Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 20. szám · / · Figyelő

Molnár Antal: Debussy

Debussy hibáit két csoportba kell választanom, ha igazságos akarok lenni hozzá. Az első csoportban lesznek az én szememben antipatikus vonások, a másodikban a vitázhatatlan bajok. Mikor zenéjének újszerűsége ezelőtt vagy 10 évvel lázba ejtette Európát, csak kevesen gondolták meg a rajongók között, hogy ez a fajtája a zenélésnek részben nem egészen új, részben pedig divatcikk, mely az idő múlásának elavasító hatását nem fogja magáról elhárítani. Nem egészen új, mert technikájának alapvonásai (orgonapont-építkezés, motivikus szerkesztés) Wagner Richárdtól származnak, hangulatainak csíráit pedig egyrészt Moussorsky szállította, ami eredeti francia hangulat és egy bizonyos irányban való technikai továbbfejlődés pedig található, az nem tudott olyan alakban megjelenni, hogy újszerű hatásának frappírozásán túl még komoly és maradandó érdeklődést tudjon kelteni.

Hibái, melyek t. i. nekem azok, de bizonyára egyoldalú ítélkezés alapján, a következők, Debussy csupán csak szimbolista és pedig teljesen irodalmi értelemben, ő irodalmár-zenész, akinek hangulatai mindig csak valami irodalombeli fogalomkör kapcsolatában jelennek meg. Szinte panaszkodni érzem a zenéjét, hogy versek helyett kénytelen nyögdécselni, hogy sohasem adhatja lényegét, a lelket magát, hanem mindig hozzá van ragadva valami kézzelfogható dolognak a szublimált idegrezgéseihez, és ezek gyöngéd visszatükrözése alapján kell aztán szimbolizálni az alapvető poétikus program-hangulatot. Ilyen módon e folyton Ég felé repülni látszó zenét nagyon is röghöz kötöttnek érzem, hasonlónak a hosszú madzagra eresztett színes léggömbhöz, mely ha magára eresztik, szétpattan, nem lévén magában elég ereje, hogy az aetherben ússzon. Ahhoz, hogy az ilyen zenét igazán élvezhesse az ember, kell hogy magát egészen beleélje egy reális, irodalmilag (cím, vers útján) kifejezhető költőik alaphangulatba s azután bizonyos könnyed odaadással és végtelen bizalommal bódítassa el magát a zenétől, mely ama hangulat rezgéseinek szimbóluma. El kell ismerni, hogy ilyen alapon hatalmas varázsa van Debussy muzsikájának azok számára, kiknek életérzését kielégítik az említett szimbolikus hangulatok. De éppen itt következik az újabbik baj, bármennyi varázsa van is e "léger" érzéseknek úgy néha-néha, be kell vallanom, hogy az életnek, a zenélésnek ilyen szögből való állandó nézését, azt a finom, kézlegyintő, misztikusság címén való fölületes tovasuhanást nem szívelhetem. És lezárva az egyéni kritikát, rövidre fogva így stilizálnám, utálom, amikor egészséges, vérmes és harapós franciák az érzékeny, tünde lelket adják, melynek nazális világfölfogása rózsaszín fátyolba borítja a misztikusan pislogó Univerzumot. A tehetségtelenség egyik fegyvere, hogy hiányzó egészséges gondolatait affektál nyakatekertséggel pótolja.

