Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám · / · Figyelő

Felvinczi Takács Zoltán: Pánszlávizmus és turánizmus

A folyamatban levő nagy fegyveres leszámolás időszerűvé teszi e két fogalom szembeállítását.

Mily jól ismerjük az egyiket s mily kevéssé a másikat! Milyen hatalmas és szembeötlő, óriási területet és tömegeket átható, a politikai, társadalmi, tudományos, irodalmi és művészeti élet minden legkisebb megnyilatkozását irányító tényező az előbbi, s mennyire gyakorlatiatlannak, álomszerűnek, szilárd alapot nélkülözőnek tűnik fel a köztudatban az utóbbi.

A pánszlávizmus zászlója körül világrengető küzdelem folyik több mint félszázad óta. A veszedelmes tanítás érvényesülése a gyakorlati politikában országok, népek pusztulását, új hatalmi alakulatok születését követelte.

A turánizmus fogalma viszont még nem is határozható meg pontosan. Egyelőre inkább csak kialakulóban lévő elméletnek, néhány jövőbe látó szellem intuitív megnyilatkozásának nevezhető. Nem csoda, hogy közönségünk átlaga mindeddig eléggé érzéketlenül fogadta a turáni eszmék általánosítása érdekében kifejtett propagandát.

Pedig az ágyúk és szuronyok erdeit mozgósító, a bombákkal, komitácsikkal és nagy vérdíjakkal dolgozó pánszlávizmus se volt mindig oly hatásos tényező, mint az 1877-78-i török háború és a közelmúlt nagy balkáni átalakulása idején. A múlt század húszas-harmincas éveiben még nagyon platonikus jellege volt az egész mozgalomnak. Akkor még csak néhány naiv álmodozó hitt egy valamikor létesítendő, minden szláv népet egyaránt boldogító nagy birodalom lehetőségében. A pánszlávizmus alapgondolata és első megnyilatkozása nem ígért semmi rosszat.

S ami manapság már ugyancsak furán hangzik, különösen annak, kinek nem volt elég alkalma kitapasztalni, hogy a fejlődés útja nem vezet mindig egyenes irányban, mondom, annak szokatlanul hangozhat a megemlékezés ama történelmi tényről, hogy a múlt század második évtizedének első szlavofiljeit a német romantika és Hegel filozófiája hajtotta arra, hogy népük lelkületének rejtett energiáit felfedezzék.

Irodalmi emberek, bölcselők, a való élettől látszólag távol álló doktrinerek voltak az ún. szlavofil mozgalom megindítói, a későbbi pánszlávizmus előharcosai.

Hatalmi törekvések akkor kezdték jellemezni ezt az akciót, mikor már a hivatalos Oroszország is magáénak vallotta. Előbb még ellentétben is volt a nagy birodalmat kormányzó szellemmel. Hiszen a russzofilek kifejezetten ellenezték azt a nyugatiasságot, melyet nagy Péter cár hagyott örökség gyanánt utódaira.

Sőt: a russzofilizmus nagyszerű kulturális lendülethez vezetett, melynek jótékony hatását minden művelt ember egyaránt érezte. Mi magyarok talán még jobban, mint a nyugati népek. Mindenesetre jobban, mint Oroszország kétes értékű érdekszövetségesei, a franciák.

Élénken emlékszünk felejthetetlen óráinkra, melyek az "Apák és fiúk", az "Egy vadász naplója" olvasásával teltek el. Az elnyomatásából ébredező patriarchális népléleknek Turgenyev finom idealizmusán átszűrődő naiv poézise közelebb áll a mi érzésünkhöz, mint a nálunk sokkal profánabb gallokéhoz. Az orosz irodalom vezető szellemei fényesen bizonyították az egész világ előtt, hogy a moszkovita földet borító hó alatt mérhetetlen kincs rejtőzik. Aki föltárja, a humanizmus ügyét szolgálja, egyforma hálára kötelez minden emberfiát.

De hiszen erről nem kell sokat beszélnünk. A világ már nagykorú. Meg tudjuk már vonni elég élesen a határvonalat az őszinte kulturális törekvés és a fehér ruhába bújtatott perfídia, a nemes fellángolásokkal cinikusan sáfárkodó diplomataerkölcs közt.

