Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 9. szám · / · Tábori posta

Erdély Jenő: Viszontláttam Budapestet

(Laczkó Gézának)

Kívánságodhoz képest, jól viselem magam és megírom, mit találtam Budapesten, nyolc hónapi távollét után, ama negyvennyolc óra alatt, melyet ott töltöttem. Téged, a távol Budán, nem látogathattalak meg, mert mikor erre időm lett volna, félelmetes mordállyal keskeny válladon, a Lánchidat és az Alagutat őrizted az egymáshoz való bűnös közeledéstől. Fegyveres őrszemmel pedig nem szabad diskurálni, mert magas rangomra való tekintet nélkül ellátta volna bajodat Andrássy vagy Vázsonyi (nem tudom, melyik nálatok a cugszfürer). Így hát levélben küldöm impresszióim téged érdeklő foszlányait.

Gyorsvonat. Augusztus tizenhatodikán jártam utoljára vasúti kocsiban, egy összelőtt dél-bosnyák állomáson. Bizonyos áhítattal vetettem magam akkor a plüss-párnákra: istenem, mikor ülök megint ilyenen! Később olykor láttam is vasutat, a gyorsvonat kellemes ringására fájdalommal gondoltam. Aztán a télen, annyira áhítoztam az utazásra, hogy egészen kiéltem a vonatozás örömeit. És nyolc hónap után, úgy dőltem végig a piros bársonyon, a büfékocsiban olyan közömbösen rendeltem "komplett kávét", mintha csak tegnap utaztam volna el hazulról és azóta nem történt volna semmi. S úgyszólván egész természetesnek találtam, hogy a szomszéd asztaltól egy Henrik-szakállú, oroszlánvadász-jelmezes úr megszólít és hogy ez az úr - bizonyára ismered - Boros Samu volt.

Budapest k. p.-u. Sivár, csendes, rossz szagú. Tavaly, húsvét előtt, milyen más volt! Sok az idegen, rozoga személyszállító kocsi és karszalagos hölgyek erősen megnéznek minden katonát. Mit akarnak?

Cserkész. - Ez Pest! - gondoltam banálisan, mikor a Baross téren - mely sötétes volt - egy kocsi közeledett felém és a kocsin nem volt szám. Nem bérkocsi volt, hanem cserkész, bizonyára a doktor urat vagy a direktor urat cipelte egész nap és én voltam neki a közmondás igazolása, hogy "nyugtán dicsérd a napot". Különben a ló sántított egy kicsit a bal hátsó lábára.

Népszínház utca 31. Itt lakom ugyanis. A kerekek halk gördülése közben nyugtalan örömet éreztem, megcsíptem a karomat, hé, ez a te szülővárosod, a drága Budapest, közel háromnegyed évi nomádkodásod ritka álmainak legédesebbje! Hát csakugyan? A bárka elhömpölygött magányos gázlámpák mellett és egyszerre elém tűnt a cifra sarokház. Óh, mintha szívenütött volna valami a leeresztett redők és üveg címtáblák láttán, eszembe jutott az augusztusi est, melyen harsogó trombitaszóval, pántlikásan és fellobogózva, arra dübörgött a harcba induló üteg. Az utca zsongott akkor és kendők lobogtak felénk. Károly, a házmester famulusa, megismert a lovon és elkiáltotta magát, megbökdöste a kávéház főpincérét, aki szintén kint állott és rám mutatott. "Éljen a haza, isten velük, isten velük, tratá, tratatatá, éljenek a tüzérek" - zúgott, harsogott a levegő, a ház lassan távolodott és fekete lovam megadással vitt a megfoghatatlan jövő felé... Most, hogy viszontláttam a házat, feltámadt bennem ez augusztusi est emléke, ideges, elegáns kapitányom (a Drina partján nyugszik szegény), a többiek, akik nem fognak többé erre járni... "Köszönöm szépen, főhadnagy úr, gyű!..."

Otthon. Váratlan, boldog viszontlátás, istenem, milyen érdekes! A rég nem látott kedves arcok, gőgös és kényeztető húgaim, akik megforgatnak és megtapogatnak, nincs semmi baja; milyen pufók lett, nem igaz, csak kerek az arca; és bajuszt is növesztett, nem szép, borotváltasd le, nem igaz, egész jól áll neki; nézd a halántéka, milyen fehér, ameddig a sapka eltakarja... Fáradt vagy? Ettél? De talán mégis egy kis rétes, nullás lisztből; ne félj, nem nyúltunk az íróasztalodhoz, a titkaidat sem bántottuk az írómappában, a középső és jobboldali felső fiókban...

A szobámban gondolkozás nélkül nyúlok a kapcsolóhoz, magam csavarom fel a villanyt, minden olyan, ahogy otthagytam, csak tisztább. Ridegen meleg környezet, ahogy szeretem. És ruhaszekrényemben impozáns rend: a nyári civilholmi s a régi egyenruha, a régi sarzsival, hányat is ugrottam azóta?

