Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 20. szám · / · Szabó Dezső: Megtépászott napló

Szabó Dezső: Megtépászott napló
8.

1903. június. 10.

Szegény kergetett egyedüli ember, nem félsz a boldogságodtól?

Az udvarban levő fehérek annyira megszelídültek, hogy a kannibálok nappalra mindnyájunkat kieresztenek s szabadon kószálhatunk az udvaron és a kertekben. Vannak itt magyarok, franciák, olaszok, németek, oroszok s mindnyájan a legjobb barátságban vagyunk. A kannibálok mind okos gazdák és nagyon jól bánnak velünk.

A barátságot a fehérek közt semmi nem veszélyezteti. Miért is tudnánk veszekedni? Minden versengésnek és irigységnek még a gondolata is el van vágva. Mindnyájiunkat egyforma bőven, jól ellátnak, egyforma kényelmes napos ketrecünk van s mindnyájan egyenlő rangú, dédelgetett háziállatok vagyunk. Egyetlen egyszer történt meg, hogy egy heves magyar főszolgabíró összekapott egy német szocialista újságíróval a visszaemlékezett társadalmi rend felett. Már vastag szavakat bokszoltak egymás orra alá. Mi és a kannibálok körülvettük őket, mint két viaskodó kakast, a kannibálok a szokatlan dühös arc-rángásokra s a kipattant paprikás szavakra olyan jóízű, kövér, sodró kacagásba törtek ki, hogy mi is elkezdtünk kacagni s a vitázók is. Ezután, ha megszokottságból egy-egy véleményféle pattanásozott lelkünkbe, magunk kacagtunk rajta először s mint vicces esetet mondtuk el egymásnak.

Drága Juskómmal egészen berendezkedtünk a ketrecünkben. A kertben két ágból nagy keresztet róttam, bevittem ketrecünkbe. Mikor felénk fú az Isten szele, eléje állunk, énekeljük az Úr dicséretét, ki a nyomorúság földjéről elvezetett az ígéret ketrecébe. A kannibálok körülállják ketrecünket s kíváncsi, jóakaró csodálkozással bámulnak a hitre, melyet nem hisznek és nem értenek.

A kannibálok sokszor meséltetnek maguknak volt életünkből és egyszer megkértek, hogy mondjam el népem történetét. Én Juliskát átöleltem, ők körém ültek s elkezdtem beszélni. Beszéltem a nagyszerű gépekről, melyekkel egyszerre százával lehet embert ölni. Beszéltem arról a nagy vérfolyóról, mely időtlen időktől szakadatlan széles árban folyik és elsodor mindent. Nem folytathattam. Szegény jó kannibálok sorban ájultak el, a többiek pedig sírva szétfutottak.

Néha-néha kifognak közülünk egyet s az örökre eltűnik. Ilyenkor kis Juliskámmal összeborzadunk, de aztán így vigasztalom:

- Nézd, édesem, a mi hazánkban küzdés, koldusság, fájó egyedüliség az élet és a halál egyszer mégis csak megragad, éppen úgy mint egy kannibál gazda. Itt életünk olyan mint egy boldogan omló tavaszi folyó. A halál pedig hirtelen és nincs hosszú szenvedés.

Lassanként azt az érdekes megfigyelést tettem, hogy a kannibálok napokra magukká asszimilálják annak a lelki tulajdonságait, akit megettek. Így például, mikor az én dunántúli főszolgabíróm elbankettezték, napokig valami hörcsög-szerűség volt észrevehető rajtuk. Szerencse, hogy nemsokára rá egy szelíd, vaj-lelkű görög professzort ettek meg. Soha olyan jók nem voltak, mint azon a héten. Legérdekesebb, hogy a professzor úgy szaturálva volt Homérosszal, hogy a szegény kannibálok napokig mindenféle apró görög kötőszót böfögtek tőle. Azt sem tudták, mivel kúrálják magukat.