A kiábrándulást elsősorban a lelkiismeretlen orosz imperializmusnak köszönjük, mely nem átallotta egy haramiaságot palástoló, a történelmi fejlődéstől nem igazolt, mondvacsinált doktrína alapján sok évtizeden át mérhetetlen szenvedést és pusztulást zúdítani az emberiségre.

A pánszlávizmus politikai hitvallása hazugságból született, nemcsak azért, mert a különböző szláv népek nem élnek összefüggő, illetőleg zárt tömegben és mert gazdasági, politikai érdekeik nem közösek, hanem már csak annál az egyszerű oknál fogva is, mert az a nagy terület, melyet Oroszországnak nevezünk, nem is olyan orosz, mint amilyennek mutatkozik.

Még kevésbé látszik annak, ha feltárjuk történelmi fejlődése alapját.

Ássunk csak mélyebben a hó alá, mit lelünk ott?

A népvándorláskori és 5-10 századdal régibb temetőkből előkerült emlékek bizonysága szerint északkeleti és keleti Oroszországot, a Pecsora, Káma, Volga és Urál vidékeit egységes műveltségű turáni nép lakta. E nép kultúrája keleten mélyen benyúlt Ázsia szívébe, a mostani kínai birodalom belső tartományainak határáig, sőt rokonságban volt magával az ókínai műveltséggel is.

A tudományos kutatás mai álláspontja szerint e turáni kulturális fejlődés bölcseje a Jenyiszej felső folyásánál, az Altáj hegységben lehetett, a szibériai Minuszinszk és Acsinszk környékén. Itt ástak ki a föld alól olyan bronz- és vasszerszámokat, fegyvereket, ékszereket, áldozati edényeket, üstöket stb., melyek az egykori és korábbi kínai emlékek és hieroglifszerű írásjegyek bizonysága szerint a polgáriasult kínaiak és nomádságban maradt szomszédaik életmódját, hadakozását sok tekintetben hasonlóvá tehették.

A kínai birodalom harcias szomszédai a hunok voltak. Ők voltak tehát a közvetítők a távol Kelet és Nyugat közt. Ők hozták a görög-római kort megdöntő népvándorlást Európába. Útjukat az Altáj és Ural hegységen és a Volga felső vidékén át egészen hazánk belsejéig néhány misztikus lelet, néhány kínai hatásról tanúskodó áldozati edény jelzi. A Jenyiszej egyik mellékfolyójának, az Abakannak vidékén egy sziklafalra festett primitív ábrázoláson láthatók az ősturáni nomádok táltosai ez üstök körül.

De nézzük Dél-Oroszországot. Az ottani kultúra legősibb rétege sem szláv, hanem a turáni szkíta, amint a kul-obai, csertomliki és egyéb nagyszerű leletek bizonyítják. A szlávság bölcseje ezzel szemben az európai orosz birodalom északnyugati részeire szorítkozott.

Vessünk azonban egy pillantást az óriási terület mostani néprajzi viszonyaira. Szibéria, az Ural-vidék, a Kaspi-tenger nyugati partjainak túlnyomó nagy része és Finnország az etnográfiai térképen ma is egyszínű. A turáni népeket tehát nemcsak eredetük emléke fűzi Oroszországhoz. Túlnyomó részük ma is moszkovita uralom alatt várja, hogy lassankint elnyelje a körülötte hullámzó szláv tenger...

Azaz hogy most dől el éppen, hogy e népek életrevaló, fejlődésre képes része passzivitásra lesz-e kárhoztatva a jövőben is, vagy hozzáláthat-e egy felsőbbrendű kultúrmunkához, egy szebb jövő megalapozásához.

A körülöttünk tomboló világháborúban élethalálharcot vív a germánság mellett a turáni elem is. Most dől el, hogy a nagyobb turáni népek játszhatnak-e majd világtörténeti szerepet a jövőben és az alárendelt jelentőségűek, a most is nomád életet élő kirgizek, tatárok, kalmükök stb. folytathatnak-e valaha magasabbrendű társadalmi életet fajiságuk feláldozása nélkül.

