Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 11. szám

Albert Samain: Bacchánsnő

Szerelmem győzhetetlen. És szerelmem kegyetlen.
Van, - tudom, - szív olyan, mint a harmat s a hó;
De engem, meztelent, a Kéj mindenható
Talpa tipor s ragály lakik az én szivemben.

Lágy az én ajakam és az én csípőm érett;
Mint a lusta nagy gyümölcs, emlőm halkan lelankad;
S mint csóktanyák vak tükrén vén karcolások vannak,
Testemen harapások emléksebei égnek.

Így, már fanyar szépséggel, készítek új igákat,
S már omlatag derékkal, de örök daccal, győzök,
Hisz, ha nyakam lehajtom, bőrömbe mérgeződött
ezernyi szerelem édes illata árad.

Szikkadt szivembe nincs már csak hamu s törmelékek;
De hogyha vérem zajdul: im egy királyi férfi!
Megreszketek s egyetlen pillantása úgy éri
Bensőm, mint roppant villám, mely lesujt és eléget.

Nagyúr, avagy paraszt, körűlkarolja vágyam,
S egyszerűn - mert a nyafka édelgést megvetem -
Tapadó ajkamat fogára temetem
S lázas kezeim vonják, hol vár széles, nagy ágyam.

Ó láz, aranyvihar, kapj el s hamvassz el engem;
Hisz aztán szívem úgyis csak üszkös rongy marad,
Az ébredés, mit őrült, szilaj kéjem arat,
Csak ez: ocsúdni tompán és zsibbatag merengnem.

S merengek: vége hát: jaj se zeng, könny se hull ma,
Tág karikái völgyén szemem lustán pihen:
Oh, ki mondhatja meg: setét mélyeiben
Ki nyugszik temetetlen, hány átokverte hulla?...

Oh, nincsen egyeben: csak ez a kéj-robot.
A tűnő perc szivemben nem hagy, csak ravatalt,
Hol a tegnapi láz?... oh, hol a kifacsart
Gyümölcs íze, ha héját hátad mögé dobod?

Föl hát, vágyam, komor kés, a szíveket metéld,
Hogy akit csókom ér, köztük egy se legyen,
Ki tüzes ágyamon, lázas-reszketegen
Ne érezné a nyilt sír hideg lehelletét!

Jöjj, láz, te véghetetlen, mit inaszakadtán bír
Csak túlélni a test, míg ujra, fájva, gerjed;
Oh szakadatlan csókok, oh szakító gyötrelmek,
Így lettem halavány én és mindörökre mártír.

Tudom, e szenvedélyt hiába ostoroznám;
Józanság és szemérem, hogy szállna szembe véle?
Ha roppant szava zeng, mind elcsitúlnak, félve,
Mint a sivatag éjjel, ha bömböl az oroszlán.

Oh, örök vízió, mely setéten igéz:
Hogy egyszer majd Halál s Kéj, két ősi vér-rokon,
Testemnél, víni készen, pompázó alkonyon,
Találkozik s szemük véresen összenéz!...

Mindegy. Utamnak végét akármely végzet lesse,
Megyek, büszkén; s csillagzó fényben, bibor teremben
Jószagom hadd virúljon, kacagásom hadd zengjen
S szemem mezítelen kináljon kéjt!... De este

Olykor, a fülledt ágyon, két árva, bús karom
Vonaglik... s átráng rajtam a csömör csüggedése,
Üres szivembe kong az óra zord ütése;
S levetném a kéj súlyát, mint igát a barom.

Érzékeim pihennek, meghajszolt párducok...
De meglapuló csendjük kész már az új rohamra,
S már hallom is, jaj, hallom, ugat a messzi falka,
És talpra szökkenek s bomlott hajam lobog!

Oh, futni!... be elfutnék, hajolni hűs kútfőre,
Vagy nézni föl az égre, mint kicsi gyerekek...
Az égre!... Ám Apolló ott nyilat ereget,
A szép és gőgös isten, s a nyilak tűzesője

Megőrjít s földre döf s dühöm az égbe marna!
De trünján süketen s vakon a Végzet űl;
S lelkem, kéjre itélve és menthetetlenűl
Sír, és hogy ne is lásson, szemeit eltakarja.

De most csitulj szivem... Fel! flóták s rézdobok!
A fáklyák véres lángot löknek az éjbe szét;
Déli szél langyos szája szítja csípőm tüzét,
S az árnyba lent közelgő lovak lába dobog...

Balsors reá, ki most gyanútlan ott üget lenn!
Félmeztelen kihajlok a nagy, fekete ajtón,
S úgy hívom - mint halódó, ha inni kér - sohajtón...
Már jő! Balsors reá, mert része lesz kegyemben!

Szerelmem győzhetetlen! És szerelmem kegyetlen!

Fordította: Tóth Árpád