De térjünk át az abszolút hibákra, mik nem lehetnek nézeteltérés tárgyai. Debussy modoros. Stílusa gazdag, de egyforma, mindig egészen egyforma. Lelkének csupán csak egy kliséje van, mindenütt annak lenyomatát adja. Egyéniségét ezer mesteri vonással, sok intenzitással közli, de a mód, ahogy végzi, mindig, minden művében teljesen egyforma. Mindig ugyanazok a szép harmóniák, mindig ugyanazok az orgonapontok, mindig ugyanaz a fajta építkezés, egyforma, egyforma a precizitásig. Mint ahogy csak a rokokó alakjai tudtak mozogni, ahogy öreg abbék nyúltak tubákos szelencéjükbe, olyan finom és diszkrét precizitással rakja föl egymásután színfoltjait Debussy. Ha par excellence francia atavizmusát Rameau és Couperin korának hazug hibáiban kereste, azt meg is találta. E régi francia mesterekkel közös benne a valódi és igazán hamisítatlan franciasága (szellemessége és pikáns, valamint csillogó hangzások iránti vonzalma), de nem közös azok nagy formaérzéke és tematikus reprezentálása. Mert Debussy nem építi, hanem tákolja a formát. Két nagy feltétele az építkezésnek hiányzik belőle: 1. a plasztikus tematika, 2. a hangnem-építkezés. Témái többnyire motívumszerű töredékek vagy pedig romantikus értelemben vett témák (tematikus munkára alkalmatlan, "egyéltű" gondolatok [*] ), nagyon gyakran teljesen dilettantikus ízű, hányiveti beállításban. Gondolatai fejlődésképtelenek, stagnálók. Debussy tételei nem mennek előre, egy "niveau"-n maradnak, elejétől végükig ugyanazt az intenzitást fejezik ki más-más szavakkal. A jellemzett hatást nagyban fokozza a modulációra való teljes képtelenség. Debussy harmonikája új, finom, szép és hatásos, tehát mesteri, de sajkája, mely remek színekben játszó tavon ringatódzik, nem mozdul, egy helyben áll, csak olykor-olykor lök egyet rajta hirtelen valamely véletlen hullám. Debussy nem tud modulálni, harmonikája teljesen hiányos, és itt van a veszte. Művészetének alapja a harmóniákkal való festés és íme összhangzati épülete is hiányos, művei hosszú hangnem-foltokból vannak összevarrva, mely hangnemfoltok nem folynak át, hanem egy-egy taszítás útján esnek egymásba ("ruckweise Modulation" a németben). Az orrhangra élénken emlékeztető egészhangú-skálamanier, a belőle folyó harmonika nem oly központi erő Debussynél, mint nyomorult utánzóinál, de mindazonáltal eléggé jelen van ahhoz, hogy affektált a beteges hatását kellően éreztesse. Plasztikátlanul, elmosódottan hat, az bizonyos, és nagyon jellemző kísérője a dekadens, alaktalan, makogó és sejtető irodalomnak, [*] varázsa is van, sőt olykor még ereje is. De olyan különböző dolgok festése közben, olyan okadatolatlanul és olyan egyformán használja Debussy, hogy nagyrészt ez is dívatízűvé válik nála.

A formaépítés hiánya magyarázza hangszerelését is, hangszerkezelése és hangszerkeverése olyan magas fokán áll a mesterségbeli ügyességnek, hogy állandóan előtérben lévén, a lényegen áttolakodván, szinte mesteremberinek volna mondható. De hiába itt is, mint gyönyörű harmónia-színeiben is, nagyon sokat, nagyon sok szépet lehet tőle tanulni. Kiragadva az egyest az egészből, illetve külön-külön megfürödve az egyes csoportoknak meleg, jellemző, finom színpompájában, nagy élvezetet nyújt minden zenész-fülű embernek. De itt is csak foltcsoportok egymásutánja, organikus fejlődés nélkül. Debussy azt válaszolhatná, és joggal hogy őt csak alapvető hangulatának pontos érzékeltetése érdekli és ezt el is érte, helyes, de akkor - és evvel egyúttal minden baj gyökerét érintem - akkor az az alaphangulat nem fejlődésképes, nem hullat magesőt, nem képvisel eszmei crescendót, hanem pusztán kép, kép, stagnáló, körvonalazott, egy-nívós valami, mely ragad. Nem ömlenek egymásból az egymásutáni színek, hanem valósággal csak egymás mellé vannak rendelve. A beállítás teljesen a festészetével rokon, részek aránya, ellentétezése, színek kölcsönös kiemelése, de egy felületen, mely nem mozog tova. De épp úgy hibája ez az időbeliségben mozgó zenének, mint ahogy hibás lenne az olyan festészet, mely fokozás útján, több felületen készülne.

