Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 17. szám · / · Babits Mihály: Kártyavár

Babits Mihály: Kártyavár
Regény
4. § Egy műszaki fejezet, melyet a járásbíró és az olvasó együtt szenvednek végig

- Hova megyünk tulajdonképpen? - kérdezte a bíró.

- A Hirschfeld-szigetre.

Mondta volna: "A vérpadra!" nem tett volna Partosra olyan gyászos hatást mint ez a két szó: Hirschfeld-sziget, Goldman utca! Hirschfeld-sziget! Hova jutott hát ő? A csúnyaságnak, a közönségességnek, az üzletiességnek micsoda tanyája ez a város ahol még a szigeteket is így nevezik! Kinek volt lelke a szent Dunába ejteni ezt a kufár nevet?

- Ja barátom - magyarázta nyugton a tanító - ezt meg kell szoknod Újvároson, itt minden a zsidóké. Ezt várost Goldman Áron alapította vagy ötven esztendeje. A szigetnek különben újvárosi sziget a hivatalos neve, de bizony az csak Hirschfeld-sziget marad míg el nem viszik átellenből a Hirschfeldék gyárát. Látod az öreg Hirschfeld még maga vakarta a bőröket a Dunaparton, ma többszörös milliomos és nagyisten Újvárosban. Tudod, a bosnyák háborúból ered a vagyon, volt is akkor valami kellemetlensége az öregnek, persze eltussolták...

- No de, Goldman utca!

A tanító nem látszott méltányolni Partos elszörnyedését.

- Ez semmi - mondta - de jártál-e már Erzsébetfalván? Tudod, hogy hívják az ottani főutcát? Hitel Márton utcának hívták - tudod miért? - mert egy Hüttl Márton nevű bankügyvéd...

A széles Hunyady úton haladtak s egy villamos szerelőkocsi robogott el mellettük, piszkos-szürkén, s ásító nyílással közepén, amilyeneket a nép mukinak nevez. Kétoldalt tarka bazárszerű kis üzletek voltak, a zsidók kinn álltak a boltajtókban mint a polipok, megszólítottak mindenkit aki a kirakatot nézte. Amott egy zálogház tárta nagy, szomorú, piszkos üvegtábláit, s egy cselédszerző intézet pettyegette szemükbe égrevigyorgó piros-kék-zöld reklámcsíkjait. Minden szemérmetlen volt és kiabáló. Egy piperés fiatal anya jött kicsi gyermekével, a gyermek kiszaladt a veszélyes kocsiútra, az anya csetlett-botlott, utána szaladni, a divatos toalett, a szűk alj nem engedte. Két lány jött szembe velük, az egyik vakmerően hasított sötétkék aljból mutogatva pókháló harisnyáit, a másik, még egész kis csibe, térdenfelől érő háromszor fodros fehér szoknyájában, fehér cipőben és harisnyában, jó erős térdekkel és lábikrákkal gázolt mint egy fiatal strucc. Közöttük egy nagy fiú, egy igazi jasszképű gavallér, egy hosszú döglött siklót vitt kezében.

Már alacsony házak közt haladtak a Duna felé.

- Itt csupa baptisták laknak - mondta a tanító.

Egy hosszú léckerítés mögött deszkarakások és ölfák fantasztikus romvárosa terült, Gregoretti fa- és széntelepe. És az utolsó házban, egy szecessziós modern városi házban, por közt, stílszerűtlenül Berci bátyánk vendéglője, s nagy koszorús cégtáblán fölötte, éljen a király! Éljen a haza!

- A kikötő!

Hajók, kémények fehér, fekete színe. Por, széntörmelék, zsákok. Füst! Búcsúzó napfény. Avult köveken nagy vaskarikák piszkos ágya. A földön egy drótkötél számára való óriás fa-spulni, meztelen. Girbe fatörzsek, koromtól feketén, silány folt füvek, keményre taposott hepehupás talaj. Egy nagy gyár, gyárépületek csupasz falai, elfeketült, törött ablakokkal. De lentebb sejteni már, érezni a vizet, a Dunát, amint mossa, viszi le mindezt a sok piszkot a tengerbe, a Fekete Tengerbe! És túlnan egy hegy, egy szép hegy a füst mögött, mintha Vezúv volna!

És a zaj, tutulás! És micsoda szag! Micsoda bőrgyári szag!

