Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 1. szám · / · TÁBORI POSTA · / · Balázs Béla: MENJ ÉS SZENVEDJ TE IS

Balázs Béla: MENJ ÉS SZENVEDJ TE IS
(Naplójegyzetek)
II.

1914. december(*) hadikórház.

Azt mondják négy hete fekszem ebben a kórházban. Megfoghatatlan! Most értem Tankred és Rip van Winkle legendáját. Harmincöt végnélküli kórházi estének csöndje ereszkedett már közém és a 9. Feld. Art. Brig. ütegeinek dühödt ugatása közé. És az előbb, hogy valami kapu csapódott be odakint, felneszeltem: mi ez? Aztán mosolyogtam: csak nem ágyú! Hiszen Budapesten vagyok. Négy hete zúg a fülemben a láz. Négy hét óta szakadatlanul a macsvai rajvonal sortüzét zúgatja benne. Csak be kell hunynom a szemem. Egyenletes, megnyugtató lárma. Mint tengerzúgás, olyan. Néha megtorlódik, felzajdul. A hang matériává sűrűsödik. Kemény, csikorgó fallá feszül ... Valahol támadnak a szerbek? lehullanak-e majd erről a falról? ... De hiszen Budapesten vagyok.

»Budapesten vagyok.« Ezt sokszor kell, hogy mondjam egymásután. Az ember nem más vidékeken járt, úgy látszik, hanem valami más életben és nem hitte, hogy egykönnyen visszakerülhet. Hogy most sem hiszem, az ostobán hangzik, de nem tudok belenyugodni, az bizonyos. Ez az élet hígabb, álomszerűbb: valószínűtlen. Csodálkozva és bizalmatlanul tapogatom a tollas párnát a fejem alatt. A borjút a harmadik éjjel megszoktam aljnak. A fehér párnát egy hónap múltán máig se. Sokszor riadok fel éjjel arra a kínos álomérzésre, hogy nem vagyok ott, ahol vagyok és hogy nem vagyok a poszton.

A hosszú kórházi napok, mint üres skatulyák tolódtak egymásba és október 28-ika még itt van a szomszédban ... Mi volt ez? Az ápolónő egy tányért ejtett le kint a folyosón. De mi volt az október 28-ikán? Sötét hajnalban a Crna Barai temetőre hullottak gránátjaink. Feltúrták a sírokat és a föld alatt betörték a koporsókat. Mikor a zászlóalj felfejlődött a temetővel szemben agy nagy márvány síremléket közepén talált a gránát. Csengve szikrázott szerte az első szétsikló napsugárban, mely 960 lapulva közelgő bajonetten gyújtott piros vészjelet. Kilencszázhatvan bajonett döfése az októberi reggel fehér hűvös testébe ... Aztán át a véres országúton, át a hullaszagú mocsáron, át a feltúrt temetőn. Ott csend lett. (Mennyivel nagyobb csend tud lenni egy olyan fegyveres mezőn, mint egy kórházi szobában.) A 96-osok már túl voltak Crna Barán. A zászlóaljnak pihenőt adtak. Onnan hoztak engem vissza. Szinte hatodik hete már. De nem vastagodik az idő fala. Átlátszik rajta minden és én nem tudok egyebet látni.

Talán csak megviselt idegeim utánrezgése ez? Talán csak a fülemben hoztam magammal izzó taplóként a háborút? Talán valami édes, puha muzsika kellene. Az kimosná belőle. Oh, orgona koncert vox humanaval és triangulummal. Schubert a-dur szonátája, a »Szöktetés« quartettjei ... De miért nem tudom igazán kívánni, hogy most koncertteremben üljek? Miért vágyom rá olyan gyáván és bizonytalanul? Mert azt érzem, hogy nem dukálna nekem. Nem. Nem tudnék muzsikát hallgatni, míg a zászlóaljam sebesültek jajgatását hallgatja és a golyók tűrhetetlenül éles csattogását az acélpontonok falán. Nem. Nem idegesség, hogy minden reggel, ahogy a szemem kinyitom, az időt nézem odakint és a szél 960 ember fázásával fáj, az első 960 ember átázott ruhájának súlyával bágyaszt és mikor nemrég leesett az első hó lehajtottam a fejem és sírtam. A krupanji havas lejtők bánata fojtogatott. Ez nem idegek emlékezése. Ez odaérzés. Én még ott élek.

