Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 21. szám

Ignotus: Stílus

A háború embert fogyaszt, de nem eszi meg az embert. Ezt kitörésekor nem hittük el, de most már kipróbáltuk. Az elején még magam vetettem fel a kérdést: hogy bírták az emberek a hét-, a harmincéves háborút? Most itt van rá a felelet: úgy, hogy hét-, hogy harmincéves háború volt. Héthetes háborút nem bírnak, mert nem érnek rá berendezkedni rája. De ha tovább tart néhány hétnél: íme, be kell rája rendezkedniök. Éppen mert nem mind halnak meg, éppen mert élnek és élniök kell.

Hasonlatokba sokszor írtuk az ostromlott városban élő népet, hogy megszokja a halálveszedelmet s az asszonyok nyugodtan járnak golyósüvítés közt piacra. Hogy valóban így van-e s lehet-e így, azt majd csak háború után tudjuk meg Namurben, Przemyslben, Varsóban. De hogy olyan valami lehetséges s a háborúban így kell elrendezkednünk, azt nyilvánvaló. Éppen mert nem néhány hétig tart - éppen mert e mostani háború mutatta ki, hogy végeláthatatlan elhúzódjék.

Első napokban láz és ijedelem fogja el az embereket. De ahogy az idő telik s a nagy álomnak nincs vége: a szervezetnek hozzá kell szoknia. A szervezetnek, az idegzetnek, a képzeletnek, az érzésnek - az egész realitásnak. Mit akarunk? Élni akarunk? Hát akkor meg élnünk kell ezek közt a körülmények közt is.

Igaz: a halál rettenetes. S rettenetes, hogy kinek-kinek atyjafia van a harcmezőn, kivel tán éppen abban a pillanatban történik a legrettenetesebb, mialatt én elmosolyodom s a háború rettenetességéről megfeledkezem. S hogy általában: minden pillanatban a legrettenetesebb történik, az Északi-tengertől a rokitnói mocsarakig, mialatt én talán melegen ülök a színházban s tapsolok a primadonnának. Egy hétig, két hétig, hét hétig ezt lehetetlen is megtennem. De lassankint fölülkerekedik az élet s megköveteli jogait a halállal szemben. S mikor béke van s nem szólnak az ágyúk: akkor nincs baj és veszedelem? Mikor máskor a színházban ülök: nem dolgoznak százezrek a bányákban s tán olyankor robbantja fel őket a bányalég, mikor én cukrot viszek fel a páholyba? Csattant el csók a világon s foganás édes görcse lüktethetett-e úgy, hogy ugyanazon percben ezer és százezer és millió helyen utolsót nem hörgött s az életből ki nem fulladt valaki? S aki az életnek örülök: minden kacajom egy perccel nem visz-e közelebb a halálhoz? Akiknek nehéz beteg van a házában: szakítanak-e az élettel, s az emberek főbe lövik-e magukat, mert úgyis meg kell majd halniok? Siralomházban nem lehet állandóan élni, mert amint állandó, nem siralomház.

A háborút meg kell szokni, már a háború kedvéért is, mert tovább kell táplálni. Mint ahogy a lövészárokban a katona első nap lázban van, másodnap unatkozik, harmadnap kártyázik, harmonikáz, fedelet húz az eső ellen s téglatűzhelyet rak, hogy megmelegítse ebédjét: nekünk is, itthon, meg kell szoknunk, hogy utánuk ne szakadjon a szívünk, torkunkon ne akadjon a falat s ne érezzük ellenük való bűnnek, hogy élni merjük a magunk életét. S hogy megpróbáljuk folytatni ez élet folyamatosságát ott, ahol a háború megszakíttatta velünk. Hogy sorra vegyük mind az abbamaradásokat, megakadásokat s félbehagyásokat, melyekkel a háború kitörésekor magától értetődően egész életünket felborítottuk s megtorlasztottuk, s kipróbáljuk egyenkint: mi az, amit igazán nem lehet háborúban, s mi az, amiről csak azt hittük, hogy nem lehet, holott talán csak szabad nem volt, mert érzésünk nem bírta, vagy csak eleinte nem volt lehetséges, de most helyreálltak lehetőségei? "Mi is szívesen és dalolva megyünk a halál elé, írta a háború elején egy francia katona -, de nem akarunk síró asszonyokat látni, mikor a falvakon átmegyünk, s nem éhező gyermekeket, kik kenyérhéjért kullognak utánunk!" Miért mennek halálba, ha halál marad mögöttük, ha nem azért az életért, mely hazavárja őket?

