Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 7. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: Kiállítások

Modern angol rézkarcolók. A Szépművészeti Múzeum grafikai kiállításának címéből, ha történetesen nem angolokról lenne szó, bátran ki lehetne hagyni a "modern" jelzőt. Cameron, Strang, Bone, Penell, Laughlan és társainak a "modern" fogalomkörébe belefoglalható képzetekkel!

De hát angolok az illetők, akik tornyokat tudnak építeni egy-egy bolondos francia grafikus iszákjából kihullott morzsákból. A francia, a pillanat szenzációjának fellobbanása után könnyelműen új szenzációk után rohan, az angol szépen lassan utánakullog, egyenletes szorgalommal feldolgozza mindazt, amire ő ügyet sem vetett. Életét teszi rá, hogy folyamatossá tegye a rapszodikus megkezdéseket. Tökéletessé fejleszti a műfaj technikáját, egy-egy produkciója salto mortaléval ér fel, tudása, fegyelmezettsége elsőrangú.

Tréning dolga az egész. Mi köze ehhez a modernségnek?

A kiállított 166 rézkarcból hatvankettő Cameron munkája. Az elképzelhető legkorrektebb rézkarcok. Cameron valószínűleg már úgy vette kezébe a rézlemezt, úgy indította útjára a karcolótűt, hogy műve testes dossziéba zárva múzeumi kincs lesz. A hatvankét egymás mellé teregetett lapról tökéletes szabatossággal lemérhető az adott jelenségeket a maga eszközeivel transzponáló művész exkluzivitása és megkötöttsége. A lapjai fölé oda kellene jegyezni Meryon nevét is. Meryon ismeretlenül a bolondok házában fejezte be zaklatott életét, Cameron pedig, ki neki köszönhet majdnem mindent, tekintélyes, klasszikus rézkarcoló.

Az a megkötöttség, az egészen szűk korlátok közé szorított előadási mód, mely Cameron munkáinak egyhuzamban való szemlélését szinte nyomasztóvá teszi, egyébként az egész kiállítás uralkodó bélyege. Ez nagyrészben a rézkarc technikájának köszönhető. Homályos fátyol lebeg a kisebb-nagyobb lendülettel iramodó vonalak felett, archaikus levegő csap ki a ködös vonalak hálózatából. Az angolok csak fokozzák ezt a hangulatot. Öreg kastélyok, omladozó tornyok, szűk sikátorok, árnyékba borult tavak, korhadt fák poézisét adják végtelen variációkban. Úgy látszik, felosztották egymás között egész Angliát, Skóciát, és már fel is használták, Spanyolország, sőt India, Tunisz, Marokkó annektálása is bekövetkezett. Kiállításuk felér egy geográfiai kirándulás tanulságaival. Mi marad még hátra? El lehetünk készülve arra is, hogy valamelyik szemfüles angol rézkarcoló egy sarkvidéki expedícióhoz csatlakozik.

A piktor megelégszik egy guggoló vagy előrelendülő emberi test titkainak kibogozásával, vagy egy domboldalon őrködő facsoport szépségének festői kifejtésével, a rézkarcoló tengerre száll, hónapokig utazik egy motívumért.

Meddig?

Ameddig valamelyik francia művész csak úgy véletlenül megint fel nem forgatja a grafika formanyelvét, hogy az angol "mesterek" elrágódhassanak rajta néhány tízesztendeig.

*

Munkácsy Mihály jubiláris kiállítása. Ötven évvel ezelőtt állított ki először Munkácsy. A félszázad fordulásával jubiláris kiállítást rendezett képeiből az Ernst-múzeum. Munkácsy művészetének értékét, kifejlődésének útját, fordulóit meglehetős pontossággal rekonstruálhatjuk a Szépművészeti Múzeum Munkácsy-gyűjteményéből, e kiállítás nem helyezi új világításba a mestert, de azért mégsem volt felesleges és haszontalan munka a magánosok kezében levő szétszórt képek egybegyűjtése és kiállítása. Szükséges és hasznos ez a "mementó". Kár lett volna elmulasztani az alkalmat. Munkácsy neve a magyar művészettörténelemben megkülönböztetett helyet foglal el, művészete mégis gyökértelen nálunk. Gyökértelen volt a művész legragyogóbb sikereinek idején is, a pompázó világhódítót bámulták benne, művészete az egyre visszatérő magyar motívumok dacára idegen, megértetlen maradt. Liebermann tanult tőle, de a magyar festők munkáiban csak bizonyos külsőségek, technikai vonatkozások szívódtak fel. Két-három tehetségtelen utánzója csak kompromittálta őt, Munkácsy-kliséket adtak, holott Munkácsy maga volt a megszemélyesült ösztön, festői érzés. Az impresszionizmus felviharzásának ideje meg éppenséggel kizárta azt, hogy Munkácsy a maga értéke szerint elhelyeződjék. Ma, amikor lezárultak e küzdelem aktái, végül aktuálissá vált Munkácsy, verekedő emberek lekicsinylése éppen úgy nem illeti őt, mint sötétfejű emberek frázis-zuhataga. Felül áll mindkettőn. Művészetének eredményei tisztán, tömör egységgel tárulnak elénk, ezeknek az eredményeknek tiszta értékeit immár nem csorbítja semmi sem, a hiányosságok, a tökéletlenségek kuszaságát pedig nem mossa el a görögtűz hazug fénye.