A civilizált turáni népek elszigetelten élnek. A finneket, magyarokat, törököket, kínaiakat áthidalhatatlan távolságok, nagyratörő életerős idegen népek választják el egymástól. A mostani háborúban úgy látszik, az lesz a szerencsénk, hogy e közbenesőket jól felfogott érdekeik mellénk állítják. A románságnak be kell látni, hogy a szláv terjeszkedés biztos vesztét jelenti. A román nép ellenálló képessége az orosszal szemben a legkisebb. Viszont a történelem egész folyamán át bebizonyosodott, hogy a turániak türelmesség, szabadelvűség dolgában minden népet fölülmúltak. A nagy hun birodalom is azért szakadhatott szét annak idején, mert a hun hegemónia alatt élt népek egyéni erején mindvégig nem esett csorba.

A bolgárokat is a pánszláv agresszivitás térítette észre. Ez a belátás elemi erővel fogja őket kényszeríteni arra, hogy felismerjék újra rég elvesztett egyéniségüket, a szláv burok alól kihámozzák feledésbe ment turáni voltukat.

E faji öntudatot lekicsinyelnünk sohasem szabad. A történelmi materializmus híveinek is be kell ismerniök, hogy a tömegek legnagyobb erőforrása mégis csak a faji, illetőleg kulturális közösség tudata. A normális ember mindig érzelmi politikus marad és nagy nemzetté csak oly nép lehet, mely elhelyezkedésénél fogva egyéniségének megfelelően, szabadon fejlődhet.

A turáni népek közül egy sem gondolhat új világbirodalom alapítására, és az idő, úgy látszik, egyáltalában megérett arra, hogy meghazudtoljon minden imperialista törekvést. A műveltség általánosításával együttjáró demokratikus érzés pedig lehetővé teszi, hogy nagyobb rokon tömegek, egész népek őszinte megértéssel forduljanak egymás felé, legfőbb érzelmi és kulturális tényezőiket fejlődésük közös alapjává tegyék.

Ilyen közös turáni öntudat van most keletkezőben. Egyelőre csak magasabb értelmiség körében akadtak lelkes emberek, kikben mintegy új érzék gyanánt ébredt fel a vágy a nagy turáni érzelmi közösség megteremtésére. E vágyat úgy kell felfogni, mit a magasabb fejlődési fokra jutott emberiség egy újabb kulturális megnyilatkozását. A turánizmus is új fogalom (legalább mostani formájában új), miként új volt annak idején a pánszlávizmus is. De a változott körülmények (a turáni kérdés tudományos megalapozása, a tudományos kutatás újabb módszereinek fejlettsége) úgy hiszem, elég biztosítékot nyújtanak arra, hogy ez új szellem, felülről lefelé hatolva, csupa nemes szándékot keltsen, termékeny, humánus békemunkát eredményezzen.

A turáni népek közül csak a japániaknak és a kínaiaknak van elég nagy emberanyaguk arra, hogy minden tekintetben expanzív politikát folytathassanak. Terjeszkedésük azonban semminemű veszélyt sem hozhat Európára. És ha a látszat e pillanatban, a japán-német szakítás következtében az ellenkezőjét is mutatja, a Távol-Keleten csak ellenségeinket fenyegeti tartós veszély.

A sárga faj ősi műveltségének terjedését pedig tárt karokkal kell fogadnunk. Ázsia nagy alkotó népeinek világnézete és művészete újabb, szabadabb szellemet visz a mi kultúránkba, látókörünket tágítja, mélyen meggyökeresedett előítéletek kiirtására vezet. A görög-római klasszicizmus korlátlan tisztelete amennyit használt, annyit ártott. Megfosztotta a nyugati embert a kritika szabadságától, elzárta előle a tökéletességnek és szépségnek mindazt a kiapadhatatlan forrását, mely nem állott összhangban a klasszikus antik szellem formaérzékével.

Nekünk magyaroknak, különös kötelességünk önmagunkkal szemben egy termékenyítő hatású, erős turáni érzés kifejlesztése. A világháború eseményei eddig is megmutatták, hogy lényegesen nagyobb érték vagyunk, mint aminőnek ellenségeink tartottak. Ha jó sorsunk győzelemhez segít, amire emberi számítás szerint kilátásunk van, és a jövőben hozzászokunk ahhoz, hogy fajiságunkban keressük magasabb kultúránk alapját, akkor valóban a művelt világ vezető nemzetei sorába küzdhetjük fel magunkat.