Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 21. szám · / · Alfred Savoir: Mandzsúriában

Alfred Savoir: Mandzsúriában [+]
Színdarab egy felvonásban
Második jelenet

Első katona, A zsidó, Szemen, A szakadár, A nyalka, A gyermek, Katonák.

Első katona (a térdeplő emberre szól): Hallgass, zsidó. (Kisvártatva megint.) Elhallgass, mocsok zsidó. Alunni akarok.

A zsidó: Imádkozok, tán csak jogom van ahhoz, hogy imádkozzak?

Első katona: Imádkozol?... Én nem tudok imádkozni. Nem tanítottak meg rá. Mikor kölyökgyerek voltam, az anyám gyárban dolgozott, ha meg nem dolgozott, mindig részeg volt és ütött, vert. (Elszomorodva.) Tán el is patkolt az öreg. He?

A zsidó: Tudom is én.

Első katona (panaszos hangon): Apám sohase volt. Tán csak az anyám tudja, hogyan kapott magába... tán a szél, amelyik az erdő magvát elveti, tán az hullajtotta az ő méhébe is... a szél fia volnék... Kicsi gyermekkorom óta, ameddig csak visszalátok, mindig dolgoztam. Télen rőzsét szedni jártam az erdőbe, nyáron meg az anyám csatangoló koldusoknak adott árendába. Egyszer aztán megszöktem tőle, elmentem csavargónak. Még a tengerig is eljutottam egyszer... Hát hogyan tanultam volna meg imádkozni?... Azt se tudom, milyen szókat kell mondani. Még se beszélhet az ember Istennel úgy, mint akárki fiával. Nem igaz?

A zsidó: Persze hogy nem beszélhet.

Első katona: No lám. Most is imádkozni szeretnék, de nem tudom, mit kell mondani. (Elhallgat, a zsidó imádkozik.)

Első katona: Hallod, zsidó? Miféle imádság az, amit a fogad között dünnyögsz?

A zsidó: A halottakért való ima.

Első katona: Azokért, akik meghaltak?

A zsidó: Nem. Azokért, akik meg fognak halni.

Első katona (félénken): Akkor hát értem is imádkozhatnál.

A zsidó (szilajon): Teérted? Ugyan minek? Én csak magamért imádkozok, senki másért, csak egymagamért.

Első katona: Oh! (Elhallgat.) Mondsza, zsidó.

A zsidó: Mi az már megint?

Első katona: Ha meghaltam, senki sem lesz, aki értem imádkozzon; sem apa, sem anya, se testvér...

A zsidó (megvetően): Hát a szél?

Első katona: Két darab kétszersültöm van. Ha imádkozol értem, neked adom mind a kettőt.

A zsidó: Én ugyan soha. Ha százat adsz, akkor is azt mondom, hogy nem. Idegen földben fogtok elrohadni mind, akár a kutyák. Csak én tudom itt azokat a szókat, amiktől a halottak Jehova fényességét látják.

Szemen (ébredés közben meghallotta a zsidó szavait. Felkacag): Hazudsz, piszkos zsidó!

A zsidó: Hazudok!

Szemen (feláll, izgatottan): Nincs Isten.

A zsidó: Hallgass!

Szemen: Azelőtt haboztam, azt gondoltam: talán van, talán nincs. Most már tudom, mert meghalunk. Nincs Isten.

Első katona (fenyegetően): De van.

Szemen: Nincsen, te marha. Azt csak tudod, szent nem vagyok. Tizenhat esztendős voltam, oldalba döftem az anyámat. Nem tudom, az adott-e be neki, de három hónap múltán meghalt. Tizennyolc esztendős voltam, becsuktak betöréses lopásért. Alig kerültem ki a dutyiból, megint visszadugtak közönséges lopásért.

Első katona: Gézengúz vagy.

Szemen: Az, néha. De a te jó Istened, ha volna, gézengúzabb gézengúz volna nálam. Mikor az ember olyat lát, amit itt: mezőket, amiken több a halott, mint a kő!... Ha van Isten, nem Mandzsúriában lakik.

Első katona (kétségbeesve): Én nem tudok imádkozni, hát nem bocsájt meg, de a zsidó idvezül, mert tudja, milyen szókat kell mondani. (Szemen elkacagja magát.) Van Isten, vagy megöllek, te ganéjdomb!

Szemen (fenyegetően): Próbáld meg, buta állat! (Az első katona döfésre kapott szuronya Szemen arcát érinti, ez is felragadta fegyverét és ellenfelére készül vetni magát. A zsidó közébük áll.)