Nem lehet, ha mégoly szent, még oly természetes érzésből tegyük is, ráduplázunk a háborúra, s magunk esnünk neki doronggal, amit a pusztítása meghagy. Első nap embertelenségnek tetszik, hogy tudunk élni, mialatt testvéreink meghalnak. S őrületnek s állati bujaságnak, hogy tudjunk rendes életet folytatni, mialatt megvan a lehetősége, hogy egy nap vagy két nap a szerencse fordul, a kocka vakra esik s a kozáklovak a mi határunkban is megmutatkozhatnak. De végre is rájövünk, hogy a mesterséges lemondással nem használunk senkinek és semminek, s az élőhalállal, melybe magunkat beletökéljük, a háború céljai ellen vétünk a legtöbbet. Az élet arra van berendezkedve, hogy élik, s a munka, a mulatság, az önzés, a fényűzés, a külön érdeklődés és egyáltalában minden, ami békében foglalkozás vagy lehetőség, eleven láncban táplálja egymást s mindegyik megérzi, ha valamelyik eltörik. Minden lemondás, amire büszkék vagyunk, egyúttal kár, mellyel a háborúnak amúgy is nagy kárait még meg is tetejezzük. Szabad-e ezt tennünk, csak mert szép, hogy tesszük - és szép-e, lehet-e szép, ha valójában oktalan, mert kártékony, sőt szívtelen dolog? Én békében is utálom a zenés kávéházakat, de vannak, akik szeretik - s ha most az utcán, a kocsiúton látom táborozni a cigányokat, ahogy kívülről húzzák a kávéházak előtt, vagy mint az éhes farkas, bemerészkednek a kapualjába is, hogy húzzák kínjukban a Prinz Eugeniust meg a Klapka-indulót, egy szál kifénylett szmokingban s szennyes ingben s éhhalállal a szemükben, hogy éhen ne dögöljenek: jó, hogy nem vagyok főkapitány vagy miniszterelnök vagy kormánybiztos, mert rendőrökkel kergetném az embereket, hogy muzsikáltassák magukat, a szívükhagyott mindenüket, végig az Andrássy úton!

