Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 20. szám · / · Szabó Dezső: Az élhetetlen ember leveleiből

Szabó Dezső: Az élhetetlen ember leveleiből
I.

Kedves Juliska, tíz esztendeje, hogy nem láttál, hogy nem adtam életjelt, hogy gyermekdaccal, kiszepegő kétségbeeséssel hagytam el apád irodáját, ki azt mondta, hogy legyek okos és várjak. És most itt, a galíciai folyócska mellett, hideg őszi éjszakán, a messze mélyülő sík szorongó elhagyatottságában, eldobált napjaim, elpazarolt életem küszöbén Te élsz bennem, egyetlenül, az utolsó percek megtisztult vigasztalásával.

Nem álltam be katonának. Sokkal élhetetlenebb vagyok, hogysem ilyen egyszerűen tudnék halni. Idejöttem a háború szélére, lesni valami sejtett nagy tragédiát, amivel mindig egynek éreztem magam, hallgatni, hogyan tapos a fátum az embercserjében reám taposón, odaijeszteni magam eltagadott rémek valósága mellé.

Köröttem a mezőn szétszórva szelíd arcú fiúk fekszenek, dermedt arccal a merő csillagokra. Holnap szép fiatal arcukat bemarja a mész, akaró izmuk együvé rothad, ma még emberi valóságok. Ó, megint embert lumpol a halál.

Az utolsó napokban rémekkel lázasodtak tele szemeim. Láttam a menekülő szekerek szomorú folyamát, a burkolt csecsemőt, a gyermekeket majszolt kenyérrel, a panaszos, mindent elmondó ágyneműt, a felfordított bölcsőt, az összekapkodott edényeket s a sápadt szülőket. Láttam a sebesülteket, a részeg halál szörnyű karikatúráit. Visszalökött seregek riadt tovarohanását. És ez az óriási tragédia, az életeknek és szerelmeknek ez az egyetemes összezuhanása valahogy, titkosan egy az én életemmel, mind benne történt az egész összeomlás és mind csak azért, mert tíz évvel ezelőtt nem jöttél velem, hogy tiszta, hős és jó merjek maradni. Ha Te akkor velem maradsz, olyan lenne most életem, mint az Ábel tüze, anyás volna az ég, a háború vadkanja nem túrná az emberek vetését s a férfi munkája mellől tervezve nézné alvó gyermeke arcát. És apa volnék én is!