A zsidó (kiáltozva): Segítség! Gyilkos! (Nehány katona feláll, nehány resten arra fordítja a fejét.)

Egy katona (fekve): Vége lesz már, vagy mi? Mi baj?

A zsidó (rémülten): Megölik egymást.

A katona: Vigye őket az ördög! Hát öldököljék, mészárolják, nyomorítsák, szurkálják egymást, de csönd legyen, hadd aludhasson az ember nyugodtan. (A katonák lefogják Szement, és lecsillapításán fáradoznak.)

Szemen (az első katonához): Találkozunk mi még, babám.

A szakadár: Szemen, nem szabad, hogy ölj.

Szemen: Nem ám, kisülne a szemem. Aztán mért ne volna szabad?

Szemen: (lecsillapodva): Igazad van. (Leül egy kőre.) Fura egy fickó vagy te. Nem akarod, hogy az emberek öldököljék egymást, rimánkodol, hogy ne lőjünk a japánokra... Akkor hát minek álltál be önkéntesnek, alig hogy megizenték a háborút?

A szakadár: Azt hittem, hogy nem lesz öldöklés. (A katonák nevetnek.)

Egy katona (nevet): Azt hitte, hogy a háborúban nem ölik egymást az emberek!

A szakadár: Azt hittem. Ötven évvel ezelőtt is borzasztó háború volt. A cár teméntelen nagy sereget gyűjtött. De hamarosan elpusztult az egész és valamennyi katona elhalt bele. A cár akkor még egy sereget állított talpra, amannál is temérdekebbet. Két hónap múltán valamennyi embere odavolt. A cár ettől úgy megharagudott, hogy összetörte pálcáját a földön és megparancsolta, hogy aki épkézláb parasztember van, mind szedjék össze harmadik seregnek. De a nagyapám megemlékezett Krisztus szaváról, hogy ne ölj - és nem fogadott szót. Megkorbácsolták és amikor még mindig makacskodott, levágták az orrát, azután a fülét. Végre pedig Szibériába száműzték, családostul. Amikor apám katonasorba került, ő is azt tette, amit apja; börtönbe dugták, megkorbácsolták, de mivelhogy Szibériában volt amúgy is, nem száműzték, az orrát, fülét se vágták le. Engem nem bántottak. De amikor meghallottam, hogy megizenték a háborút, a magam jószántából álltam sor alá, mivelhogy azt hittem, hogy nem lesz majd öldöklés. (Mindenki nevet.) Azt hittem, hogy mindenik császár egy-egy millió katonát küld egymásra, hogy a tábornokok két hosszú sorba állítják majd az ellenfeleket, tizenöt lépésnyire egymástól, embert emberrel, ágyút ágyúval, szuronyt szuronnyal szembe és hogy a két császár azt mondja majd: no most, gyerekek, rajta, öljétek egymást.

(Nagy dördülés.)

Egy katona (elkiáltja magát): Gránát... Hasra, fiúk! (Mindenki leveti magát a földre, csak a szakadár nem. A gránát az egyik közeli sziklán szétrobban.)

Egy katona: No lám, rákezdték megint, a sárga ördögök.

A szakadár: Szentül hittem, hogy a katonák fejük fölé nem emelik a puskatusát, hogy összetörik a puskájukat, hogy beszögezik az ágyúkat és hogy végezetül is valamennyi száj békét fog kiáltani. Azt hittem, hogy eljött az ígéret napja, hogy a börtönök ajtaja megnyílik, hogy a péküzletekből mindenki annyit vihet, amennyi kell, hogy a hús halomra gyűlik s mindenki jóllakhatik vele. Azt a napot akartam megérni, azért jöttem ide. Csatlakoztam, de azért eljön az a nap. Közülünk senki meg nem éri már, mert senki meg nem éri közülünk a holnapot... Azért hát lőjetek, ne öljetek; eljön a béke napja... a béke... (Dördülés.)

Egy katona (rákiált a szakadárra): Hasra!... Uram Isten!... Az egyszer el nem hibáznak bennünket. (A szakadár sebesülten roskad össze.)

A katona: Nem megmondtam, hogy jól céloznak?

A szakadár: Óh! Jaj, de fáj. Itt a hasamban, itt fáj. Bújjatok el, fiúk, fussatok, meneküljetek, éhenhalni is jobb ennél. Vigyetek az alá a fa alá... oda... Vigyetek, kérlek, és ha meghalok, ne vessetek a vízmosásba. Rakjátok keresztbe a kezemet és fordítsátok fejemet keletnek. (A háttér felé hurcolják.)

