Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 21. szám · / · Kertész István: Árminka hős

Kertész István: Árminka hős
II.

Súlyos kemény kopogással vonult az ezred a vasúti utcán végig. Mintha a kocka kövek kacagtak volna, mikor a sok sárga bakancs hozzájuk vágta az új patkókat. Végeszakadatlan csókolódzása a patkóknak az utcakövezetével. Lekonyult virágok a szürke katonasapkák mellett rikítók, feltűnni akarók, kiabálók, minden fejért, amely beleveszett a mundér egyformaságába. Minthogy az emberből csak a szem marad a katonáé, a többit eltakarja a csukaszürke szemfedél. Az ablakokban tündöklő asszonynép a maguksiratás szorongó lelkességével lobogtatták a zsebkendőket a zászlókat. Rongyokat és szíveket. Könnyek, amelyeket látni lehetett olyan nagyok és sűrűk, amint az emeletekről a járdára hulltak, a vonuló katonák útjában párolgó gyöngyök. Pillanat, amelyben, minden nő ölelt volna minden közlegényt. Óh, de szívesen is adják a sírást. De is jók már a nők akkor, amikor mást nem adhatnak, mint a sírást... A bakák keményen mentek, felkacsintottak a legúribb nőkre is a sildek mögül és az ajkukkal hosszú csókot cippentettek.

- Ne sírj rózsám. Eszem a szíved szentem...

A járda népe gyönyörűségbe merevedett sövény, mit ezer-ezer tátott száj, mutogató ujj, táguló szemek mozgattak. Gyerekek ismerős katonák mellett szaladtak és elbámultan irigykedtek a vadonatúj sárga bőrszíjakra, amely csikorog mint a finom játék és szorítja a bakamars ütemét, kiadja a lendületét, mint ezerkerekű gép szíjacskái. Halkan kígyózik a beszéd.

- Hoztál petróleumot?

A kérdezett felmered mars közben a kérdésre. Messze, a legmesszebb falu alatt járnak bolondos félős gondolatai. Lassan felel.

- Nem én.

- No a fene egyen meg. Mivel dörgöljük a pagnétot, ha berozsdásodott.

- Szalonnával.

- Azzal az anyád kínját. Látod én még halakat is hoztam gyufaskatulyába aztán húsz krajcárt adtam érte mert azt mondta a kantinos, hogy jó lesz.

- Jó lesz?

- Aztán a kapitány úr is megpakolta vagy százzal a pucerját. Húsz krajcár volt a betyár teremtésit...

Az indóház előtti könyöklőben vezényszavak pattogásában állásokba formálódtak amint képes lapok katona parádés képein szokott lenni, elől tisztek, kivont kardok, hátul bornyús feszengő csapatok léniában, mint a nyíl.

- Menj egy centimétert ott beljebb, mert hasba váglak. Szól egy parancsoló káplár hang a szélről. Krákogás. Susmogás.

- Most jön a gebét.

A nagy gép megmozdult, csikorgó lendülettel a messziről alig hallható kommandóra. A fegyverek döbbentően egyszerre dobbannak a földhöz. Aztán újra a messziről hangzó rekedt szó, újra nekilendült a nagy gép.

- No de jó ment... Szólt egy megkönnyebbült hang a feszes állás utáni kimerültségtől. A "Kossuth" kölcsönös segélyző és temetkezési egylet dal és műkedvelő zeneköre teljes apparátussal állította ki a bandát. A nagy trombita a suszter nyakában a lelkes mars bevezető ütemeit recsegtette vérforralón és messziről a sínek mellől már nem is lehetett mást hallani, mint ezt a recsegést.

Elérzékenyültségükből hirtelen a nagy történések maguk részegítő tudatára eszmélt legények nagy hangon, fölényesen kurjongatták búcsúzóul.

- Csak fújjátok... Fújjátok... Aki irgalmát ennek a világnak...

