Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 17. szám · / · Figyelő

Kázmér Ernő: Cafard
(Ervin Rosen bemutató a Fővárosi Nyári Színházban.)

A nyáron át Erwin Rosen összes munkáit elolvastam s különös és gyönyörűséges harmóniát láttam izgalmas történetű életében.

A német közönség is szereti, kapkodja és olvassa munkáit, mert nyugtalan elevenség közt vágtató rövidre fogott történetein érdekesebbnél érdekesebb alakokkal ismerteti meg az olvasót, anélkül, hogy rámutatna micsoda lelki motívumok kötik össze őt például az idegen légióban vagy az amerikai csavargásában talált és vergődő testvéreivel.

A Cafarddal mindenkinek csodálatos routinierként tűnt fel Rosen. A legnehezebb feladatot a legjelentéktelenebb eszközökkel hajtja végre és munkájának biztonságában valóban imponáló. A Cafard a francia idegenlégió ellen íródott, mely évről-évre óriási réteget hódít azokból a német ifjakból, kik kalandvágytól, tudatlanságtól vagy konok csökönyösségtől kergetve állnak szolgálatába. Bár a Cafard egyhangú cselekményű jelenetek sorozata, mégis a német kritika nagy tetszéssel fogadta, mert tulajdonképpen az idegenlégió elleni hangulat legsötétebbre való festése és nem kicsinylő jelentőség rejlik abban, hogy biztonsággal, tájékozó képességgel, néhány rafináltan elhelyezett és finom benyomásokra emlékeztető színnel teljesen elvágta maga elől az utat, mely programdráma felé vezette volna. Hogy mégis az lett belőle, azt a bármely fantasztikus regénynél is érdekesebbnek, izgatóbbnak s rejtelmesebbnek ígérkező témájának köszönheti s a legionáriusok önvédelem lehetősége nélküli kínjai, az őrítő tropikus égövi láz - ezek Rosen legegyszerűbb eszközei - a tehetetlen kétségbeesés gyötrelmeivel hatnak a nézőre. Hanns Heinz Ewers talán három évvel ezelőtt egy tanulmányában igen érdemlegesen foglalkozott Erwin Rosen életével s tehetségével és szerinte az idegenlégióban töltött évek alatti lappangó gyötrelmei és emberi nyomorúságai sajátságos és megejtő módon olyan íróvá tették, kinek gyors lélegzete, elkomolyodása s mosolygása mindenkit magához vonz és egynémely rajza az önmeggyötörtség tudatának emberfölötti élvezete. A Cafard Willije tulajdonképpen maga Rosen, ki legyőzve és lecsendesedve, türelmét marcangolja és mégis a szökésre gondol. S Dupont, a kapitány, ki már Cafard és harc nélkül élni sem tudna, mert a nap és a homok agyvelejét megaszalta. Csal nap és homok - nincs színház, könyv vagy asszony s megalázva és lerongyolva, vonagló éhségben gondol ifjúkora Párizsára. Szeme, agya, ökle harcol az állati őrület, a Cafard ellen, úrrá lesz rajta az ijesztő sátán, betegnek, agyoncsigázottnak érzi magát s ha már a napot vérvörösnek látja s a homokot hangyaboly nyüzsgésének, akkor itt a Cafard. Csendőrséget vonultat fel, az utcák őrségét megkettőzi, mert csapata tizenegy francia, kilenc svájci, hét elzászi, két spanyol, négy olasz, egy néger, egy hindu, egy dán s - ez a program - százhatvannégy német legionáriusból áll. A darab cselekményében a szökevény legionáriusok kivégeztetéséig jut el Rosen s alakjai jellemzésével, erőteljes s szenvedélyes dialógusaival az idegenlégió elleni agitáció hatalom eszközéül szolgál. A Cafard ilyen szempontból nézve igen jó és komoly értékű dráma lehetne, ha nem lebegne ott mindenütt a cél, a vég s az események menete nem kívánná jelenetenként a legszennyesebb örvény és utálat minden irodalmi kvalitás nélküli felfedését, mely által azonban a dráma egységessé lendül.

A háború alatt a Cafard Németországban nagyon elterjedt s ez érthető is. Az író még a háború előtt túltette magát az igazságon s agresszivitása korántsem árt annyit, mint honfitársai puskái. Azt, hogy kit terhel a világháborúért való felelősség még az összes diplomáciai akták közzététele sem fogja eldönteni s így a Cafard ártatlan eszköz, talán csak lausbuberei, mint ahogy az idegenlégióban apacheok is vannak, a sötét arcbőrű katonákról nem is beszélve.