Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 15. szám · / · Figyelő

Barta Lajos: A kárpáti harcokról

(Franyó Zoltán könyve. Az Athenaeum kiadása.)

Franyó Zoltánnak a kárpáti harcokról megjelent írásai már akkor feltűntek, amikor a napilapokban kerültek a közönség elé. Most, hogy könyvben összegyűjtve fekszenek itt, minden egyes írása támogatja a másikat és felfokozza a könyv értékét. Egyenletes, meleg, szép könyv, emberi átélések a háborúból minden merev fontoskodó póz és sablonos történelmieskedő pátosz nélkül. Pedig benne vannak a halál árnyékából kihozott idillek, a nyomorult szenvedések, a halállal való versenyfutás, a megrázó egyszerű hősiesség, a gigantikus tömegpusztulás, mindaz az ámulatba ejtő szenzáció, amit polgári életre berendezkedett lelkünk, káprázó ellentmondással fogad, de amit a háború üzeme ellenállhatatlan erejű parancsaival természetessé avat.

Izgató és magával sodró könyv. De nem a háború iszonyatait érdekfeszítő bonyodalmakká szövő frivolitás által elért izgalom ez és lekötő hatása sem valami mesterséges felfokozás. Egyszerűen azért ilyen, mert megtaláljuk benne az embert. Vannak sokan, akiket annyira undorít a háború véres utálatossága, hogy megvetnek mindent, ami a szörnyű káoszból kitör és az emberiség figyelméért verseng, vannak, akikben annyira megrendítették az életben való hitet az elképzelhetetlennek tartott és most természetes állatiasságok és barbárságok, hogy semmit sem akarnak tudni arról, amit az öldöklések vérbe és füstbe borítanak. De sokkal többen vannak, akik ebben a ránkszakadt átokban mohón és dobogó szívvel keresik az embert. Mi történik drága testvérünkkel, az emberrel a lövészárkok rohadt fenekén, az ütközetekben, a táborban, az őrálláson? Erről, ami poklok megpróbáltatásaiba távozott drága testvérünkről az emberről kapunk ebben a könyvben egy pár őszinte, becsületes néha az író személyén át adott tudósítást, miknek egyszerűségét, átvilágítja a minden hivalkodástól ment írói készség.

Franyó könyve háborús riportgyűjtemény, a riport magasabb értelmében. A világháború eseményei nagyon sok megrendült lelket indított írásra, a harcterekről csak úgy özönlik a se nem hivatásos író, se nem hivatásos újságírók munkája. Az események erőszakos nagysága, mely az emberek lelkét a véres szántóföldeken, holttetemekkel bevetett sivár hegyoldalakon, vérrel itatott patakok mentén, az ágyuk földrengésében, a rohamok őrületében kiveti sodrából, fölfakasztja bennük az ősi elbeszélőt. De a húsvéti bárányok ezen lelkünkbe markoló csengettyűszavából a háborúnak még a részleteit sem tudjuk megjeleníteni. A hajdani arénák zengő kora ez, onnan a messzeségből e papírfoszlányaival kiáltják az itt hagyott világnak! - Ave Caezar! Morituri te salutant!

Ez a könyv nem megy túl bizonyos határon. Az író ragaszkodik ahhoz, amit átélt. És ez elég. Egy tekintetben versenyen kívül áll abban az iparkodásban, hogy a világháború véres rongyaiból a szörnyűségek, ha szűkebb, de mégis egységesebb képét lobbantsa szemünk elé, mint katona élt át mindent, amit megírt, ütközetekben, nehéz és válságos szolgálatokban, vállalkozásokban. Ez - az írás szempontjából szerencsés helyzete - persze nem ért volna semmit, ha nincs arra való lelke, szeme, tisztító ízlése, kiformáló készsége. De ebben a tekintetben és mértéket tudott tartani nem írta agyon azt, amit látott, amit megélt, ami sem mint téma, sem mint élmény nem feküdt úgy készen, hogy mindenki számára azt mutatta volna, ami az író számára benne rejlett. Helyes ítélete nyilatkozik abban is, hogy adatok, részletek, motívumok, melyeket bőségesen gyűjtött, nem csábítják kombinálásra, költésre, mesterséges elbeszélések írására, hanem beéri azokkal a töredékekkel, melyeket lényegükkel mindig kidomborítva, a maguk műfajának bravúrjaival nyújt ahhoz a nagy képhez, melyet a világháborúról megfesteni a későbbi irodalom feladata lesz, melyet riportszerűen készen kapni, sehol, a háború egyetlen területdarabján sem lehet.

Ami Franyó könyvéből is mint összefoglaló nagy impresszió kél ki, az a lassúság, részvétlenség, mellyel a háború, mint egyetemes cél a maga részleteit intézi, vonatkozzék az emberre, állatra, gépre, mely sivár részvétlenségre fűzi föl az egyszerűt és és a megrendítőt, a szürke vagy a véres epizódot, egyről vagy tízezrekről legyen bár szó. A háború a maga egyetemében olyan, mint valamely földrész klímája, megalkuvást nem tűrőn diktálja mindennek, ami ott él, a hozzá való alkalmazkodást. Franyót hajlama ennek a kidomborításán belül a romantikushoz vonzza, meg is lát és fölvesz mindent, amiben szín van. Ez itt nem keresettség. Ázsia egészen vad mélységeiből sodort a véres szélvész embereket a Kárpátokra és már ez is egzotikumokat kell hogy magával hozzon és mi minden történik még az elképzelhetetlen jelenetekké kavart harci világban, ahol a szürkeség vérré riad, a csend ordítássá vajúdik, az emberi lélek idegen dimenziókhoz tornyosul, ahol a rettenetes az egyszerűvel a kétségbeejtő a közönyössel párosul! De azért az egész könyv tárgyilagos, nem kerüli el a sötétet, a zordat, a kétségbeejtőt sem, egyszerűen bánik el az idegek számára legnagyobb dologgal is, nem veszti el a mértéket, kitűnően jelenít meg a nyers igazságot passzióval űző módszerrel sötét és véres, szívet szorító helyzeteket, ütközetekben ijesztőn józan, vagy delíriumos pillanatokat. De az ember mégis szeretné, ha a végén az író jobban összetörte volna, ha lesújtottabban vágta volna oda az egymást véresen marcangoló emberiségnek e világháború által megcsúfolt képe elé.

Ez bizonyosan az átéléstől van, mely a fáradtságok, elgyötörtségek, megpróbáltatások és a halál taraján nem egyszer való táncoltságnak az iskolája, és a válságokon túlesett látást más centrum felé igazítja be, ahol a színek már másképp törnek. És bizonyára még valamitől! Majd megírja a többit később és kivívja könnyeinket is, hogy azoknak melegével fürdessük az "Őrszem a hóban" rövid strófájában megírt öreg népfölkelőnknek a vad kárpáti éjszakából most is ide világító szakálas, fonnyadt arcát és a bakancsból kibújt mezítelen lábujjait... Az övét és minden névtelen társaiét, ezeket a néma, ismeretlen hősöket is! Őket és minden embertestvéreink véres és drága testi-lelki sebeit...