Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 13. szám

Ignotus: A politika mögül

Magyarország Tisza István lábainál fekszik. Ebben nincs kétség, efelől nem lehet magukat áltatni. A derekak az egész soron beadódnak. Tegnap az ügyvédjelöltek voltak elragadtatva a kormány méltányosságától, ma a megyei tisztviselők tárgyalnak vele méltányosság iránt - ki veszi még komolyan a passzív rezisztenciát s hogy nincs jogtipró s törvényfelborító kormánnyal törvényes gyanánt nem áll szóba?! Az új házszabályoknak az ellenzék hallgatólag aláveti magát - alávetette már a sajtótörvény tárgyalásakor -, s ha a kormány megtenné azt a viccet, hogy katalógust olvastatna az engedelem nélkül távollevő képviselőkről s levonná következtetéseit e katalógus olvasásnak: rövidesen rászorítaná az ellenzéket, hogy szép rendesen benn üljön a Házban, s állandó staffage-a legyen a munkapárt törvényhozásának. S ez nem is lehet másképp. Azt a jogfenntartó s elvben tiltakozó politikát, mire az ellenzék Tiszával szemben ráfanyalodott, folytatni csak úgy lehetne, ha Tisza István volna oly udvarias, hogy törődjék vele. De Tisza István nincs ily udvarias, s nem teszi meg azt a szívességet az ellenzéknek, hogy úgy érezze magát, mintha ő törvénytelenül uralkodnék. Ezt a fajta ellenzékiséget, mint lovagiasságot, csak úgy lehetne végigvinni, ha a kormány is segédkeznék benne - de a kormány nem lovagias és nem fogadja el, s ezzel az ellenzék olyan helyzetben van vele szemben, mint a kaszinói lovag a mészároslegénnyel szemben -, hogy túlságos megtisztelő képet ne írjak, s azt ne mondjam, hogy olyan helyzetben van, mint voltak a lege artis et legis harcoló kitűnő osztrák generálisok a teljesen szabálytalanul eljáró tolakodóval, Napóleonnal szemben. Akár mészároslegény, akár Napóleon - bizonyos, hogy Tisza István győzi s ezzel győzött.

Ez így van. Az ellenzék minden reményét az új választásba veti vagy legalábbis úgy tesz, mintha reméllene ettől valamit - s megfeledkezik arról, hogy e választás már az új törvény alapján fog végbemenni, tehát törvénytelen házszabályok alatt hozott, vagyis törvénytelen törvény alapján -, amely ellenzék tehát e választásból kerül majd be az új Házba, annak nem lesz joga törvénytelennek bélyegeznie azt a törvényhozást, melyet a választásba szállva maga legalizált. Nem, nem lehet ezt a fikciót tovább fenntartani, ha mégoly igaz, becsületes, jogos, tehát nem fikció is. Mentül igazabb, hogy 1912. június 4. államcsíny volt, annál világosabb, hogy ez ellen csak egyféle ellenzék lehetett volna megfelelő és foganatos: a forradalmi. Őrültség lett volna, szerencsétlenség lett volna, jó, hogy nem lett s Isten ments, hogy lett volna - de felelet ez lett volna. Sőt már elébb is: a ravasz öreg Khuen nagyon jól mondja: az ellenzék már előbb elvesztette a csatát, már midőn őt egyszerűen ki nem dobta a képviselőházból, mikor oda párt, mandátum, egy szál követő nélkül beállított. Nincs ellenzék, mely vagy Khuennal, vagy Lukáccsal vagy Tiszával már a koalíció évei után valami konventikulumban ne ült volna. Ezért nem tudja hasznát venni sem Khuen, sem Lukács bukásának s nincs ereje Tisza Istvánnal szemben sem. Június negyedike államcsíny volt - és sikerült, mert az ellenzék nem tudott, nem is akart (s jól tette, hogy nem akart) forradalmat vetni ellene. Az államcsínyeknek pedig az a természetük és rendeltetésük, hogy ne lezárjanak, hanem megkezdjenek valamit, s Tisza István vétett ugyan az alkotmány ellen, mikor június negyedike után ahelyett, hogy leköszönt volna, szabálytalan hatalmával inkább most látott neki igazán az uralkodásnak, de híven követte úgy a nagy, mint a kis napóleoni példát, mikor az ő brumaire-je vagy decembere után szintén megkezdte a nagy restaurációt.

