Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 8. szám · / · Lendvai István: Korrektúrák

Lendvai István: Korrektúrák
3.

Előlem kapná el a szót, aki széthúzott szájjal mosolyogna a háború és béke elméleti vitáján és azt mondaná: mit változtat mindez a tényeken? De most mégis az történt, hogy a rablógyilkos urak kezdték. Másrészt úgysem pragmatikus dolgokról beszéltünk, hanem a gondolat belső cenzúrájának, könyörtelen tisztességének nevében egyet-mást megrajzoltunk a reális dolgok fölött elnéző, de beléjük kapcsolódó gondolkozás eredményeiből. Az óra azért tovább perceg, szalad, a százezrek hullanak, a fegyverek nagy disputája tart, itt csak arra megy a játék, hogy az agyunk és a meleg szívünk ne tegyék le a fegyvert, és ha már vannak írások, ne íródjanak olyan bátran a tévedések. Hiszen vannak köztünk jóhiszeműek is, vannak olyanok, mint a háború dicséretinek az a jóhiszemű tévedése, hogy bizonyos szociális erényeket csak a háború vált ki és hogy a háborút már csak a béke gyáva és üres imádói miatt is dicsérni kell. Ezt a nézetet hamar le lehet szerelni, ha az ember arra figyelmeztet, hogy akkor szociális érdek lenne a háború állandósítása és hogy a békeidők lehetőségeit még egyáltalán nem próbáltuk ki teljes számban, hiszen rossz kormányzatokról és becstelen mulasztásokról sokat tudunk. A gyávák és üresek pedig nem számítanak, mert egy quantité négligeable-t mindig fönn kell tartani, amely a szentséges dolgokat gonoszul és üresen ismétli, de világunkat nem is miattuk munkáljuk. A másik nagy, sokszor éppen nem jóhiszemű tévedés pedig a szegény mezítelen szent Sebestyénnek, a világpolgárnak az a kíméletlen nyilazása, ami miatt melléje kell állni szegénynek, mert igaz ember és ezért olyan elhagyatott e pillanatban.

A világpolgár, hova lett ő, a szürke fantom? - kérdik azok a fronton innen rekedtek, akik ugyanilyen lelki súlyok nyomása alatt azt kérdezgetik öldöklő gúnnyal, hogy hova lettek hát a materialisták (én igazán nem szeretem őket, de hiszen a kérdezősködők ezt a nevet nem is rájuk vonatkoztatják), hova az önzők, a világuniformizálók, mindazok, akiknek a nevét egyformán rosszul idézik és akiknek a megszólalását most igazán csak rossz májjal lehet provokálni? A világpolgár, uraim, nem halt meg, amit annál kevésbé követhetett el, mert hiszen még nem is született e világra, de már készülődik. A fantom-világpolgár még nincs meg, de keletkezőben van és e keletkezés nyomait gondos vizsgálódás egész pontosan megállapíthatja. Nagyon valószínű, hogy neki is a hívei ártottak, mint minden nagy dolognak, bár nem éppen halálosan. Talán hamarabb deklarálták, korán jelezték a jöttét, és azok a derék beijedtek, akik most szívesen kapnának kabátja ujjához, ezért haragusznak rá. Csak a korán csöngetők szomorodhattak el és a gyávák érezhetnek keserű ízet a szájukon. De a világpolgárt megmutatom nektek a véres, üszkös horizonton, ott sápad, és valamikor neki és vér fog folyni az ereiben. Őt a világháború nem zavarta meg. A lokomotívok ismerik őt, mert valamikor megint egyik metropolisból a másikba vágtatnak békés napsütésben. A telefondrótok ismerik őt, mert valamikor megint üzeneteket visznek tőle és hozzá. A lövészárkok ismerik őt, mert azokban is ki van írva, hogy a Háború fogad négytől ötig, de öt órakor francia és német katonák együtt szedik a fine o'clock potatoest. A plakátok ismerik őt, mert a háború felelősei rajtuk szólnak népeikhez és motiválják a háborút, ami azelőtt kevésbé volt divat. A háborúban tehát ott vannak az ő nyomai és a békében még jobban ott lesznek. Láttuk, hogy a világ összemarakodott tudósai kezdenek magukhoz térni a szédületből és a Meggondolás, a komoly szerelő, már kezdi javítani az összegabalyodott telefonhuzalokat. A világháború önhibáján kívül igazabb megismerés szférájába vont elénk sok elhanyagolt problémát és - legalább is belül - igazmondókká tett bennünket. Mindezt a háborúnak kénytelen-kelletlen el kell tűrnie, ezeket nem írnám az ő javára, mert ezek már nem katonai dolgok, ezek a fejére nőttek neki és ezek majd inkább a béke kandallója alá fűtenek.

Tovább én sem mehetek fölületes, felelőtlen állítások nélkül. A fejlődést igyekszünk kanalizálni, de eredményeit mindig a valóság mutatja meg. Egyelőre annyit tudok, hogy minden becsületes nemzeti kultúrmunka - akármit tartsunk is a nemzeti és faji törekvésekről - csak a világpolgár fantomának árnyékában mehet. Alája készítem, rendezem a világot egy adott darab földön, ahol még meg kellett fognom a kapa nyelét, mert ezt telefonon nem intézhetem el Párizsból és nem parancsolhatom egy hideg, meddő intellektualizmus tornyából. A világpolgár - egészében még meg sem fogalmazott ideálunk, de hiszen az eszmények mindig dolgoznak, mikor még föl sem öltöztek - épp úgy nem köszöni meg a magyar értékek lebecsülését csak azért, mert azokon ott a magyar égbolt lehelete, mint ahogy nem ismer el értéket egyedül a nemzeti patent kedvéért, amely akárhányszor hamisított is, mint a mi irodalmi forradalmunk legmagyarabb poétáink félreértése idején megmutatta. A világpolgárt egyelőre nyilazza néhány túlbuzgó, de a fiaink - igen, a fiaink már egészen furcsa dolgokat fognak kérdezni.