Szemen (a katonákhoz): Eszelős az öreg. Békéje addig nem lesz a szegény embernek, amíg minden gazdagot, minden nemes urat agyon nem ütöttek, addig nem. Akkor majd békén megosztozhatunk igazság szerint mindenen... De előbb meg kell nyúzni a gazdagokat, a nemesurakat, a burzsoákat. Gyerekestül, asszonyostul, kutyástul. Akkor új élet kezdődik. De legelőbb a tiszteket kell mind elpusztítani. Teremtő Isten! Micsoda szép élet is lesz azután! Jaj, de éhes vagyok!... Jaj, de éhes vagyok!...

Egy katona: Nini! A Nyalka nyitogatja a szemit. Uraságod fölkel?

A nyalka (fölkel): Megjött az a szekérvonat?

Egy katona: Az ugyan meg nem jön.

A nyalka (eltompultan): Szép dolog! Egy szekérvonatra való kétszersült olyan emberek számára, akik addigra halottak lesznek, meg takarmány rég elhullott és megevett lovaknak!... (Kacag.)

A zsidó: Az bizony, megettük őket!... Pedig mondtam, hogy túlságosan bőségesek a porciók, hogy előrelátónak kell lenni, gazdálkodni kell...

A nyalka: Elhallgass, zsidó. Te sem adtad fölöslegedet a kutyáknak.

Szemen: Úgy faltál, mint egy tiszt.

A nyalka: És fenékberúgással tudtunk csak rávenni, hogy abbahagyd.

Egy katona (aki a térdeplő zsidó mögött állt, hirtelen rettenetes erővel belerúg a hátába): Mint most, la.

Szemen (felszökik): Hogyan kongott, a teremtésit!

Hangok: Hogy volt! Hogy volt! (És a katona valami állatias konoksággal újra belerúg a rémülettől sápadt zsidóba, aki erre végigterül a földön.)

Hangok: Rajta! Ez az. Szép gurítás volt! Nem bír el a lábad? (A zsidó feltápászkodik, de már késő; a katonák körülfogták és valahányszor fölegyenesedik, újabb rúgások megint ledöntik.) Rajta! Nesze! No még ezt is! (Diadalmas kiáltások.) Hej! Hogy ropog! Hallottátok? De ropog ám! Csak dőljön a véred, mocskos zsidó, dőljön a görényszagú véred! Megálljatok: hagyjátok rám, az én csizmám új. Csak a csizmasarokkal, csizmasarokkal a kampós orrát, idenézz!... Ejjó vót! Hogy volt! (Nagy egyetemes kiáltás.) Kifolyt a szeme! (A zsidónak sikerült áttörnie a körön. Ide-oda futkosva menekül, mint az elbódult állat; kezét arcára tapasztja. De mindenfelől újabb ellenség mered elébe; a katonák, akik mellett elhalad és akik aludni látszottak, felszöknek és irtózatos rúgásokkal döntik le, vagy állítják talpra a szánalmas menekülőt. Egy-egy rúgás után visszafeküsznek a katonák. Mintha hallgatag megállapodás volna, egy kéz, egy bot nem emelkedik a zsidóra: rúgásokkal zúzzák pozdorjává a nyomorultat. A zsidó eltűnik, vagy húsz katona üldözi. Nagy csöndesség támad a színpadon. Az embernek úgy tetszik, mintha minden fül megfeszülten figyelne, mintha mindenki várakoznék és kitalálná valaminek a végét. Egyszerre metsző, éles visítás hallatszik, amelyre nagy örömriadal felel. A vad terítékre került.)

Első katona (a katonák közül ő vált ki kegyetlenségével. A zsidó menekülése után mintha kővé fagyott volna. Jajgatva veti magát a földre): Borzasztó! Borzasztó! Milyen utálatos ez a zsidó vér! (Vonaglani kezd.)

Szemen: Kötelet, barátaim, hamar! Kötözzétek meg! Hamar! Borzasztó nézni. Ragadós az ilyen rángatódzás. Siessetek, mert átragad rátok, ha mondom. Én már érzem is.

Egy katona (karon ragadja Szement): Eredj hát, ha olyan nagyon sürgetős.

Szemen: Nem tudok, nem tudok! (Zokogva fakad; a katonák az első katonára vetették magukat és lefogják.)

Egy katona: Jól fogd a kobakját.

Másik katona: Ni, hogy reszket!