A kerítésnek támaszkodó, kipirult arcú, izzadó tolakodók hadonásztak arcukon megrémült lelkesség láza rángatódzott. Itt... itt még lehet látni valamit a bagonyok fekete szájába taszigálódó katonákból. Lehet inteni, kiabálni nekik és lehet látni, ha csak egy pillantásra is. Ez az a másik szenvedő nagy sereg, akinek szívszakadás fájdalma ez a mihamar csendbe rohanó kavarodás. A cselédség. Óh, három esztendeig tartó, katonákhoz kötődő cseléd sorsok, remények. Szétszálló buborékok az augusztusi délutánba. Hagymavörösre sírt szemek - ezek a cselédek. Száradó, bőrös, feketén soványan nyúló ölelni akaró karok - ezek az anyák. Sírások szálltak, amelyek már nem határozott címre szóltak, már senki után és mindenki után.

- Fiam... én édes fiam... Árminkám... mi lesz majd velünk...

És az öregasszonyt szuronyos katona választotta le pedánsan a baktató másik szürke katonáról. A fájdalom fiatalosan visszaszalajtotta. Szaladt a bánatától. És a dinnyesátor elmúlt szájában szórakozottan bíbelődő, ideges két öreg tanácstalanul bámult a zengő, juchchúzó vonat után és az öregasszony a dinnyék közt lelkendezve sóhajtott a szunyókáló öregéhez.

- Milyen remek. Ugye, Dávid, milyen gyönyörű. Szegény katonák... Szegény Árminkám...

A vonat pedig úgy csúszott tovább, mint egy húzódó hosszú koporsó. Vége szakadatlan uszálya fel-felfortyanó nehéz és édes hang hol halkan csitítón, hol telitüdővel nekiszáguldón úszott a vonat után. Óh tárogató. Rákóczi kesergő a tiszti kupéból frissen és nekibúsulón lökdösött a bakák tátott szájú szalmától fülledt bagonya felé. Fülledt is volt, fojtó is volt, jaj nem lehetett kibírni káromkodás nélkül...

A sárguló galíciai dombokról, a lapos szántók közt felborzolt fenyőerdőkből mintha csontszárító forró szél fújt volna. Az állomások ritkák lettek.

- Itt se adtak semmit. Morogtak a kis állomásokra a bakák. - Egy nem Magyarország már testvér. Semmit se adnak már. Nincs már csak vagy egy skatulya cigarettám. Nem adtak semmit, nem teszem ki a zászlót.

- De csak tegyük, mert azé fajin lányok vannak itt Galíciába. Nézd a Fajin.

- A száját... Igaz... Meg a lábát...

- Itt már vágják a fákat.

- Aha csakugyan.

- Kivágnak egy néhány ölt. Szeretném a fuvarját.

- Mennyiért?

- Öt pengőér befuvaroznék egy ölet.

- Aztán haza?

- Haza vinném én egy pipa bagóér. - Nevettek. - Még táncolnék is az úton.

- De nem haza megyünk ám.

- Nem ám.

- Hova is van a direkció?

- Ide valahova ni. Azt mondják Pemslibe...

A kérdések és feleletek űzték egymást és lassan kísérték a fejbólintások a tempót. Alattomosan furakodott kocsiról-kocsira a parancs. "Zászlókat eltenni." "Virágokat a sapkáról leszedni." A hangosak csendesek lettek. "Hát a zászlót se lehet vinni? Hát akkor azért kötöttem rá a pénzt, hogy az asszonynépek lássák, hogy én zászlót viszek a csatába? Most meg el kell hajítani? Hiszen csak a rongya megér egy koronát. Nem dobom el. Inkább beteszem a mellem alá. Nem is hittem volna, hogy így megy majd ez a háború." - Beszélgettek és fojtogatta már őket a kibuggyanó langyos méltatlankodás. Olyan volt a hirtelen tépdesés, ráncigálás, mint az eleven kopasztás. Más emberek. Más arcok voltak. Lassú tempóban ment a kapkodás.