Avval is szokták menteni mind e hibát, hogy a francia nemzeti irány szűzi sajátságai. Ez tévedés. Debussy kell hogy kedvence legyen a franciák nagy tömegeinek, mert esprit-je valóban francia és előadásmódja könnyed, sőt felületes. De hogy ez lenne a francia zene-képesség egyik tetőpontja, vagyis hogy itt szellem-óriással volna dolgunk la France Anatol, Manet, Rodin stb., stb., az távolról sem áll. Magának a francia zenének nagy alakjai, Goudimel, Lully, Grétry, Boieldieu, Bizet, Franck és a közbeeső többiek alaposan tiltakoznak ama állítás ellen. Nem is szólva arról, mennyivel különb a debussyzmus árnyékából kiindult, de vastagabb gyökereken feltörő Ravel, és hogy mennyivel jobb modern francia zenét írt D'Indy és ír Dukas. Ami pedig a valódi franciaság elismert előjogát illeti, ott Charpentier vezet. S végül, mi az újszerűség teljességét illeti, kibővíthetem, mint Moussorskyval összefüggésben, mondtam, Debussy nagy föltűnésre alkalmas megjelenése csak egy bizonyos, már nem új irány hazárd beállításában rejlik, tudja ezt jól mindenki, akinek módjában áll megfigyelni, mennyi fölhígított Bizet, Delibes, Chabrier és Franck úszik benne.

Állítólag legjobb művében az "Iberia"-ban is pontosan tükröződnek az elmondottak. A décadance érzékeny szalon-embere ad itt három tovasuhanó képet: 1. az utcai élet, 2. az éjszaka illatai, 3. ünnepnap reggele. Mindegyik részben túlfinomultság, mely alig nyúl a dolgokhoz, elég érintenie valamit, hogy idegesen elkapja róla kezét. Mint a címek is jelzik, csupa külsőség és festészet. Mély érzésvilágú ember számára csupa felületesség, fecsegés, affektáció. A forma egyenlő intenzitású és nívójú részek egymásmellettiségéből rakódik össze. Hosszú orgonapontoknál: "na most már elég volt belőlem, most jöjjön már a másik", - erre egy "Ruck" és benne vagyunk a következő stagnációban. S még valami igen lényeges körülmény, mindez a túlfinom, alig kilehet gondolat a maga muzikális lényegét tekintve - igen közönséges, igen banális. Témáiban és motívumaiban egy igen egészséges hajlamú, orfeumi reminiszcenciákkal telített francia nyelvmester Debussy, akit azonban irodalmi vonatkozásai bizonyos irányhoz kötöttek. A téma az beszél, nevet, fütyül, árulkodik, elárulja a kigondoló agy kedvteléseit, irányzatát, hajlamát. Debussy tematikája - ismétlem - az Ibériában is és mindenütt, ahol nem "szerkesztett", hanem belülről kidanolt, közönséges, szalonzenére emlékeztető. Mint ahogy kezdetben egész nyíltan "könnyű" zenét írt Debussy (l. a Danse-t). És Debussy egyáltalán csakis könnyű zenét ír, legfeljebb szokatlant, de mindazonáltal könnyű zenét, mert mi más volna az olyan zene, melyben nincs tematikus munka, melynek témái és színei a felületen mozognak, melynek végtelenül megragadó, szinte tolakodó az orchestrációja, és melyre alig kell figyelni, mert a részek viszonya laza. Hiszen ez a nagy publikum Eldorádója!

S itt le is zárhatnám a fejtegetést, ha Debussy muzsikája valóban bizonyos jobb fajta szalonzene volna. De nem az. Mert csak hallgassuk meg a zenét, és ítéljünk, nem teszik-e? De bizony tetszik. És mégis nem igaz-e minden szó, amit róla mondtam? Igaz. Itt hát baj van. Különös problémához értünk, Debussy lényegének és nagyságának kérdéséhez. A nagyokkal összemérve eltörpült, ha azoknak nézőszögéből néztük. A szalonmuzsikusok iránti kicsinylést nem érezzük vele szemben. Élvezni, nagyrabecsülni tudjuk őt. Mi itt a lényeg, mi itt a forrás?

