Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 20. szám · / · Szabó Dezső: Megtépászott napló

Szabó Dezső: Megtépászott napló
1.

1902. december 24.

Ma karácsony este van és én itt ülök az utcán, egyetlen barátnőm, Zsófi, a gesztenyeárusnő mellett. A pléh-kályha mellé kuporodom, melyből meleg füst s a sülő gesztenye családias szaga árad ki. A sapkám olyan mint egy tépett fészek, a ruhám indiszkréten szellőztető, a lábaimon levő cafatok már nem is emlékeznek cipő-korbeli egyéniségükre. Egy kis Jézusra váró gyermek-szél cicét játszik a hulló hóval, s néha kedélyesen megpofozgat vele.

Nézem a lehelgető kályhát, a némává üresedett utcákat, a havat, a szelet, a Zsófi meghajlott alakját s színültig telek meleg hálával. Milyen jó az Isten, hogy ebbe a nagy rokontalan fagyos világba odateremtette ezt az utcasarkot, ehhez az utcasarokhoz egy gesztenyesütő kályhát s e mellé a kályha mellé a jóságos édes Zsófit. Mert Zsófi a jóság s azt a sok fogyatékosságot, ami körülkérgesedte ezt a jóságot, nem illik észrevenni. Szegény vénhedt tépett teste itt felejtett kóró a siralomvölgyének szomorú tarlóján. De a lelke, drága jó lelke, tisztán csengő óra lesz a mennyországban.

Miért éppen óra? Ezt igazán nem tudom megmondani. De gyermekkorom óta, mióta először akadt össze tengelyem a jó Istennel s a hozzátartozókkal, mindig úgy képzelem el a mennyországot, mint egy nagy-nagy ebédlőt. Az ebédlő falain különböző nagyságú és színű órák vannak. Ezek emberek voltak a földön s minden üdvözült lélek itt egy óra lesz. A hús, forma és szín-nélküli idő tisztán csörög át rajtuk és tik-takjuk a végtelenség szívdobogása. Mindenkinek más hangú a tik-takja s más zengésű az ütése. Némelyik lágy, édes friss hangot ad, mintha odalapított ajakkal csecsemő testet csókolnál. Másnak zengése mély, mint a szomorú szív imádsága. A jó szakállas Öregisten hátratett kezekkel sétál az ebédlőben, nézegeti az órákat, cirógató apás nézéssel s hallgatja, hallgatja tik-takjukat.

És tényleg, a Zsófi szikár hosszú teste már életben igazodott halhatatlan lelkéhez. Mert az erős lélek úgy belevágódik a húsba, mint a pecsét a meglehelt spanyolviaszba. A Zsófi teste olyan mint egy sovány kopott ebédlőóra. Hosszú görbe orra, melynek végére most valami csillagot játszott a játékos szél, olyan mint egy félrebúsult reménytelen mánus. És az arca időt, időt mutat. Én a tik-takját is hallom, becsületes tiszta tik-takját.

Zsófi most negyvenhatéves és nála nélkül már nem szopogatnám ezt a medvecukor életet. Mert a negyvenhatéves Zsófiában a szív fiatal és fehér, mint egy tizenhatéves lány térde. - Ó drága térdek, el fogok-e valaha vénülni tőletek? - Ma reggel talált rám Zsófi a barompiac sarkában. Öt nap óta nem ettem és halhatatlan lelkem már úgy kocogott bennem, mint a lelkiismeretlenül elhelyezett műfogsor s el voltam készülve, hogy az első szájnyitásra hűtlen lesz hozzám. Zsófit éppen akkor hagyta el a szeretője, a részeges kéményseprő. Megverte és elhagyta, pedig hetekig élt a szegény teremtés nyakán. Mert Zsófinak mindig kellett valaki. Nem a hús öröméért, Isten látja, hogy nem ez hiányzik Zsófinak. Kell neki valaki, aki előtt meghunyászkodjék, aki miatt félig koplaljon, aki mellett szükségesnek érezze magát. Természetes, hogy az ilyent igyekszik aztán hervadt testével is megörvendeztetni, minthogy a gyermek mindenét annak adja, aki szeret. Az arany zsuzsuját s a földön talált kukorica-csutkát.

Zsófi rám talált és olyan természetes volt, hogy az ő nagy pohár kávéját én ittam meg. Hogy délben a szomszéd sátorban vett kofadögnek háromnegyed része az enyém volt. Hogy nagy kendőjét levetette magáról s beteg, sípoló mellem köré takarta. Most a hazatérést várjuk. Megígérte hogy elvisz otthonába, veszünk rumot, teát, húst, kenyeret, bort s ezekhez adva a megmaradt sült gesztenyét, örvendeni fogunk a kis Jézus eljövetelének. Mert a Zsófi lelke olyan mint egy kis falusi kápolna, tele szentképekkel s alázatos imázó csenddel.

A vevők mind ritkábbak lesznek s mind jobban sietnek. Zsófi ritkán szól s ilyenkor mindig érettem aggodalmaskodik. Kérdezi, hogy zúg-e még a fejem, hogy fázom-e nagyon, hogy nehezen várom-e a vacsorát. S ezekben az egyszerű kérdésekben drága jó lelke úgy hajlik rám, mint egy jó öreg órás a beteg órára. És én olyan meleg-hálásan valakimnek érzem őt. Úgy érzem, mintha a hidegből behívott nagy házőrző kutya volnék, kit körül füröszt a konyha meleg világossága s akinek hátát lágy kezek cirógatják.

Végre az óra tízet üt. Az utcák teljesen kihaltak. messziről betlehemes ének hallatszik, fiatal, friss hangon énekelve. Úgy ömlik belém, mintha valaki, aki szeretne engem, sírná rám könnyeit. Szemeim is feltelnek könnyekkel, melyek magukkal tépett lélekkel vannak tele. Zsófi egy kéz-kanyarítással lesimítja orra végéről a jégcsapot és így szól: - Most már a mi karácsonyunk következik. - Pakolózni kezdünk.