- Hol a gevérem?

- Itt,

- Ez nem az enyém. A brocak sem az enyém.

- Hát?

- Nem ellopták azt a hét keserves mindenit ennek az egész háborúnak. Ellopták a brocakom. Aztán benne van a halam a skatulyában. Húsz krajcár volt. Ellopták. A kutya teremtésit ennek a háborúnak. Benne a kapcám. A jó meleg kapcám. Meg is eszi a fene a lelkeket itt egy rakáson. Ilyet se hallottam még. Ilyet se értem még...

Felcihelődtek. A borjúszíjakba belecsikorogtatták a négy napi vasúton hízást. Lassú csepergéstől könnyes esti éjszakai tájakon mentek.

Olyan itt a sár, akárcsak otthon. - Bíztatták egymást. - Dagaszd, dagaszd az irgalmát. Bírod.

Ritka kérdésekre válasz se jött. Csak taposás, taposás, millió kínlódó kocsik, mellett. Szalmafedeles házak ázottan süppedtek az utak szélén, mintha le volnának bunkózva. Itt-ott lámpafény sírdogál. Bent katonák. Kint is katonák. Mindenütt katonák. Fekete szobrok zörgő fák alatt.

- Hová mentek?

Nem felelt senki.

- Hol vagyunk?

Nem felelt senki.

A mezők sarában nehezen, vánszorgón ment a masírozás.

- Csak víz volna.

Ólomlábakon tolták magukat tovább a bábuk.

- Le ne ülj. El ne vesdmagad, mert elalszol.

- Csak egy falat vizem volna...

Aki elcsapta magát az út oldalán, ott maradt. Jó puha, áldott fekvőhely a sár. Forverc. Menni. Menni. Gyerünk. Messzi a dombok alján tüzek égtek, mint a költeményekben van írva. Tábortüzek. Árokparton fatemplomok lestek. Viskók, nyomorult viskók. El kellett menni mellettük. Ha feküdni lehetett volna, áldott pompás palota lett volna. Ahány viskó, annyi nap múlt.

- Ej, de nyomorult egy ország. Mondták a bakák ébredés után. - Mikor jön már a csata? Megállj muszka. Hogy a zíz ette volna meg a tövit...

A káromkodás Isten adománya. Ha nem lehetne, hát meg is lehetne halni a kínba. Gyönyörű lovak feküdtek az utak szélén, mint a csipkebarna szegély. A pára, mint a köd, párolgott belőlük.

De gyönyörű párák, aztán itt kellett elveszniük. Még a fején is átment a szekér.

- Ez még úgyse bírja, mint az ember.

- Pedig megért ez a két szomszéd dög, valamikor ezer pengőt.

"Mars." "Forverc." "Mars."

- Jó volna enni. Hej, de nyomorult ország. Égett volna meg tövestül. Megállj muszka... Miattad kell ezt sínyleni. De már csak a csata volt...

Domb. Völgy. Megint domb.

- Arról felől már dürög.

- Aha...

- Hálaistennek. Lesz már mégis valami.

Megálltak. Tanácstalan összeverődése a szétszaggatott masírozó láncnak. Olyan volt, mint a levegő után fuldokló ezerméteres harmonika.

- Gefektbe megyünk, - súgta bátortalanul egy fáradtan sóhajtó. Másik lelegyintette. Félt.

- Abba, a fenébe.

- Dejszen dürög már igen.

- Nem igen, de nagyon.

- Már itt nagyon jönnek, akik megsebesedtek.

Lézengő katonák voltak. Régi népszínművek megelevenült alakjai, mint a viasz katona a vásári panoptikumokban. Viaszba fagyott a fájdalom a bundás szakálluk alatt.

- Magyarok vagytok, hallod?

- Hálaistennek. "Magyarok." - És még egyszer kiabálta. "Magyarok."

