Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 4. szám · / · Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön

Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön
II.

Délelőtt tíz órakor állt meg ezredünk (a 60. Gyalogezred) az utolsó galíciai falu szélén. A fegyvereket gúlába raktuk s letelepedtünk utolsó nyugodt "villás"-reggelinkre. Különös, hogy a katona nyomban enni kezd, mihelyt megáll a csapat. Ritka eset, hogy ne kerüljön valami harapnivaló az iszákjában (kivált, ha tiszt és Krakkóból jön). Vannak persze egész tekintélyes koplalási periódusok, de amióta le van tarolva a robinsoni táplálék a mezőkről, a tábori konyhák megokosodtak és szorgalmasan követnek bennünket. Sőt még egy orosz konyhát is csíptünk magunknak.

Hová lettek a szép idők, amikor rohamot intéztünk a répaföldek ellen s a brigadéros is káposztatorzsával tömte meg zsebeit. Szenvedélyes vegetáriánusokká alakultunk át akkoriban: esküdtünk a növényi táplálékra.

Jól emlékszem első kalandomra a répával. Kopár szántáson vándoroltunk. A nap forrón tűzött. Kínzott a szomjúság. Termoszom friss mocsárvizét megitattam elgyötört bajtársammal. Amint így mendegélünk, a szikkadt ugaron egy elhajított cukorrépa maradványait pillantom meg.

- Cukorrépa, ez jó lehet - gondoltam magamban. (Furcsa, hogy boldogult gazdálkodó koromban ez soha eszembe nem jutott.) Fölvettem és amíg tartott benne, diadallal rágicsáltam.

Sem addig, sem azóta, nem fájt a torkom. Éppen csak ez hiányzott még harmadiknak az éhséghez és szomjúsághoz: a cukorrépától kegyetlen torokfájást kaptam. Szerencsére nem tartott soká. A magam kárán jöttem rá arra a főbenjáró stratégiai tapasztalatra, hogy ha már répa, marharépa legyen.

Akkor még nem sejtettem, hogy a végén mégis cukorrépa fogja megmenteni életemet. De ez már sebesülésem esetével függ össze, visszatérek tehát a Krakkó melletti csatára, amely november 17-én kezdődött meg az első orosz-lengyel falu határában.

A közibénk nemrégiben beosztott újoncok ekkor még gyanútlanul gyönyörködtek az első srapnelek ártatlan fehéreskék füstrózsáiban, amint megvillantak nagy messzeségben az erdő felett. A tiszta ég gyöngédkék színe, a napsütötte rétek, az enyhe őszi délután, minden-minden békét és nyugalmat sugárzott. Valami hálás derű, fiatalos életkedv, gondtalan könnyűség kapta meg szívemet. Ezeknek az egészséges életörömtől duzzadó óráknak az emlékét nem homályosíthatják el a komor aggodalmak és megpróbáltatások. És nem ritka az életörömnek ez a fölgerjedése a háborúban. Fölüdít, mint valami jótékony zuhany és én boldogan tartom alája fejemet, hogy végigpaskoljon, átjárja minden idegemet. Az életkedv a legnagyszerűbb erőtartalék a csüggedés kísértései ellen.

Gondokba merült társaim előtt akárhányszor szinte rejtélyesnek tűnt föl, mi vonzót találok én az erdők fölé leszálló hajnali ködben és más efféle megunt és gyűlölt "természeti szépségekben".

Nem értették, hogy ez védekezés, hogy hatalmába ne ejtsen a mindent elborító fájdalom, mely a háború irtózatai közt leselkedik reánk. Nem egyszer kaptam rajta őket, hogy borús kedvükben mellém szegődtek és beszéltettek, hogy tanulmányozzák titokzatos "módszeremet". És én boldogan tüzeltem bele magamat színes emlékezésekbe. Skót tavak csöndjéről, olasz kis városokról, fehérfüggönyös svájci szállókról, nagy fehér hajókról s a tenger illatáról, algíri éjjelek mámoráról regéltem... önmagamnak. Emlékekkel ringattam bele magamat a feledésbe. Hiszen nekem felednem kellett örömtelen napok felhőit, fenyegető gondok nyugtalanságát, az orosz rónák halálos unalmát...