Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 7. szám · / · Figyelő

Emil Isac: Domnul Notar
Goga Octáv színdarabja

Ha triviális hasonlattal szabadna élnem, azt mondanám, hogy Goga színdarabja úgy viszonylik a művészethez, mint a székely borvíz Vichy-hez. Nem szabad azonban ironikusan magyarázni a bukaresti Nemzeti Színház ez évi legnagyobb sikerét, mert ez a siker annyira összeforrt a politika konjunktúráival, hogy lehetetlen magasabb faji ösztönök csodálatraméltó nyilvánulásait ezúttal letagadni.

A legutóbbi év politikai harcai, indulatai és nacionális viharai a románságot kompakttá tették. Amit a román kultúra sohasem tudott elérni, azt a politika játszva érte el: a románság konszolidálódott. Ennek a konszolidálásnak egyik tipikus értékjelzője Goga Octáv, aki bernsteini pózok, sőt lírai affektusok nélkül oly darabot írt, melyet bátran közigazgatási színjátéknak nevezhetünk. Már maga a darab sémája is Magyarország szerencsétlen közigazgatásával foglalkozik. A korrupt választási rendszer kegyetlen kigúnyolása, a szolgabírói morál festése, a renegát jellemrajza, a városi elem érzékiségének kipellengérezése, íme ezek a fő kvalitásai a darabnak.

Azt is mondhatnánk, hogy a Domnul notar román mása az Elnémult harangoknak, s hogy nagy sikerét inkább a politikának, mint irodalmi becsének köszönheti. Elvégre ugyanezen színház színpadán Maeterlinck Monna Vanná-ja elbukott. Nem szabad túlzásba esnünk és lebecsülnünk a tömegízlést, mert sokszor ugyancsak ez a tömeg buktatja sorra a hatásos hazafias drámákat. A budapesti intellektualizált publikum már nem szívesen tapsol az Elnémult harangoknak, s valószínűleg elkövetkezik az az idő, amikor a román főváros sem fog viharosan tüntetni a magyar csendőr ellen, mint most teszi Goga drámájánál, de ezt az időt csupán a jelenlegi magyar közigazgatás változása hozhatja el, s akkor éppoly felesleges lesz a Scotus Viator-cikk, mint a Goga-dráma.

A darabnak mindenekelőtt fő érdeme, hogy túlságosan objektív, sőt túl száraz rajza a magyarországi politikai erkölcsnek. Az a sovány, emberietlen szerelmi történet, amelyet Goga darabjába belefűz, amorf és unalmas. Hiába akarja a pópát bosszúálló, ibseni jellemmé tenni azáltal, hogy a renegátot megfojtatja vele - Goga darabjában a pópa éppoly kellemetlenkedően hazafi, mint Rákosi darabjában a református tiszteletes úr. Nagyon emberivé, forróvá, igazzá válik ott a dráma, ahol a parasztok harcolnak az elnyomatás ellen, a megfizethetetlen ősi hit a renegáttal, s gessleri magaslatra emelkedik a darab annál a jelenetnél, ahol a jegyzőt meglepik szerelmi ellágyulásában a parasztok. Itt már érezzük, hogy egy érdekes darabbal állunk szemben, amelynek értéke is van, nemcsak hangulata s érezzük, hogy ez az érték nem affektált. Nagyon hamar csalódunk azonban. Végjeleneteiben a dráma nem emberek, hanem indulatok és érzések küzdelme s mert bizonyos, hogy a mai korrupt társadalmi viszonyok nem az emberekben vannak, s amint bizonyos, hogy egy kulturált közigazgatás egészen más nemzetiségi politikát fog eredményezni, éppoly bizonyos, hogy Goga drámája se marad meg az utókor számára.

Kétségtelen, hogy Goga darabja érdekes, figyelemre méltó munka, mert színpadra viszi a vezércikket, s a bukaresti színpadon mondatja el a parasztokkal Scotus Viator vádjait. Ezektől fázni nincs oka a magyarságnak, mint ahogy mi románok se vettük túl komolyan Az elnémult harangok-at, amelyben a legintelligensebb román is puliszkát vacsorázik, s szidja a magyarok istenét.