S mint ahogy az államcsíny ellen nem volt foganatos a plátói ellenzékiség, nem lehetett foganatos a restauráció ellen sem. Ez annyira pozitív és rendszeres, hogy ellene csak pozitív rendszert lehetne vetni - a konzervatív uralom ellen forradalmi programot. Erre pedig a mi ellenzékünk nem való, mert nem forradalmi, s nem lehet az, mert az ország konzervatív.

Hiszen itt a példa: a radikális párt megalakulása. Ennek a programja ellenzéki program. Ennek a politikája visszája a kormány politikájának. Amit ez akar, az más, mint amit a kormány csinál. Csak éppen hogy az ország nem akarja, amit ő akar.

Nem akarja a polgárság sem. A polgárság csak szeret ellenzéki lenni, de képtelen ellenzékben lenni. Akinek csak egy fillér, csak egy lélegzet veszíteni valója van, az meggyőződésből guvernementális. Nem akar kormánypárti lenni, mert fel van háborodva a törvénytelenségen, az erőszakon, a panamákon - de nehéz másképp lenni guvernementálisnak, mint a kormányt támogatva. Pedig, ezt nem lehet eléggé aláhúzni, s aki ezt nem látja, az nem reálpolitikus: nálunk a társadalom nagy rétegében a guvernementalizmus nem komisz elvtelenség, hanem éppoly mély és tiszta meggyőződésben gyökeredző elv, mint mondjuk a francia radikálisok laicizmusa vagy a porosz feudálisok monarchizmusa. A magyar polgárság némely rétegei szívesen, sőt lázas örömmel volnának radikálisok, ha a kormány is az volna - mint ahogy, ugyebár, lángoló hévvel voltak laicizálók, mikor az egyházpolitika kormányprogram volt, s szenvedélyes választójogisták lettek volna, ha Khuen vagy Lukács van olyan bátor Tisza ellen, hogy megmarad az általános választójognál. Egészen bizonyos, hogy ez a réteg polgárság szívesebben, mert igazán szíve szerint volna radikális és szekularizálna és laicizálna, ha jönne kormány, mely erre vezesse. De ellenzékben állni ezzel nem tud, mert nincs ereje, nincs szíve, nincs - abban a percben - radikális meggyőződése sem, ha emiatt egyszerre kell harcban állania úgy a vezérlő magyar társadalommal, mint a kormányhatalommal. Ezt nem bírja: nemcsak függetegsége, de érzése sem.

S ekkor mi a helyzet? A történelmi osztályok ellenzéke nem elég magával ragadó, mert a nüanszkülönbségek, amikben ők igazán egyebet akarnak, mint a Tisza restaurációja, szelíd időkben talán lehetnének birkózási platformok, de nem a mai nagyban dolgozó napokban. Igazán ellenzéki platform lehetne a radikálisoké - de erre a történelmi magyar rá nem áll, hiszen egész történetével ellenkezik, az új polgári rend pedig képtelen rálépni, amíg vagy a kormány, vagy a történelmi ellenzék nem lép rá. S ezzel a radikalizmust a középosztály felől ugyanaz a veszedelem fenyegeti, mint valamikor a függetlenségi programot: elvben majd lázasan helyeslik, gyakorlatban azonban cserben hagyják s fájó szívvel a kormányra szavaznak. Ebből már volt is kóstolónk az általános választójognál, melyért lázasan hevültek, amíg nem volt aktuális, ám vallóit cserben hagyták, mikor aktuális lett, de a kormánynak nem kellett.

S ebből él, ezzel maradt felül s ezzel marad is felül Tisza István. A történelmi osztályok nem bírnak vele, mert ha mégoly borzalmas eszközökkel s mégoly torzan is, de alapjában az ő politikájukat csinálja. Foganatos ő ellene csak a nem történelmi ellenzékiség lehetne - erre pedig nem találni Magyarországon országot.