Minél tovább tart a háború, annál életbevágóbb szükség, hogy sorra revideáljuk a zárakat, melyeket, a kivételes állapotra való tekintettel, az életre tettünk. Éppen, mert tovább tart a háború, éppen, mert mind világosabb, hogy még jó ideig eltarthat. A kivételes megkötéseknek volt értelmük, míg az állapot kivételes volt, de amely állapot megnyúlik, az ugyanakkor már nem kivételes többé s fel kell oldanunk a béklyókat, ha szántszándékkal meg nem akarjuk magunkat nyomorítani a sok nyomorúságon fölül, mely a háborúval velejár. Amilyen póz volt első rendületének napjaiban játszani a séance continue-t s piszlicsár munkára kényszeríteni s hétköznapi totyogásban tartani magunkat, mikor az eszünk máshol járt s a szívünk szakadásig feszült: olyan kishitű gyávaság s megint csak garasos romantika a nagyböjti szemforgatás, mely megjárná, ha éppen csak ízléstelen volna, de átok, mikor éppen nem jelentéktelen, éppen nem következés nélkül való, hanem valójában megakadását jelenti annak az egész gazdasági vérforgásnak, mely nemcsak minket, itthonmaradtakat táplál, de még inkább a hadbavonultakat, s ha idejében abba nem hagyjuk, ott sorvasztja el hadi erőnket az ellenség előtt, ahol legdúsabb virágában kell állnia. Nemcsak hogy szabad, de kell, de kötelesség, de hazafiság, az értünk vérzők iránt tartozó muszáj, hogy semmit itthon abba ne hagyjunk, amit egyáltalában folytatni lehet - hogy semmiről le nem mondjunk, amit valahogy elbírunk -, s mint ahogy, igen helyesen, szégyenbélyeget sütünk arra, ki ijedtében aranyra váltja pénzét s ráül és elvonja a gyümölcsözéstől, úgy kell most kizavarni elhittségéből a szűkeszű aszkézist, akár állambölcsesség, akár magánmorál formájában fejetlenkedik, kishitűsködik s él a kivételes állapottal, hogy erény köntösébe bújtathassa lappangó szadizmusát s a szép könnyelműség ellen fenekedő irigységét, amely könnyelműség nem könnyelműség, hanem, ami nélkül nincs élet, mert nincs vállalkozás: önbizalom és bátorság. Most, mikor repülnek a milliárdok s mindennap százszorosan előlegbe kell vennünk a holnapot: ha nem tudunk az egész soron nagy vonásúak, mámorosan józanok, számítóan gondtalanok, bátrak, bőkezűek s mindenben felsőségesek lenni, akkor benyel bennünket a háború, ha százszor győzünk is benne különben. Ám nem győzünk, nem győzhetünk, ha az életet elvágjuk mögötte - a hadban álló sereg mögött a békeélet változatlansága az igazi tápvonal. Megint csak a gaz angolok találták el ezt is a legjobban, a leggyakorlatiabban, legcélszerűbben - amily alávalóság tőlük s amily rövidség számukra, hogy háborújukat zsoldosokkal vívatják s maguk megbújnak mögöttük, olyan kezessége annak, hogy valahogy majd csak megússzák, az, hogy így távol tudják tartani érzésüktől s annyira, amennyire rendes életüktől is a háborúra való gondolást. Lehet ezt akkor is, ha nem zsoldos a katonánk, ha mindnyájan katonák vagyunk - a német máris eltanulja az angoltól s az első felborulások után most már egyenesen tüntet azzal, hogy nála semmi sem változott, minden tovább folyik, a gyárak füstölnek, a kocsmák főznek, a színházak tele vannak, sőt, míg a kényes és gőgös angol moratóriumra szorult s abban a hencegően aljas formában, hogy az ellenségnek nem jár pénz, voltaképp inszolvenciát jelentett be Berlinnek, Bécsnek, Budapestnek: a németnek nem kell moratórium, a német fizet, sőt készpénzzel fizet. Mi nem vagyunk oly gazdagok, mint a németek s a nemes kérkedést, mely az ő gazdasági negyvenkét centiméteresük, nem állíthatjuk a magunk harmincegy fél centiméterese mellé. De valamennyit mi is tudunk és bírunk - s itt az ideje, az első zavarok elmúltával, hogy köz és magános, állam és egyesek, minden és mindenki újra szemügyre vegye: mire képes, mit nem kell abbahagynia, mit lehet újra megkezdenie, miről nem szabad lemondania, hogy az egész élet, az ország s főképp a háború gyarapodjék belőle vagy kárát ne lássa. Közmunka, befektetés, vállalkozás, mulatság, még fényűzés is: mindez kötelesség most, ha lehet, mindez okosság, ha nem lehetetlenség, mindez nemzeti munka s az a háborúnak e vonalon való megvívása is, ha e vonal szabad és láb alá vehető. A háború a legnagyobb erőfeszítés, amire teremtett emberek magukat összeszedhetik, s össze kell szedniök magukat arra a hősiességre is, hogy háború idején úgy éljenek, mintha nem volna háború. A háborúhoz a szívnek nemcsak hozzá emelkednie kell, de hozzá kérgesednie is. Stílus kell hozzá - s ha elejével nem mindjárt találtuk el, most már ki kell alakítanunk.