hogy ott laknak a dinnyés sátorba a piacon. A dinnyesátorba... Ejnye... És mint nyugtalanító szálka furdalta egy nagyon régnek tűnt garázdálkodó haragjának a feleszmélése. Amikor egyszer, amikor neki volt keseredve, mert a halál elébe kellett menni, a Lator gyerekkel, aki vele szolgált, a földhöz vagdalt egy kocsira való dinnyét. Mert megsértette a vénasszony és mert neki ment volna a mellében szorító fájdalmában még a kősziklának is. És még most is, vagy most egészen újra érezte az orrában a szétloccsantott nyálas dinnyék szagát. Jóleső, boldogító nyugtalanság piszkálta egyre. Bár már ott volnánk. Óh, boldog és boldogító a feléledése a kis történeteknek, mert betemetik a pillanatnyi fájás rugdaló emlékeit, a közel volt rossz kínzó eseményeit...

Mikor a kocsi a piacon zörgött, már fáradt volt a büszke üléstől ahogy az egész úton, az állomástól a piacig, tartotta magát, hogy nekifeszülten nézzen vissza a boltajtókban bámuló kíváncsiakra. Beszéd, beszéd kellett neki, hiányzott neki. Hogy egyszerre egy szuszra kimondja, kiordítsa a büszkeséget, a jó érzést, ami benne feszült. - "Én ott voltam. Én onnét jövök." A házak ismerősek voltak és olyanok éppen mint mikor elment, semmi, semmi meg nem változott egy tapodtat nem mozdult, pedig mindig úgy érezte, hogy a világ a fejéről a talpára fordult. Még a dinnyesátor is ott volt. Fekete szájában ugyanúgy rezgett a hőség. Alig várta, hogy a kocsi oda érjen és elkiáltotta magát.

- Jöjjenek ki.

Az öregasszony hirtelen ijedtséggel igazított a kendőjén, a szorongó, várakozó érzés hirtelen vége fakadó kiáltásával szaladt a kocsi felé.

- Talán találkozott a fiammal? Árminkámmal? Mióta elment, azóta se írt. Mondja látta?

- Láttam.

- Aztán, hogy vannak ott? Mit csinálnak?

A káplár végigtapogató szemekkel körülnézett a sátor belsejében. Nyugodt jóleső érzéssel vizitált mindent végig. Ott látott még egy néhány dinnyét és a sarokban rongyosan, porosan egymásra hányva sok összetört, kifordított belű dinnyét. Úgy érezte, megelevenedett az álma. Vagy csak az álom, hogy ő most itt van? Ül a kocsim. Sajnálja a ráncos, siránkozó vén zsidóasszonyt. Kár volt neki annyi kárt tenni. Mennyi sok a tönkretett dinnye. Milyen jó lett volna belőle egy falat, ott Galíciában. A vénasszony keményen, területlenül rázogatta.

- Hát mi van a fiammal? Mondja már...

Felelevenedett és biztosnak érezte magát. Az érzése, ami mindig a torkában ült, a gondolat, ami mindig a fejében motoszkált, "meghalni" "mégse lehet jó meghalni" - már elmúlt. Úgy nézte a kocsiról az öreg asszonyt, mintha megint dinnyét akarna tőle venni. Se szánalom, se más, csak a halál fölé kerekedett örülő ember érzése volt, ahogy az izgalmában szűkülő öregasszonyt nézte és ünnepélyes parasztlassúsággal beszélt:

- Hát bizony... a maga fia, akivel hát ismerős és voltam... innét a városból, vagy honnét már nem tudom... de, mondok, én egész tisztára emlékszek, hogy a maga fia az bizony meghalt...

- Az én fiam? Árminkám? Csattant ki felkiáltában a sokáig szorongatott izgalom. - Maga látta? Az én fiam? Az én Árminkám?

- Az, az.

- Ott halt meg a csatamezőn?

- Ott... ott... Még kiabált is, hogy ide jöjjek magukhoz... A szegény. Hát én eljöttem.

Úgy érezte, hogy azt a kicsit, amit itt most elújságolt, meg kell dagasztania valami nagy, nagyon nagy mondattal. - Mert nagyon hős volt... Mondhatom, hogy nagyon hős...

Az öregasszony magatehetetlen szaladgált a sátor körül. A káplár elszomorodottan nézte és már megbánta, hogy elhozta az anyjának a fia üzenetét. Kedve lett volna egy kis dinnyét enni, de nem lehetett szegény asszonytól kérni, mert az, mint aki se lát, se hal, rettentő fájdalma csendes elfúlásával susogta:

-... hős... Az én fiamból hős... Árminkámból hős... Árminka hős...

Ráncos öreg szája a fájdalom kínjában mosolyra torzult. A mosoly a legnagyobb rémületben is ki szokott fagyni az arca. És a vén asszony ilyen rémületben rángó ráncokkal mosolygott. Mosolygott a káplár elgördülő kocsija után.