Majd újra régi ágyam, csodálatos furcsa érzés, a szomszéd szobában hallom a lányokat duruzsolni, boldogan nyúlok le a széles fekvőhelyen, hol is aludtam először ágyban? Igen, ott a fürdőn Szofija P. Gyorgyevics villájában és hol is volt ilyen széles a rézágy? Tudom már, hetekkel később, a villanyvilágításos városban, Karagyorgyeva ulica 68. Szám alatt, Vukoszavlyevicséknál, vajon ki alszik most benne?...

Boltok és utcák. Reggel megkezdtem a bevásárlásokat és aztán következtek a látogatások. Az utcák és boltok csendesek, jól esett sisakos rendőrt látni és hallgatni szögestalpú cipőm katonás kopogását az aszfalton. Vigyázva kell lépni, könnyen elcsúszik az ember. És ahol az út mellett aszfalttalan csík van, inkább azon járok. Könnyebb. Azelőtt óvatosan kerültem az ilyen helyeket és fárasztott a kertek porondján való járás.

Amiért érdemes visszatérni. És a látogatások! Békés években hűtlenül elhanyagolt bácsik és nénik megbocsátó ajtajai, a meglepett csodálkozás, istenem hogyan örülnek és hogyan szeretnek! És milyen büszkék! Kedves, szerető asszony-családom, boldog voltam, hogy elém jöttek, mit sem változva, mintha minap láttam volna őket, pedig megvan nekik is a maguk szenvedése a hazáért, de nyugodtság és bizodalom szállt a lelkembe, mikor tőlük távoztam.

Aztán az ismerősök! Minden negyedórában más ház, más arcok, de minden szemben ugyanannak az örömnek felvillanása és minden arcon ugyanaz a derű. Szapora kérdések, könnyed, kissé dicsekvő válaszok, egykori szerelmek emlékének indulat nélküli felvillanása (az embernek minden múltat megbocsátanak és a hosszú távollét velünk is sokat feledtet), nem kell titkolni a hosszú kézszorításokat és szívből jönnek a viszontlátás röpke csókjai.

Szerkesztőség. Minden a régi, csak az utolsó szoba van térképekkel tapétázva. A kisasszonyok sápadtan és kedvesen kopogtatják gépfegyvereiket, a férfi arcokon némi ború (meddig tart a fölmentés?) és a nagyszobában még mindig a legjobban tudnak mindent és a legtöbbet tudják... Vili megismerkedett valakivel a Kárpátokban, aki irántam érdeklődött az ősszel, most átadja az üdvözletet és Janovics bácsi az ő legendás nyugalmával diktálja az írógépbe: Berlin, március 27 pont. A Wolf ügynökség jelenti kettőspont... és a direktor gyengéden érdeklődik, a tábori posta rendesen hozza-e az ötpecsétes leveleket, "mert egy zászlós fizetése nem lehet olyan nagy, hogy jól ne esnék egy kis külön feldzulage..."

Kávéház. Nehezen nélkülöztem hosszú ideig, most ismét a régi délutáni asztal, új, gyerek pincérek, a régi frakkos, tiszta fiúk vajon hol szenvednek. Géza kedvesen érdeklődik, "csakhogy megint viszontlátok valakit" és feltűnik, hogy még olyan emberek is ülnek az asztaloknál, akiken még önkéntesi pertli sincsen. Érdekes jelenség.

Fészekrakás a zivatarban. Néhány látogatás közös ismerőseinknél, Stephanie, az új menyecske, egyenesen elbűvölt. Milyen kedves a lakásuk, melyet a háború alatt rendeztek be! Az esküvőjükre, emlékszem, olyan napon írtam a gratulációt, mikor ezernégyszáz lövést adtunk ki...

Másutt Mary-vel voltunk együtt, társaságban, tudod, menyasszony, a vőlegénye nem katona és milyen boldogok! Tüzet gyújtottunk a kandallóba s köréje heveredtünk. A villanyt leoltották és én a lángok rőt világításában a kislány arcát néztem - fanatikusan rajongott a tűzért! Ha csak egyszer is érezte volna, milyen élet a tűz a szabadban, gyötrelmes nap utáni nedves éjszakán!

Lelkesedők, kesergők és kárörvendők. A közhangulatot változatosnak találtam. Derék öregurak hihetetlen tájékozottságot árultak el a geográfiában és nagyszerű taktikusok, de nem Moltke alapján, hanem a reggeli lapok kommentárjaiból. És e kommentárokat napraforgó levelén írják, legalább is írták, az idő tájig. Éppen akkor történt Przemysl és a kedélyek általában szomorúak voltak. Budapest faji jellemzője: a gyors kétségbeesés, érdekesen mutatkozott és keserű mosoly jelent meg az arcokon, mikor meg mertem kockáztatni: "Nincs még veszve Lengyelország..."