A járásbíró mindent meglátott, ahogy csak a mostérkezett láthat, szívta, szürcsölte a benyomásokat, mint aki egy izgató italt, undok bár, nem tud abbahagyni. Otthon, Szakolcán, de Pesten is, évek óta nem látott annyit mint most ez egy délután. A Megszokás, a Restség és a Kényelem, három jó testvér, lágyan befedték érzékeit, hogy a világból minél kevesebb juthasson hozzájuk. Mert nem Szem volt ő ez életben, hanem Száj aki csak érdekeit figyelte - és az érdekei egészen kicsiny kis érdekek voltak. De most ezek, eddig olyan tiszták és egyszerűek, belevesztek a jövőbe s e furcsa város zűrébe s a szegény kis hernyószáj kétségbeesetten csucsorodott e külső piszokba. S amint rálépett a csúnya nagy hídra, a sziget felé, ahol - ki tudja? - talán háza, saját háza, s egész új élete rejlett a jövőben, úgy érezte, hogy a benyomásoknak e szemén, fülén, orrán betóduló sűrű árama megkapja és magával ragadja az Ismeretlen felé, ahol panamás polgármesterek, hirtelen milliomossá lett zsidók, építkezések, üzletek, puha, élveteg zsidóasszonyok, és érthetetlen tolongások várták.

- A polgármester csakugyan itt jár - mondta Kovács Endre, és Partos nagy bámulatára - mert nem gondolta, hogy Pest mellett ilyet lát - egy valóságos négylovas hintót pillantott meg jobbról a híd mellett. És sötétruhás urak csoportja ácsorgott tovább.

A sziget különben szintén nem volt valami üdítő látvány. Nagy kőkockák és heverő érccsövek nyomták szerte a szegény füvet, s monoton verő kopácsolás hallatszott messzebbről. Az urak egy kerek medence előtt. Zöldes, békanyálas állott víz közepett, mintegy méternyire e talajvíz színétől, mélyrebefúrt acélcsövek nyílásai.

Az urak egyike magyarázott:

- A csövek alsó vége - mondta - a Duna 0 pontján jóval alul van s a lyukasztott alsó részét már az a tiszta, üde víz tölti be, amely a vízvezetéki csöveket fogja majd táplálni. Egy ilyen kerek medence, amint látni méltóztatik, az ekként befúrt acélcsövek egész kis csoportját foglalja magában. És mivel minden ilyen acélcső egy-egy kút első stádiuma, a medencét magát kútcsoportnak nevezhetjük.

Micsoda varázs volt ez? A száraz szavak - az idegesítő kalapálás hátterén - olyan műszakiak - a bíró szót sem értett és valósággal szorongást érzett mint diákkorában a fizikaórán. Szavak, csövek, kövek - minden olyan idegen volt neki - hogy kerül ő ide? a tanító azonban nagy hangon köszönt, pertu szólította a polgármestert, s az alázatosság és tolakodás különös vegyülékével sietett bemutatni "városunk új lakóját, volt iskolatársamat, Partos Kálmán járásbíró urat", mint kinek ez legjobb jogcíme a közeledésre, s mint ki önkénytelen is dicsekedni való szerencsének érzi egy járásbíró barátságát.

Ah, de a polgármester az kellemes csalódás. Nem újvárosi típus. Fekete zsakettes, inkább alacsony, erélyes de vidám, nyílt képű úriember s barátságosan, házigazda módjára szorít kezet a bíróval, szokva a reprezentáláshoz s látszik, hízeleg is neki, hogy minden új embert ő fogadjon először városában.

- Van-e már lakása a bíró úrnak? - kérdezte azonnal, s megkérte, keresse fel őt másnap a városházán, hol a tisztviselőtelep ügyében minden felvilágosítást készségesen megad.

- Egyébként a tanító úr, az én kedves barátom, el fogja kalauzolni a bíró urat a kiszemelt fundusokhoz - itt vannak pár lépésre - ugye leszel olyan szíves? - fordult Kovácshoz olyan hangon, mintha az valóban neki tenne evvel szívességet. - De ha érdekli az urakat, legyen szerencsénk, tekintsék meg velünk Újváros készülő vízműveit, mondhatom, érdekes látnivaló, kivált ilyen kitűnő kalauzzal - bókolt a mérnöknek.

A bírót ismét vonta a nagy masina, amerre nem akart és nem szeretett. A nagy kopácsolás mind közelebbről jött. Olyan kísértetes volt mindez! Még a kedves polgármester is mintha izgatott lenne, mintha valakit várna, óráját nézte egyre, mintha gondjai volnának. S ez a meztelen munka mindenütt! Új "kútcsoport" elé értek, melynek számát egy nagy római hármas hirdette egy táblán.

- Ez is kezdetleges stádium - mondta rá a mérnök. - A vezetőcölöpök most veretnek be és a szádfák beverésre előkészítve várnak.

Érdekesebb lesz a következő, a második számú, ott most verik le a kutak szádfalait, hogy a jövő hét folyamán a betonmunka megkezdhető legyen.