- No már akkor jó nektek.

- De jó ám.

- Megsebesedtél?

Meg.

Oh a tréfa! Legtáplálóbb eledele a fáradt emberállatnak. De nagyon sokszor is laktak vele jól. Jó kedvében csinálta Isten az első tréfát. Ugyan lehetett-e olyan rossz kedve, hogy tudott háborút is teremteni? De a tréfa, mostoha kis gyereke a háborúnak, az ott kullogott velük, ott volt mindenütt.

Irigy parasztfurfang csipkedő hangra bátorította azt, akinek még nem volt jó. Rákiabált arra, akinek már jó volt.

- Nagyon vígan lépdelsz héj. - Aztán utánavetette fegyverrándítással. - Talán magad sebesítetted meg magad?

- Hallgass bundás. Hiszen az mindegy. - Vágta vissza a sebesült és a tréfa pontja egy pukkanás volt. Még egy. Megint. És megint. És a levegő nyargalva csattant, mint a velőkbe vágtató bősz hangú óriás.

Először egy hang, dörrenés, amely sikít. Aztán megint és egyre több. Mint a sorban megindult orgonasíp, egy hang a másik után, amelyeket a villám csapja, hogy aztán egy bömbölésben, ordításban, zúgásban, mozgásban, sírásban és ezek visszhangjában bomoljon meg az egész orgona, mint a hegyeknél hatalmasabb, Istenverte instrumentum, mely az emberek csontjaiba sikít.

- Ejnye, aki irgalmát.

- Hű a mindenit... Hiszen már itt sivított a fülem mellett. - Honnan lőttek? - Feküdjetek hasra. - Nider, azt a kutya istenit... - Lőjjetek... - Hova... - Mindegy, csak lőjjetek... - Arra vannak a bitangok, ott amellett a sánc mellett a... Nider te marha, beléd lőnek... - Lőjjetek... - Hű-ű-ha-á... - Egy cifrát szólt. - Jaj belém vág... - Forverc ott baloldalt húsz lépést... - No észre se vettem, benne vagyunk... Lődd a kutyát... - Nem látok... Gyerünk előre... Gyerünk... Ne féljetek... Ettől féltek?... Egy kis pukkanás?... Ez semmi... Ez csak kontó... - Ne féljetek... Gyerünk... - Jaj belém vágott valami... Kelj fel, ha elestél... Gyerünk... Ereszd el a lábam te... - Ne kapaszkodj a lábamba... Itt véres a kezem észre se vettem... Szaladjatok... - Forverc... Előre szaladjatok... - Jaj... Jaj, fel ne térdepelj, mert megin beléd megy... - Jaj... úristen... - Meghalok... Káplár úr, jaj Káplár úr, istenáldja meg... Mondja meg otthon... ott lakunk a piacon... ott a dinnyesátorban... Forverc... Forverc... Neki... neki... Szorítsd. Az ároknak... Az ároknak. Hurrá... a kutya istenit... hurrá... üsd... Ne báncsd... Ledobta a puskát... Szanitéc... Szanité-éc...

Béna merevség lett a rettentő rángás után. Tágult bamba állati szemek dülledtek a lihegő állatokból. Zavaros hangok értelmetlen kicsapkodása volt minden, ami elárulta, hogy beszélő emberek voltak valamikor. De csak pillanat telt el és a kis gépezet, az értelmes gondolatok fogaskerekecskéi újra forogtak. A muszkák, a bitang gazok, a szenvedést hozó latrok, ott álltak mint a rémült kiáltás szobrai és a káplár a gondolkodó, magatehetetlen, dühödt fenevad káromkodó megvetéssel vette el egy eléje tévedt, rángó és rémületbe meredt, tátott szájú alak meztelen melléről a bajonettjét.

- Hát akkor minek jöttél ide, te... te istenverte gyámoltalan... ha mindjárt megadod magad...