Másik katona: Most már csillapodik.

Másik katona: A gyöngeségtől.

Másik katona: Ha ugyan meg nem gebedt már. (Közömbösen elszélednek.)

A szakadár (felnyög): Jaj! Jaj! Aludtam tán! Szinte reggel van már. Úgy tetszett, hogy zajjal voltatok az imént, hogy kiáltoztak. Talán csak álmodtam. (Csönd.) Óh! Igen!... sírást hallok, így már jó... itt a béke... hála Istennek. (Lehunyja a szemét.)

A nyalka: No, Szemen, mit rísz olyan keservesen?

Szemen (gyermekes nyakassággal): Éhes vagyok... Éhes vagyok...

A nyalka: Esze legyen az embernek. Én is éhes vagyok. Még se sírok. (Hevesen.) Lever a lábadról, rívásra fakaszt és bántod vele a többit.

Egy katona: Vége lesz-e, Szemen? Nem járja az, hogy így sírjon valaki.

A nyalka (fenyegetően): Hagyd abba már, no. Elég volt. Nem bírom tovább! Elhallgatsz?

Szemen (feléje tartja a karját, mintha ki akarná védeni az ütését): Nem sírok már. Ne öljetek meg. (Hallgatás.) Hallod, Nyalka, az ott nem rángatódzik már?

A nyalka: Nem, csak az arcát fintorgatja.

Szemen: Ne nézz rája. Üljünk oda la, onnan nem látjuk majd.

A nyalka: Ha éppen akarod.

Szemen: Mesélj valamit az életedről... valami történetet... Szép élet volt a tiéd!

A nyalka: Hát bizony édes, szép élet, kellemes élet volt az enyém. Komornyikja voltam egy hercegnek. Reggel, kilenc órakor mindig csókkal keltett föl egy komorna. Annusnak hítták, micsoda takaros, rózsaszínű kis jószág volt. Mindjárt jókedvem kerekedett tőle. Intettem, hogy jöjjön az ágyamba. Ő, ő úgy mutatta, mintha nem akarna. De akkor megmarkoltam ám, barátom, és akkor mégis jönnie kellett. (Fölnevet, mint ahogy különösen mulatságos dolog emlékére szokott az ember.)

Szemen (türelmetlenül): Aztán?

A nyalka (arcátlanul mosolyog): Aztán, öregem, tejeskávét hozattam, akkora ibrikkel, mint egy telisded teli leveses csajka, aztán fehér kenyérszeleteket meg pompás briósokat mártogattam belé. (Hirtelen elhallgat.) Hej! Fura dolog az élet!

Szemen: Te legalább éltél. (Sóhajt.) Ha elgondolom, hogy mindenki úgy élhetne, ha fogdmegek nem volnának. (Gyűlölettel eltelve mondja.) Hej, azok a tisztek!

A nyalka (szemenézése merő; félig-meddig önkívületben beszél): Hej! Csak egyszer jó tejeskávét ihatnám még, minekelőtte meghalok.

Szemen: Aki gazdagot csak ismertem, mind rajtam hagyta a bélyegét... A műhelyben tizenegy óra hosszat dolgoztam napjában... Tíz esztendős voltam, mikor a burzsoák gyerekei homokból gyúrják a kalácsot, én akkora terheket cipeltem, hogy összetört alattuk a karom. A kezem mindig csupa vér volt, arcomat meg utálatos pörsenés ragyázta ki. Hja, a munkától van ez így. A vállalkozó meggazdagodott, én pedig szegénynek maradtam. Mindig csak kizsákmányoltak... Hogy agyon nem vágtam!

A nyalka (mint az előbb): Bár hozna Annus jó meleg brióst fényes tálcán!

Szemen (nekihevül): Mind rajtam hagyta a bélyegét; megrugdostak. Apám, anyám, gazdáim, mindenki utált. A családban senki nem állhatott! Miért? Sohse bántottam őket. Mikor otthon karácsonykor mindenki torkig volt étellel, én éheztem. Mikor bátyáim részegek voltak, én józan voltam. Mondd igazán, Nyalka, igazság ez... Bizony nem bánom, hogy elagyabugyáltam az anyámat (egy pillanatra elhallgat), mégis jobban esik azt hinni, hogy nem abba patkolt el.

A nyalka (mint az előbb): Annus... gyere!

