Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 19. szám · / · Figyelő

Zolnai Béla: Déry Julianna

Hollaender Rózsi tanulmánya [*] egy elfeledt írónőt ás ki a múlt század második feléből. Érdekes típus, abból a fajtából, akiknek sorát Beck Károlyon kezdve, Hugó Károlyon, Saphiron és Delle Grazie Márián át egészen máig lehetne elszámlálni. Külföldre szakadt nemzetköziek, akik egész életükben nem tudták lerázni a magyarság méla emlékét magukról. Sok rosszat is kiabáltak róluk. Déry Julianna állítólag összeköttetésben volt Dreyfusszal. Úgy látszik küzdenie kellett az elmerülés ellen, való, hogy a véletek között hányódott, naivság és dekadencia keveredett benne, ideges és nyughatatlan keresése az idillikus boldogságnak, mámor és kétségbeesés. A művészet életműködés és szenvedés volt neki, de azért írásai nem emelkednek fölül a kordivaton. Magyarul nem jelent meg tőle semmi, pedig újabb novellái között akadna lefordítani való.

Életútjának öt stációja volt, Baja, Bécs, Párizs, München, Berlin. Mit vitt magával az alföldről? A Beck és Lenau nádsuttogós romantikáját nem. Talán csak a magyarosított nevét, de szenvedélyessége már ott nyilatkozott, magyar verseket írt, később pedig Petőfiből fordított németre. Bécsben kezd németül írni, eseményes társadalmi novellákat, miknek requisitumtára grófokban és grófnőkben nem fukarkodik. De megtalálja magának egész életére a variálható témát, a nők vergődését, amilyen ő is volt. A férfiak gyöngék, de övék a világ, a nők magasabb etnikában élnek és szenvednek Emancipációvágya és panasza üt ki az alakjaiban.

Érthető, hogy Párizs magához ragadta és megbódította a huszonhatéves leányt. Bejut Juliette Lambert politikai szalonjába, imádja a kumulált életet és Zolát. Így keletkezik népszínműve, a Die Schand, az elcsábított és elhagyott leány külvárosi tragédiája. Melodrámába való jelenet, amikor a Didier-epigon műlakatos menyasszonyára támad, fölismerve benne a bukott leányt, a szerelem gyermeke pedig ott haldoklik mellettük.

Münchenben csöndes, művészi miliőt talál Déry Juliánna az elmélyedésre. Hauptmann, Bierbaum, Liliencron a kollegái. földolgozza a párizsi élményeket, sötét színeket vesz elő és élesebbre árnyékolja az alakjait. A Russland in Parizs-ban (1893, fölvonultak a nemzetközi orosz típusok, a világfájdalmas forradalmár, sápadt koldusdiákok, a vérontással kiüldözött zsidólány. Az ő szalonjában nyílik meg a Max Halbe Intimes Theater-ja, Strindberg Gläubigerjével. Írásaiban mind merészebben izzik a szubjektivitás. Szerelem és zivatar - Chateaubriandra emlékeztetőn - együtt járnak képzeletében. Ujjongva hirdeti, hogy szimbóluma a nap, bűnt nem ismer s szinte pantheista szétáradással érzi bele szerelmét a világba.

Ettől kezdve a lírának adja át magát. Berlinben még fölvet egy utolsó problémát, egy házasember küzdelmét, egy fiatal leányhoz való szerelme és beteges felesége iránt köteles hűsége közt. Aztán, megrokkanva, démoni szenvedélyű féktelen versekben tombolja ki magát, "Zehntausend wilde Pferde ritt ich bereits zu Schanden". Stuck egyik képén fúriaként ábrázolja őt. Meyer-Förster és neje, Elsbeth, ösztönző barátai, tervez és dolgozik. Már azt hitte, hogy tűzhelytelensége véget ér, mikor vőlegénye otthagyja. Esküvői ruhája mellől ugrott le a kertbe. Öngyilkossága nem volt disszonáns vége életének. Már régebben megírta drámának (Es fiel ein Reif), mintha kíváncsi lett volna, milyen lesz. De Thadéejának még nincs ereje leugrani az erkélyről. A hősnőjét még megmentette, a maga regénye számára nem talált jobb megoldást.

 

[*] Pfeiffer Ferd. kiadása. Ára 2 K.