Zágon Géza barátom kérdezte tőlem egyszer, vajon akar-e Debussy tovafejlődő zenét írni? Vajon nem célzatos-e nála mindaz, amit elvetendőnek mondtam? Valóban itt a kérdés gyökere. Debussy eleinte giccseket csinált és rájött, hogy e giccsekben annyi finom színkeverő talentum van, hogy tehetsége őt különb alkotásokra képesíti. Gondoljuk, hogy hasonló helyzetben egy festő, akinek csekély a rajz-kompozícióbeli ereje és hangulatvilága töredékes, ellenben hatalmas színezőképessége van, tisztára dekoratív munkákra adja magát. Debussy jó zenét ír, eleddig sosem hallott, tisztára új irányt követ, dekoratív zene az övé és ő decorateur. De csak ez, s mint ilyen nagyszerű. Nagyszerű, mert tökéletes, mert megvan benne a lelkes "iparművészetnek" minden feltétele és hiányzik belőle mindaz, ami a valódi művészettel kokettálhatna. Témái töredékek és éles, feltűnő vonalakat írnak le, úgy hogy részben nyomtalanul suhannak tova, részben pedig tüstént érthetők és (mint a dekorációk alakbeli elemei) közismertek. Színezése mesteri, színharmóniái pompásak. A részek összefüggése laza, nem vonja el az embert semmiféle agymunka, fejlődés, kapocs megérzése a hatás lényegétől, mi teljesen külsőségekben, a külsőségek harmóniájában rejlik. Tárgy, egyszerű és banális, mégis finom uraknak való, mert a feldolgozás módja remekbe készült, kicizellált, finom kézre való, modern, és irodalmi vonatkozásai is lévén, kellemes, diszkrét megbeszélésekre alkalmas. Tehát előkelő szalontermék. Zenei fordulatok egyformák, ne kelljen túlságosan odafigyelni. Bárhol kezdesz figyelni, mindenütt szép színeket hallasz és lényegben nem veszítesz. A fordulatok nem csak manirírtak (a szögletes modor itt előny, mert ellenkező esetben még őszinte érzések volnának netán kiérezhetők, mi a dekoratív elemet rontja), nemcsak merevség és érzések ügyes sablonná való stilizálása van jelen, hanem közönségesek is a fordulatok, mint ahogy a dekoráció nem is bír ki mást, mint tüstént érthetőt. Ellenkező esetben ismét elvonná a figyelmet a lényegtől, a színharmóniától. Az Iberia is csupán banalitásokat hoz, ami persze nem zárja ki a banális ábrázolások futólagos vonalainak szecesszionisztikus, fura, divatszerű beállítását, mint modern panneau-kon is látható. (Ilyen banális hely pl. a nagyon jellemző fuvola-motívum a II. rész 75. taktusánál.)

Debussy zenéje tehát kizárólagossá tette a külsőségeket s evvel új irányt alapított melyet egyúttal óriási magaslatra is emelt. Művészete a legelső tökéletes önálló zenei dekoratív művészet. Az opera már neki túl nehéz műfaj, azt már nem bírja lélegzettel, a Pelleas csak iparművészeti, apró részleteiben jó, különben még csak nem is unalmas, hanem semmi. Arra a kérdésre pedig, hogy hasznosítása tekintetében mi a hasonlósága e zenének az iparművészettel, hogy hát mit "dekorál", azt válaszolhatom, hogy épp olyan módon és épp olyan célzattal használható, mint kellemes füstök illatoztatása vagy színes szóharmóniák rímekben való kicsengettetése. Az értelemnek nem, hanem az érzékeknek van mindehhez köze. Debussy nem nagy művész, de nagy iparművész.

 

[*] Pl. "Hódolat Rameaué-nak" c. zongorakép főtémája.

[*] L. Weingartner: "Ganzton u. Ganztonleiter", Almanach f. d. mus. Welt, 1912/3.