Szemen: Mikor a feleségem meghalt, egy rubel volt az egész pénzem. A kapzsi pap azt is elszedte misére... Misére! Amikor kocsmába mehettem volna rajta és nyakig beleülhettem volna a pálinkaszagba, akár a jó meleg fürdőbe. Mikor az ember felesége meghal, jólesik a simogatás. Az ital megvigasztalja az embert. És mikor aztán jól teleszítta magát az ember, a halottakra gondolhat. (Elhallgat.) Meglopott az a disznó pap. Hogy össze nem törtem akkor a csontjait.

A nyalka (mint az előbb): Annus... kópé!...

Szemen: Én bizony soha nem szerettem senkit... Tán csak ezt a két tacskót, aki ott alszik ni, pedig gazdag emberek gyermekei. (Elnézi őket.) Olyan fiatalok! Olyan kedvesek, mint a madarak! (Hirtelen.) Nyalka, hej...

A nyalka (mint az előbb): Annus... tudod... megharagszom...

Szemen (megrázza): Ébredj hát, no!

A nyalka: Mi a'!

Szemen (lázasan): Miért nincsenek még talpon a tacskók?

A nyalka (ingerülten): Honnan tudjam én azt?

Szemen : Pedig elég zajt vertek körülöttük.

A nyalka: Azt hát.

Szemen: Nem mozdultak... (halkan) mikor a zsidót ölték?

A nyalka: Nem.

Szemen: Félek az olyan álomtól, amelyik véget érni nem akar. Ébresszük fel őket.

A nyalka: Ahogy akarod. (Fölállnak.)

Szemen: Né csak, kétszersültjük van.

A nyalka: Ajha! (A kétszersültre akarja vetni magát. Szemen visszatartja.)

Szemen: Vadállat! Ha hozzá mersz nyúlni, agyonütlek. (Fölemeli kezét.) Ismered ezt az öklöt? He? Jól vigyázz!

A nyalka (tülekedik Szemennel): Mért ne ehetném meg?

Szemen: Mert az övék a kétszersült... Jól tudod... eligazítom a bajodat. (Földhöz vágja a Nyalkát.)

A nyalka (feltápászkodik): Megállj, még evvel nincsen vége... Megfizetsz ezért, részeg disznó! (Szemen a gyermekek felé ment. Az ifjabbiknak megfogja a karját és eleintén gyöngén, azután erősebben rázza.)

Szemen: Kelj már fel, no, eleget aludtál. (Halkan, aggódva.) Rajta, kölyök, kelj föl. (Teljes erejével rázza.) Hideg már egészen.

A nyalka (aki fölkapaszkodott egy sziklára): Gazember... Gazember... Nem látod, hogy meghalt!

Szemen (rémülten): Meghalt!

A nyalka: Ha mondom.

Szemen: Hát a másik! (Megrázza.) Kelj föl! Talpra!

A gyermek: Álmos vagyok.

Szemen: Ne, ne aludj tovább; légy eszeden. Az ilyen hidegben veszedelmes sokáig mozdulatlanul lenni. Aztán meg a japánok úgyis nemsokára nekünk esnek.

A gyermek: Áh!

Szemen (megtapintja a gyermek homlokát): Fázol, ugye?

A gyermek (bátyja teteméhez simul összezsugorodva): Oh! Testvérkém, de rosszul tartottál meleget. Azelőtt mindig jól hozzám simultál, de az éjjel alig éreztelek. Nem volt szép, testvérkém. Mért nem akartál úgy aludni ma is, mint mindig, szemtől szemben? Nyilván álmodban fordítottál hátat, azért nem éreztem arcomon meleg leheletedet. (Megcsókolja bátyját.)

A nyalka: Ébreszd föl, tacskó.

A gyermek (bátyja füléhez hajolva): Kelj föl! Az éjjel jól aludtál. Nem voltál olyan nyugtalan, mint máskor. Álmodban nem kiabáltál és azokat a heves megrándulásaidat sem éreztem, amik úgy rámijesztettek...! Hallod, testvérkém? Majd ha levelet írok anyának, megizenem, hogy jó voltál hozzám... No de kelj föl, nem jó olyan sokáig aludni. Ugye, Szemen?

Szemen (nyersen): Hagyd alunni!

A nyalka: Ne hagyd, tacskó, keltsd föl!

A gyermek: A japánok mindjárt megkezdik a támadást... hallod, testvér? Kelj föl. Csak nem akarok, hogy egymagamban menjek a tűzbe... Egymás mellett fogunk küzdeni megint. (Megrázza.) Szemen, mi ez? (Erősebben rázza.) Mért nem felel?

A nyalka (reákiált): Meghalt!