Ah, itt a zaj fészke! Tompa ütések, egyhangú zakatolás, s közben egy-egy éles, metsző csengése a tömör acélnak. Ritmus, ritmus. Hogy rebegtek a gyér akácok poros lombjai! Két verőgép s két kéziverő dolgozott, s szürke munkások nyüzsögtek csoportosan, mint a nyárlevelek. Milyen nagy Kényszer vagy Akarat szele rázza ezeket a csúf, szürke emberi lombokat? És kiáltások hangzottak, munkára hívó, jeleket adó, jelentős kiáltások - és - olyan idegen - ó minő bábel ez! - a munkások idegen nyelveken kiáltoztak.

- Igen - mondta a mérnök. - Ezek tótok, a szomszéd csoportban olaszok dolgoznak. Az újvárosi poliglott munkásság!

- Egész Európából sereglettek ide, a szélrózsa minden irányából - szólt szinte büszkén a polgármester. - Azért olyan nagy itt a pauperizmus.

- És azért olyan csekély a közbiztonság - toldotta a főjegyző, dr. Balázsy, egy szürkeruhás, fontos, keserű képű úr.

- Csekély a közbiztonság? - a szegény bírónak eszébe nyilallt Újváros rossz híre, a csibészek, a jasszok!

- Kérem -, szólt a főjegyző, ki a város történetének megírásával foglalkozott. - Ezekről a csövekről jut éppen eszembe. Nemrég, a csatornázás alkalmával, sűrűn találtak embercsontvázakat, nagyon magasan, közel a földszínéhez. Furcsa világ volt itt valamikor. Hát hiszen kérem, csak gondoljuk meg. Tetszik tudni hogyan épült Róma? A nagy Romulus asylumot nyitott, menedékhelyet, - no ugye? - jött mindenfelől a sok csavargó, sehonnai, az üldözött gazemberek, és ebből származott a híres város, ennek a nyelvével nyomorgatják máig a gyerekeinket. Nem tudom Újváros eléri-e még a Róma nagyságát, de a származásuk egészen hasonló. Tessék megnézni a népesedési görbéket, hogy szökött fel hirtelen ez a város, és máig sincs bejelentő hivatala. Nem világos-e, hogy minden kétes egzisztencia Budapestről ide húzódik? Gyülevész nép ez, bíró úr, a nagy városok söpredéke! - én mondom, öreg újvárosi róka. Asylum!

- A minisztérium sokallja a bejelentő hivatal költségeit. De azért - mondta enyhítve a polgármester - nagyon javultak a viszonyok, mióta villany ég s mióta az államrendőrség vette kezébe a közbiztonsági szolgálatot.

- Asylum! - ismétli a főjegyző egy kézlegyintéssel, s mintha e latin szó oroszlánbarlangot jelentett volna, vagy a mesebeli mágneshegyet, amely magához vonja a szegény hajókat s tömegükkel növekszik. Partos döbbenve eszmélt rá, hogy az ő egysége is élezni fogja a népesedési görbe ijesztő meredekét. Ó! Ilyen helyre jutni! Szeretett volna búcsút venni, valami mentséget felhozni, menekülni, vissza! Pestre! A hotelszobába! Egyedül maradni! Szemrehányó levelet írni a feleségének! - de nem volt mentsége, nem volt akarata, ment amerre vitték a többiek, és a sok idegen arc. (Milyen nagy esemény volt Szakolcán egy idegen arc!) Ment mintha álmában menne. A mérnök tudákos szavai, szavak és képek, - kutak, csövek - tompán olvadtak egymásba lelkében - szivattyúhelyiség - első kútcsoport - a kutakhoz vezető csatornák betonozása folyik - a fenébe, mennyi szúnyog van itt - ó - egy épület - mely éppen (mondja a mérnök) a falegyent érte el s a tető elhelyezésére vár, - a gépház!

- Amott meg az igazgatóság épületei.

- Az is már eléri a falegyent.

- Dehogy - mosolygott a mérnök - azok csak a pince szintjének alapvonalai, még mintegy három méter feltöltési munkálat is befejezésre vár.

Ó, szépen haladnak a munkálatok. E héten a csőhálózat lefektetett hossza már 28 kilométert ér el. Még a fagy előtt lefektetik a jövő évre tervezett csöveket is. Tetszett látni a Viola utcai víztornyot? Ott a kőművesek naponta 17-szer kerülik meg a falat. Lesz víz, jó víz lesz nemsokára. De a vízért árkokat kell ásni - a szélfújt port kell nyelni -

A fenébe, ezek a szúnyogok!

(Folyt. köv.)