Muzsika? ... Én a grki Feldspitalban is feküdtem kolera quarantainet. Egyablakos, sárfalú, horvát parasztszobában, véres szalmán, melyet huszonnégyünk számára nem lehetett külön »ágyak«-ra tagolni. Két könyököm két cseh szomszédomhoz ért. Az egyik tífuszos volt és rühes, a másik nem tudom micsodás. Másnap kivitte a Sanitäts Schindel, mert agonizált. »No tu Ulahn tu kannst schon kumma« - mondta neki gyöngédséggel. Abban a szobában nem szabadott meghalni. Az egy másik »osztályba« tartozott, melyben szintén úgy hevertek a sebesültek egymáson, mint a hánykódó halak a kosárban. Mindennap kétszer bejött a Sanitäts Schindel és végignézett rajtunk. Az én arcomba is belenézett mindennap kétszer hosszan, figyelmesen, jóindulatú kék szemekkel. Ő az arcból meglátta, hogy melyiket lehet már kivinni. Amelyiknek a szemére ráülnek a legyek mint a szegény ökrökére nyáron és hunyorgatással sem tudja már elhajtani. Ezt tudtuk. Szemben feküdt egy tűzér, aki még rángatta az arcát, de a legyek már nem szálltak el. A szomszédja reggeltől jó délutánig hessegette. Akkor nem bírta már a karját emelni. Kétségbeesett merev szemekkel nézte a tüzér nedves pillái közé tapadó legyek fekete csomóit. Még egyszer, még egyszer próbálta a karját irtózatos erőfeszítéssel. Jött a Sanitäts Schindel. Ez volt a legszörnyűbb harc, amit az öt hónap alatt láttam, a kar megmozdult, a legyek elrepültek és Schindel kiment. Az éjszaka meghalt mind a kettő és ott feküdt köztünk reggelig. Azon az éjszakán nem aludtam, mert tífuszos szomszédom nyugtalanul álmodott és féltem, hogy rám fordul. Fogamat vacogtatta a láz. A sötétség, mint valami forró, büdös, nagy fekete test hevert rajtam. Akkor hirtelen vad indulattal megfogadtam: Csak még egyszer haza kerüljek élve, csak levakarhassam magamról ezt a három hete rajtam ragadó ruhát, hát eau de Cologneban fürdöm naponként kétszer és a körmeimet lakíroztatom. Sose volt érzékem elegancia iránt. De ezentúl selyem harisnyában és lakkcipőben járok és a zsebkendőm parfümös lesz. És nem tudom, mi van még és mi lehet. De ami kéjes kedveltetése még van a testnek, azt mind megcsinálom. Csak haza kerüljek élve ...

És most? ... Itthon vagyok élve, élve, tiszta fehér ágyon fekszem és nyugtalanul fészkelődöm benne. A grki véres szalmára gondolok és úgy fáj a szívem, mintha hazafájna. És utálom az apáca hűvös fehér kezét, mikor jeget tesz a szívemre és a Sanitäts Schindel meleg hangját hallom: » Na Uhlan tu kannst schol kumma« - és könnybe lábad a szemem. És fáj, hogy porcelántányérban pecsenyét kapok és fáj, hogy a tanár maga vizsgál meg és fáj ez az őrült csend. Az ágyam mellett a feleségem ül és fogja a kezem és engem nyugtalanít és kínoz az, hogy boldog vagyok.

- Talán a lelkiismeretem rossz? - próbálom magyarázni. - A zászlóaljam most derékig vízben állja a srapnel tűzet valamelyik szerbiai lövészárokban. Öt óra? Nekem uzsonnát hoznak. A századomat most kellene felváltani, de a tartalékot ágyúfedezetnek rendelték valahova. Harmadik éjjel most, hogy virrasztani fognak. Ólmosjeges eső esik ... Oh csokoládés kuglófot kapok? Egyebet nem?

- Te is fáztál, te is virrasztottál. Mit kínzod magad?

- De most mégis elhagytam őket. Szökevénynek érzem magam.

- Az Isten szerelmére, mit tehettél volna? Nem voltál katona. Önként álltál közéjük. Három hónapig velük szenvedtél. Halálos betegen hoztak haza. Talán egész életedre nyomorék maradsz. Hát csak megtetted a kötelességedet?

- Kötelesség? Te nem láttál még rajvonalat megingani. Nem láttál még negyvenkét éves népfölkelőt kétségbeesetten a szomszédjára nézni, mikor a rajvonalon átvonaglik a kísérteties áram, az egymás fáradtságának és habozásának megérzése. Amíg az őszülő zsidó fűszeres ott mellette előre néz és tüzel, egy titkos lánc megnyugtató kényszerítése tartja helyén. De a fűszeres felordít és a lánc szakad, a rajvonal vékony fonala hullámzik a halál szelében. Pedig a szerbnek nincs is tűzfölénye! És ha hátrálunk, át van törve az egész front! Annak a fűszeresnek nem szabadott volna meghalni! Kötelessége lett volna élni ... Még egy parancsszó hallik, egy kemény, biztos férfihang. Attól egy percre megáll a rajvonal mint egy alámosott remegő gát. Ha csak tíz új ember jönne most hátulról friss energiával. Csak a fűszeres helyére feküdne új valaki. Csak egy ember feküdne a 42 éves népfölkelő mellé, hogy érezze egy eleven, friss test bíztató melegét. Új áram ömlene a vonalba, és az ellenség nem zuhogna be az elszakadt fronton.