Mások, kevéssé titkolózva, hihetetlenül kárörvendőek voltak. "Úgy kell" és "nem csoda" volt a vezető motívum beszélgetéseikben, dühös franco- és anglománok, egy barátunk lelkesedre dicsérte Angliát. "Nézd, mondta, ez a nép a kultúra tetején áll, a lakosságnak alig egy percentje vesz részt személyesen a háborúban és mégis, mindenképpen keresnek a dolgon."

Kevés ellenvetésem volt, mert inkább hallani akartam, mint beszélni s az ilyen epizódok nem kedvetlenítettek el. Az utcán felvirágozott trénkocsik jártak trombitaszóval és rohamosan teltek, most, közel háromnegyed évi háború és folytonos adakozás után. Áldott, derék Budapestem!

Megváltoztam. Sokat és sokakkal beszélgettem, elejtett szavak és egyenes kijelentések alapján körülbelül megállapítottam, ami eléggé érdekelt: milyen változást vettek részre rajtam a régi ismerősök? Tudod, ez a hiúságnak nem csekély megnyilvánulása, de miért titkoljam? A külsőmről nem beszélek, hiszen ez csak magamat érdekel, de bizonyos belső változást is vettem és vettek észre.

Például, én magam, sokkal kevesebb dolog iránt érdeklődöm, mint azelőtt. Tények és körülmények, melyek azelőtt indulatba hoztak és beavatkozásra bírtak volna, most legföljebb, ha szembetűnnek, de reakciót nem keltenek bennem.

A kávéházi emberek beszéde untatott. Magtalan és meddő szófecsérlés olyan dolgokról, melyeket nem tudnak, pedig meg lehetne tanulni azokat. Ha mindenki csak arról beszélne pozitívan, amit alaposan tanult és tanulmányozott, nagyon sok bosszantó fecsegéstől szabadulna meg a világ.

Az optimistákat irigyeltem, de a pesszimistákat - milyen sötéteket találtam köztük! - sajnáltam. Pedig azelőtt magam is mindenben betegen pesszimista voltam.

Dandy-barátaimat lomposoknak találtam civil ruhájukban. Egyáltalán, a pesti emberfajta nagyjából nyomasztó hatással volt reám. Bizonytalannak, határozatlannak láttam, nem akarom mondani, hogy ellenszenvesnek.

Civileket nem ismertem föl, de katona ismerőseimet messziről.

A kocsikon előbb a lovakat vettem észre.

Mondják, hogy gyakran tértem vissza kifejezéseimben és hasonlataimban a lovakra és a természetre. Egyes dolgokat meg sem értettek.

Az asszonyok nem hoztak zavarba olyan érzékenyen, mint azelőtt.

Csodálkoztak, hogy nem tudok borzalmas dolgokat vezényszóra előadni, viszont nem értették, milyen eszmekapcsolódás alapján beszéltem el, propos, bizonyos eseteket.

Nevetségesnek találtam, mikor egy köztiszteletben álló ismerősünk, aki azokban a napokban volt bevonulandó B. osztályú népfölkelőnek, mennyire kétségbe van esve, hogy neki katonának kell lennie, gyakorlatozni, puskát forgatni, esetleg lovagolni, sőt netalán csatába is menni. Mikor önkéntes lettem és a kiképzés első napjait szenvedtem, magam is így éreztem és beszéltem. Azóta tapasztalatból tudom, hogy mindent meg lehet szokni, minden helyzetnek megvan a maga öröme s az ember, főleg az intelligens ember, sokkal többet elvisel, mint az állat vagy a paraszt. Sőt az ember a legkitartóbb és leginkább ellentállás képes lény. Ezt át kell élni, hogy tudja és ne csak elhiggye az ember.

Búcsú. Színházban voltam, orfeumban, télikertben: nagyon, de nagyon jól mulattam és szívből tetszett minden. Éreztem, hogy ezekre a percekre sokáig fogok gondolni, éltem a két napot, mint egy álmot. És olyan könnyedén esett a búcsúzás, mintha nyaralni mennék, általában, olyan egyszerűnek látom a világot.

Csak mikor édesapám és édesanyám öleltek magukhoz búcsúzóul, görcsösen és boldogtalanul, könny borította el a szemüket és elakadt a szavuk, drága jó szüleim, akkor éreztem, hogy mégsem egészen egyszerű dolog: feljönni két napra a háborúból és megint visszatérni oda. Én tudom, mi a háború.

"Otthon." És most megint "otthon" vagyok, milyen furcsa, hogy "otthonról" utaztam "haza", az idegenbe. Napjaim múlnak, nem tudom, mit hoz a jövő, de nem is érdekel. Ma gondoltam először végig a két nap történetét e - részben - tapasztalatait, bocsáss meg, hogy ennyit fecsegtem azokról.