Az Ernst-múzeum kiállításából nem eszmélünk rá más Munkácsyra, de nyereségünk néhány kitűnő képpel való találkozásunk (ez a legfontosabb mozzanat), másrészt mert magánosok kezében levő, tehát az amerikai millárdosok és múzeumok büdzséjével nem rendelkező emberek anyagi erejéhez mért képek, szóval befejezetlen munkák, vázlatok, próbálkozások teszik az anyag túlnyomó részét, Munkácsy műhelyének levegőjét közelebbről érezzük, egy-egy befejezett nagy képének múzeumi hozzáférhetetlenségét lefokozzák az itt kiállított képek, elhárítják a befejezett, lezárt munka és a szemlélő ember kutató fantáziája közé ékelt sorompókat.

Az Ernst-múzeum kiállításán, ismétlem, Munkácsy műhelyének intimitását, a művész emberi közelségét érezzük, példátlan ősereje tüzét, az első koncepció lázas fellobbanását. Néhány energikus ecsetvonással vászonra mázolt festékcsomóban már ott parázslik a kész kompozíció. Az a drámaiság, amely majdnem mindegyik képére ráveti árnyékát, e próbálkozásokban eruptív feszültséggel sistereg. Zseniális piktor volt Munkácsy, de gyenge ember. Nem bírta el hirtelen emelkedésének szédítő iramát, nagypénzű, de rossz ízlésű emberek számára gyártott rengeteg silány képet, a tömeggyártás felszívta energiáinak legjavát. Majdnem hihetetlen, hogy "A sátorozó cigányok" című képét (1873), mely oly erős, mint a legjobb barbizoni munka, ugyanaz a kéz festette, mint az édes-mázas polgári zsánerképet.

Általában Munkácsy pályafutásának egyik jellemző tünete, hogy a hanyatlás periódusában számtalan variációban ismétli azt a témát, amely előbbi feldolgozásában jól bevált. A zsánerképek mellett jó példa erre Krisztus drámájának újabb meg újabb feldolgozása. A megrázó drezdai feszület és a grandiózus amerikai Pilátus kép mellett lehangoló, szívet facsaró látvány az Ernst-múzeumbeli kiállítás attrakciója, az "Ecce Homo". A bomlott, ernyedt energiák végső lobbanása ez a nagyméretű kompozíció. Gyötrelmesen rosszul megfestett tömegből itt is, ott is kivillan egy csodálatos erővel megkonstruált figura, a kaotikus tömeg zavaros összeverődöttségét helyenként egyenletes felépítés ritmusa oldja fel. Klasszikus építőmesterek roskadozó palotáira emlékeztet ez a kép, még romjaiban is nagyarányú, és a foszladozó szépségek a hatalmas tettekben megnyilatkozó teremtő akarás egykori erejét hirdetik.

*

Bálint Rezső képei. Bálint Rezső nevét, munkásságát érdemén alul ismerik nálunk. Nem tudta eléggé hangosan beléordítani az emberek fülébe, hogy él és van. Tartózkodó szemérmes elhúzódása megbosszulta magát, és csak nyolc-kilenc esztendős küszködés után érte el azt, hogy neve külön recenziók fölé nyomva legalább egy napig olvasható volt a napilapokban. Ez ritka eset nálunk, hol huszonhárom éves megállapodott piktorok és harmincéves akadémikusok ülnek a kávéházi asztalok mellett.

Bálint Rezső első tanítója Rippl-Rónai József volt. Nem a szó iskolai értelmében, mert nem is ismerték egymást. Rippl-Rónai képeiből kiolvasott tanulságok irányították őt, amikor elindult, és e tanulságok még ma sem törlődtek ki teljesen művészetéből. Bálint Rezső kontemplatív, passzív egyéniség. E két tulajdonság művészetét gyökerestül áthatja, ami már a motívumainak kiválasztásában is megérzik. Ez azért fontos, mert a motívumok megválogatása a művész erőtudatának, értelmiségének döntő próbája.

Bálint Rezső nem bástyázta magát körül valamelyik uralkodó irány programjával, művészetében nem jegecesednek pozitív elemekké az átszűrt hatások. Piktúrája talán ezért is kevéssé pregnáns, de sokkal gazdagabb, intenzívebb, mint azoké a fiataloké, akik valamely művész eredményeit végső konzekvenciákig továbbfejlesztik magukban.

A legtöbb képe egy-egy enteriőr érzékeltetése. Ez nála pihenést, erőgyűjtést jelent csupán, nem pedig az emberi test aktivitásából következő problémák kikerülését. Komolyabb, nagyobb felkészüléssel megcsinált képeinek centruma minden egyes esetben az emberi test mozgása és a térben való elhelyezkedése.

E letompított diszkrét piktúra a monumentalitás felé lendül, bár a lendülés irányvonala szaggatott, és nem mindig mutatja tisztán a művész hajlandóságát.

Tűzfalak című képe, nagy aktja, néhány arcképe rendkívül komoly, nagyigényű munka. Kisebb képei jól érvényesülnek a Budapesti Műhely szobáiban, de már a közepes nagyságú képeket bántó módon összeszorítják a bútorokkal zsúfolt alacsony szobák. E helyiségek nagyjában inkább elnyomják, mintsem kiemelnék Bálint Rezső képeinek szépségeit.

*

A Művészház gyűjteményes kiállítása. Teplánszky, Nagy István és Gedő Lipót a legtehetségesebb. Kisebb rajzai frissek, intelligensek. Egy-egy mozgás lendületét markánsan biztos látással jegyzi le. Színérzése is kitűnő. Nagy kár, hogy nincs hite vagy ereje ahhoz, hogy képeiben befejezze mindazt, amit megkezdett. Testetlen figurák lézengenek a háttér színes levében, elmosódó üres színfoltok jelzik az emberi test egyes részeit.