Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 5. szám · / · Disputa

Ignotus: Tod der Zukunft.

E szigorú címmel írt Hatvany Lajos a Berliner Tageblatt minapi Zeitgeist mellékletére egy nyugtalanul elmés kis esszét, s nekem éppoly megszokhatatlan, hogy Hatvany németül írjon, s az adalékokat, melyek végre is Budapesten épültek össze lelkében, berliniekké transzponálja, mint ahogy idegenül hat rám a kis esszé egész gondolatmenete, nem mintha nem volna előttem ismerős, hanem mert nagyon is az. Ez az a téma, melynek homouzionján és homojuzionján összekülönböztünk, hűtlen barátok lettünk, téptük egymást, sőt még kard is megvillant bele - s mikor most e forró emberiességek párázatait hűvösen és átdesztillálva látom, mintegy parfümös üvegbe átfejtve: valahogy olyasmi szisszen föl bennem (bár nehéz megtalálnom a tertium comparationist), mint a kis Bettinában, ki az ő imádott Goethe bácsijának vadalmákat küldött - már nem emlékszem: örök szerelme vagy örök haragja jeléül -, a bácsi pedig visszaírt neki: "Köszönöm, kislányom, a vadalmákat - itt most gyönyörűen süt a nap, kitettem az ablakba, s igen érdekes optikumokat figyeltem meg rajtuk!..."

De optika mégiscsak van, s van kritika, s van kritikája a kritikának - s Hatvany, az ő mély és kárörvendő szellemességében kritikájával sarokba tudja szorítani a kritikát. Fő tétele megdönthetetlen - kivált előttem, kit annyiszor mondottak jellemtelennek, mert a művészet egyéni mivoltából továbbkövetkeztetve azt vallom, hogy a művészetben mindenkinek igaza van, aki meg tudta csinálni, amit akart, s hogy ennélfogva az új művészet (nem úgy, mint a tudomány, melyben csak egy igazság van), ha mégoly nagyszerű s még akkora technikai haladást jelent, akkor sem dezavuálja a régebbet, ha az primitívebb is. Hatvany is ezen az alapon épít, és azt tartja, hogy ezek szerint, mivel a művésznek mindig és feltétlen igaza van, nem szabad igaznak elhinnie az utána jött művészetet. Így ezt én nem mondanám, csak úgy, hogy nem muszáj elhinnie. Hatvany azt mondja, hogy a művész a maga egyéni művészetének tartozik azzal, hogy türelmetlen és értetlen legyen a vakmerőek iránt, kik az ő tökéletessége után megint másképpen mernek dadogni. Én úgy mondanám ezt, hogy bocsánandó elfogultság a művésztől. Abban egyetértek Hatvanyval, hogy botozni való az a művész és nem is volt az művész, ki engedelmesen, mert élve megért másfajta művészetet, megértő kötelességének tartja, hogy ezentúl ennek módjára dolgozzék. Nem, ez nemcsak hogy nem kötelesség, de gyanús is. Aki így is tud, az többnyire csak így is ügyes - s nyilván nem volt igazi művész amúgy, és nem igazi művész így. De ez is csak tapasztalati igazság - elméletben lehet, hogy nagy művész, aki talán régebb hangon is hatalmasat mondott, egyszercsak valami új hangban, mit egy újonnan jött művész ütött meg, megtalálja a maga igazi hangját. Nemigen tudok rá példát, de elméletben, mondom, lehetséges.

Ami már most a kritikát illeti, erre ugyanez áll. A művészet egyéni s a kritika relatív - a kritikus sem köteles megérteni azt az újat, ami nem vág oldalához. De mit tegyen, ha megérti? Letagadja? Rossznak mondja azt, amit szépnek talál? Elzárja az utat az elől, aminek jogát átérzi? Hazudni nem szabad - ezt Deák Ferenc a sajtóra mondta, hogy ő ezt az egyetlen paragrafust írná a sajtótörvénybe -, s én a kritika törvényébe csakugyan csak ezt az egy paragrafust írnám. Hazudni semmit sem szabad, megértést sem, az új s az eljövendő iránt való érzéket sem - de ha megvan bennem, szabad-e elnyelnem -, szabad-e művészetpolitikából erőszakot tennem, akár a művészeten, akár meggyőződésemen?

Tudom: vannak mesteremberei a produkciónak, akik ha látják, hogy szecesszió kell a népnek, csinálnak szecessziót is ugyanazzal a készséggel, amivel akadémiát csináltak. Éppígy lehetnek ügyeskedői a kritikának is, kik, mivel tudják a művészet történetéből, hogy a kritikus könnyen esik vakságba az új megváltás jelentkezései iránt, mindenhez, ami új gyanánt jelentkezik, odaállanak Simeonnak, hogy üzleti műkönnyeket sírjanak, amiért megint megérték a Megváltó eljövetelét. De ez csak nem művészet? És nem kritika? Svindlerek akadhatnak művészetben is, kritikában is - de hát ezek svindlerek, és nem művészek s nem kritikusok. A művész és aki szintén művész: a kritikus, ott kezdődik, ahol meg tud győzni az igazáról - ahol éreztetni tudja, hogy c'est plui fort que lui, s nem számításból tért ennek mellé, hanem mert nem tehet másképp. Hatvany, a kritikus becsületes volt, mikor eleinte nem tudta bevenni Adyt. Vajon becstelen volt-e, vajon komédiázott-e, vajon csak ügyeskedő volt-e, aki azt mondja: így akarjátok? Jó, tudok én így is - mikor mégis bevette és heroldjának állott?! Nem, csak megnyílt iránta a szeme, csak megtalálta önmagát, az új vulkán sistergésének világánál.

Az gyönyörű, amit mond: hogy a nietzscheizmus, mely az eljövendő Übermensch várásában vak a mai ember iránt, félkört fordult azonosa a hisztorikusnak, ki a múlt imádatában érzéketlen a mával szemben. Hatvanynak vannak ilyen trouvailleai, melyeknek egy mondata mélyebbre világít kötetes leásásoknál. De mint ahogy a politikának megálljt kiáltottunk - és senki harsányabban, mint Hatvany -, mikor bele akart avatkozni a művészetbe: megálljt kell kiáltani a művészet politikájának is. Van - igaza van Hatvanynak - jelen is, s ha csak átfutó megcsíphetetlenség is két örökkévalóság között: aki meg tudja ragadni, annak joga van hozzátapadni. De fakírjának lenni, ki a jelen köldöke szemléletében merev mozdulatlanságba merül bele, legalábbis nem kötelesség. A művészetben csak egy kötelesség van: azt csinálni, amit tudnak s azt mondani, amit hisznek. A tegnappal vagy a holnappal agyonverni a mát semmivel sem jogtalanabb, mint a mával agyonverni akár a tegnapot, akár a holnapot - itt csakugyan az a fő, amit az egyszeri bombavető mondott: hogy a gesztus szép legyen. A Hatvany gesztusa tagadhatatlan szép, s nálamnál ő maga sem gyönyörködhetik benne jobban. De halál: akár a jövőnek, akár a múltnak, akár a jelennek, legyünk vele tisztában, hogy ez az, ami a művészetben nincs. A művészetben csak az hal meg, ami halva született. Ez is lehet agyonverni való, a Rochefort halhatatlan szava szerint, hogy vannak halottak is, akiket agyon kell verni. A dögöt, mely az életet akarja elélni az élők elől, mindenképp agyon kell verni - de ez aztán agyonverni való a jelenben csakúgy, mint a múltban s a jövőben.