*

Oh, csak egyszer látnák ezt a mi szellemi intellectueljeink, aki bársony kávéházakban keseregnek a világ barbárságán! A Gerbeaud sütemény kifordulna a szájukból és nem akadna köztük olyan gazember, aki el nem indulna, hogy odafeküdjön valamelyik 42 éves tuberkulotikus családapa mellé.

És én sokszor láttam ezt és itt fekszem finom lószőr matracon himalája takaró alatt. Hogy megtettem a kötelességem? ... Kötelességem lett volna bírni a strapát. Nem az volt a hiba, amit csináltam. De én magam, egész mivoltom csődöt mondott, hibás volt!

- Ostobaság! Azt hiszed te vagy az egyetlen akit visszahoztak? Az ország minden kórháza zsúfolva van. És ha tested, egészséged nem bírta a háborút, az nagy baj volt mert bajod marad talán egész életedben. Ezen bízvást búsulhatsz. De a lelkiismereted nyugodt lehet.

- Ez mind igaz. Lehet, hogy csak a szomorúság beszél belőlem, nem a rossz lelkiismeret. De miért nem lelem a helyem? Miért nem tudok ebbe belenyugodni? A szomorúság nem ilyen nyugtalan, gyanakvó, idegenkedő. Talán nem is a lelkiismeretem rossz, csak nem tudok itt élni, mert nem lehet két helyen egyszerre és én még ott élek. Talán olyan vagyok, mint a mesebeli törpe, akinek lelke nem a testében van, hanem egy ládikában, túl az óperencián, egy szigeten. Az enyém ott maradt a borjúmban, melyet most a zászlóalj egy trénkocsija hurcol valahol Valjevo felé. Fogva vagyok. »Ich bin unfrei«!!

Posta jött. Tábori levél. A zászlóaljam úgy látszik elpusztult. »Aufgerieben.«

*

Nem tudom, hogy mit gondoltam és mit éreztem. Azt hiszem semmit. Tájképeket láttam. Ha emelkedik a lázam és behunyom a szemem, mindig tájképeket látok. Egy nagy kukoricásban jártam. (Felázott kukoricásban járni nagyon fárasztó.) Az esővizes levelek alatt itt és amott két láb vagy egy kar, vagy egy fej bukkant fel: A zászlóaljam emberei. Húsz-harminc lépésre egymástól szétszórva, mint ahogy a dinnye meg a tök szokott heverni a kukoricásban. Sorra jártam őket. Még sok hiányzott. Kerestem a többit. Már alig bírtam a lábam. Irtózatosan húzott a föld. Nem is mentem már. Valahogy szálltam. Még egyet meg kellett keresnem. Kit? ...! De keresés közben válogattam. Ne itt legyen, mert szemébe, szájába lóg a kukoricalevél. Ott se legyen, mert ott egy döglött disznó rothad. Végre leltem jó helyet, ott lefektettem. Oda, ahova tartozik: első század, első szakasz. Magamnak néztem helyet! ... Emelkedett a lázam. Egerek? ... Miért gondolok egerekre? Igen, egyszer már éreztem az elföldeltség ízét. Földet a szememben és számban és fülemben. Az még a Macsvában volt. Egy gránát csapott le a fedezék hátába és ránk döntötte. Rám és két egérre, melyek a tetejéről hullottak le. Ketten kimásztunk valahogy én és az egyik egér. A másik a földben maradt. Egy ideig még piszkáltam utána a bajonettel, de a másik gránát is közel járt, nem maradhattam ott.

Vacsorát hoznak. Finom borjúsültet. És finom kaliforniai barackbefőttet kaptam valakitől. A nyitott ajtón keresztül apácákat látok. Fehér főkötők, óriás lepkék libegnek hangtalanul. Miért utálom őket? Nem élik ezt az életet. Félig odaát vannak. Az átvezető úton. Tájképet látok. Hosszú allé nyílik előttem. Két oldalt apácák állnak mozdulatlanul sorfalat. A fehér főkötők két fehér vonallá futnak össze, mely az allé végén egy végtelen fehér síkságba torkol.

Fehér hómező. Fekete foltok benne.

Kilencszázhatvan fekete folt. Teljes létszám. Akkor én is ott fekszem.