Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 23. szám · / · Tábori posta

Kertész István: A végrendeletem

1914. szeptember közepén

A század felállott a hókoronájú Plose alatt, pompás gyümölcsösök fanyar almaillatában, halotti szagban a markunkba nyomták a halotti cédulát. Neked egyet, nekem egyet... mindenkinek egyet. Zugsfihrer Gasteiger betyárkodó kis alakja rekedtes köhögések közt bujkált - nem tehetek róla -, utáltam a kis kedves embert, de odajött hozzám és a kezembe nyomta a kis cédulát: "dá cahm' Sie." Csendes nyugdíjából előrántott arisztokrata, angol képű, monoklis ősz kapitányom - oh, be sápadtak is voltunk, mikor a zsebünkbe begyömöszöltük ezt a rézkapszulát az elevenen megért gyászjelentést. Majdnem olyan érdekes az aktusa, amely magába süllyeszti az embert, mint amily ellenállhatatlan a kíváncsiság: mikor megyünk, hová megyünk. Azt mondják, Belgiumba. Jó lesz. Ha megélek, felkeresem antwerpeni ismerőseimet, Waan Weerdenéket. Ők belgák, én ellenséges baka vagyok, de felkeresem őket (Rue Lamorinieri 114). Ha reszketnek, majd megnyugtatom, ha gúnyolnak, megrugdalom, ha bántanak, megbajonettezem elegáns, kedves barátaim. Most, hogy olvasom a saját gyászjelentésemet, idegesen bántanak a sajtóhibái: "Rhöm. kath." - mondja rólam. Mindegy, ha ott maradok, mindegy, ha visszajövök. De félreértés elkerülése végett, nehogy valahol még vitám legyen belőle, kijelentem: zsidó vagyok - egyébként nekem mindegy. Anyám nincs, aki simogasson, ha majd pap jön, nem tudok gyónni. Nehogy ezzel a hazugsággal maradjak a csatatéren, kijavítottam a cédulám: "Rhöm. kath. - manchmal Jud." Ez babona. Egy lépést sem tudnék menni, úgy érzem, ha ki nem javítottam volna.

Ruháim a bátyámé. Adósságom a hitelezőimé. Írásaimat Osvát rendezze - kérem. Erre csak azzal szolgáltam rá, hogy most érzem, milyen gyönyörűket fognék írni, de ezek a hegyek itt olyan fojtók. Mintha rá akarnának szakadni erre a kis csapat szürke, tiszta katonára. Vágyom az indulásra. Lesz, ami lesz... Csak egy szót utálok, ez megfojt, ha hallom: "Alarm". Nyugodtan, csendben, erősen, fölénnyel az ellenség nyaka közé csapni, ez az én vérmérsékletemnek megfelelő szisztéma vóna. Valahányszor siettem az életben, mindig megbotlottam. De ha muszáj, tudok sietni is.

Igaz! Van lányról való intézkedésem is, asszonyról való is. Mindegyiket maga magára testálom, másra nem. Olyan jó barátom még sohse volt az életben. Ha az mind elesik, akit a lány csókolt: akkor szegény lány özvegy marad - és az az asszony ura otthon marad: akkor ő is arra a sorsa jut. Két levelem nekik küldöm, meg van címezve a bal zsebében a blúzomnak. Mondják meg nekik... Azaz nem. Semmit se kívánok. Se virágot, se muzsikát. A lányt nem is testálhatom. Ő sokaké. Ha szépen tud valakit csókolni, hát kell, hogy eszibe jussak én! Rokonaimat csókolom, barátaimat ölelem. Tartsatok emléketekben. Fáj és most jut az eszembe, hogy tulajdonképp nem is akarhatok semmit, nem is hagyhatok senkire semmit. Voltam - és most megyek. Nehéz a bornyúm, még a szék is recseg alattam. Ha a fegyvert a vállamra csapom, úgy állok, mint a szikla, keményen - úgy lendülök a marsra, mint egy gép. Örülök, dühös vagyok, kicsit félek, nagyon kíváncsi vagyok. Kenyeres pajtásom, te búzaszőke, alföldi égszínű gyönyörű szemű gyerek, battonyai szolgabíró, áldott fiú vagy, mikor azt mondtad: Pista komám, nem szeretem, hogy szomorú vagy. Megveri az Isten azokat, akik rossz viccel etettek: Ugyan milyen halott lesz belőled? Ne félj, azért szép halott lesz majd belőled...

Borzasztó, utálatos, édeskés szentimentalizmus nyaggat. Az újpesti temetőben tanultam, magános barangolások közt, egy sírverset, magas hajú, nagy ádámcsutkájú poéta reliefje alól, és ezzel úgy teli van a begyem, úgy bugyborékol bennem, hogy így még soha nem sírtam. Mit akar tőlem ez a vers? Mit az a tüdőbajban meghalt poéta?

"Tudom, hogy elmegyek
És nem a távozás fáj...
Hisz oly édes lesz a pihenés, a béke
De hátha, talán a sorsom vár..."

Tovább nem tudom. Hátha... Hátha... Hátha...

Kedves pirospozsgás olasz kölyök, aki mellettem állsz a linke flüglin, vedd a handbárjta Abstandot, oszt dalolj most is nekem, mintha most odamennénk az egzecírplaccra. Én nem győzöm most torokkal a rececét - dalold te a magadét: áj-szváj-dráj... tiruletta pimma-pam-ma-pumma csirkulo, la moj-ja mija... mija... mija... Gyerünk, azt a kutyafáját!"

Ezt írtam a legitimations kapszlim mellé utolsó levélnek és megcímeztem a Nyugatnak.

A kórházban elolvasgattam, pofon szerettem volna verni magam, de nagyon gyenge voltam és szerettem magam. Nagy kín a magam írását olvasni, de sokat elmosott ebből a levelemből a galíciai sárlé és így szívesen is adom. Sokkal boldogabb állapot mással olvastatni.

*