A gyermek: Nem igaz, Szemen, nem igaz, lehetetlen az. Úgy megöleltem, egész erőmmel magamhoz öleltem. Egy pillanatra el nem bocsátottam... Nem hagyhatott el így!

Szemen (a kétszersültre mutat): Egyél.

A gyermek (sírva fakad): Istenkém, én Istenem!

Szemen (fölszedi a kétszersült-darabokat és a gyermek térdére rakja őket): Egyél.

A gyermek (egyre sír): Nem nyaláboltam át elég szorosan... De megtettem mindent, ami csak telt tőlem; olyan gyönge az ember... Megtettem mindent, amit csak tudtam. Bátya, idenézz! Kétszersült! Tíz darab, húsz darab kétszersült... Annál is több. Nem győzöm tartani... Nézd, hogy eszem... (A bátyja szájába csúsztat egy kétszersült darabot és azon iparkodik, hogy megmozdítsa a tetem állkapcsát.) Egyél!... Ha ide látsz én rám, tudom, örülsz, testvérke, hisz olyan éhesen haltál meg.

Szemen (elhurcolja): Gyere már no, tacskó. Itt edd meg. (A gyermek sírva eszik. A nyalka megkeríti a halott szájában hagyott kétszersültet. Megtörli, azzal felkapaszkodik a sziklára, hogy biztonságban ehesse meg.)

Egy katona (kiáltva jelenti): A japán gyalogság!

Másik katona: Ereszkedik lefelé a hegységről!

Másik katona: Teljes egy ezred!

Másik katona: Több!

Másik katona: Nekünk jönnek!

Több katona: Hol vannak a tisztek? A tisztek?

Szemen (a tömeg felé rohan): A tisztek? Azt akarjátok tudni, hol vannak? Amíg mi meggebedünk éhen, ők elbújnak zabálni. Elásott eleségük van, kétszersültjök, húsok, burgonyájuk; olyankor eszik, ha magukra vannak... és pálinkájuk száz palack számra. Amíg mi éjjel alszunk, ők leisszák magukat.

Több hang: Mi meg éhezünk. Az árulók. De igazán?

Szemen: Szent bizonyosan, éjjel a tarisznyánkban matatnak, hogy meglopjanak... Ki látott már tisztet éhenhalni. De inkább meghíznak, értik azok a csíziót, ugyan meleg ruhában járnak. És majd ha mi mind meghaltunk már, elhordják az irhájukat és érdemkeresztet meg érmet kapnak érte.

Egy katona: Ímhol a japánok. Jó volna megtölteni az ágyúkat. (Mozgolódás a tömegben.)

Szemen: Csak nem leszünk olyan maflák, hogy beveressük a fejünket... Adjuk meg magunkat.

Egy hang: Adjuk meg magunkat.

Egy katona: A japánok megkínozzák foglyaikat.

Nehány hang: Úgy van... Igaz.

Szemen: Barmok vagytok! Huncut fogás az egész, úgy eszelték ki a tisztek, hogy meg ne adjuk magunkat... De mi nem hagyjuk, hogy leöljenek.

Több hang: Igaza van. Adjuk meg magunkat... Hol egy fehér zászló!

Szemen: Csöndesen, vadállatok! Még nem mondtam el mindent. Ha a sujtásosak ellenére adjuk meg magunkat, bizonyos, hogy Szibériába kerülünk, mihelyt vége a háborúnak. Nem szabad megtudni senkinek, mi történik itt. Értettétek? El kell bánni a sujtásosokkal. Mit kockáztatunk vele? Csak arra kell vigyázni, hogy ki ne csússzanak a kezünkből.

Több hang: Úgy van! Haljanak meg a tolvajok, a hóhérok... Adjuk meg magunkat... Gyerünk, keressük meg őket... Elvágjuk a gégéjüket... Akárhol legyenek is!

A nyalka (röhög): Hallod-e, Szemen, majd én előkerítem őket. (Eltávozik.)

Szemen: Álljatok két sorba. Akik feküsznek, maradjanak úgy. Ha a tisztek ideérnek, ne mozduljatok. Majd én csöndesen feléjük megyek, mintha raportra készülnék, azután egyszerre torkon kapom mind a kettőt és megfojtom őket!... Egy szorításra... fél kézzel mindeniket.

Egy katona: Itt vannak. (A katonák sorakoznak. Az ezredes megjelenik, nyomában a hadnagy meg a Nyalka.)

 

[+] Ezt a képet festette 1905-ben egy francia író mai szövetségeseikről.