Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 5. szám · / · Biró Lajos: A Serpolette

Biró Lajos: A Serpolette
Regény
XV.

A Serpolette lassan gőzölt ki a kikötőből. Kint a tengerre sötétlilán szállt le az alkonyat, és a keleti égen tintaszínű felhőrongyok függtek. A tenger felett most csak az alkonyati szellő suhant végig, az aequinoctium vihara még a szemhatár mögött leselkedett, és a Serpolette biztosan és gyorsan hasította a felborzolt vizet.

A herceg állt a hajóhídon. Előtte volt a térkép, és ő mereven és mozdulatlanul nézett le a térképre. Lent a hajóban megvacsorázott a legénység, és vacsora után a hálóteremben csapra verték a pálinkáshordót. A pálinkázó matrózok közé felindultan furakodott be Félixke, és lázasan suttogott Vannonival. Vannonitól visszaszáguldott Anniehoz és Annietól újra Vannonihoz. Vannonival megállapodott. De amikor megint Anniehoz indult, a matrózok utánakiáltottak.

- Mondd meg az asszonyodnak, hogy táncoljon nekünk. Vannonit úgyis csak a második őrváltás után kaphatja meg.

Félixke eltűnt, és két perc múlva száguldott vissza:

- Táncolna - mondta -, de nem mer. Fél a...

Gyors mozdulattal maga mögé intett, valahová a hajóhíd irányába. A matrózok kiabáltak:

- Az öreg megengedi. - Nem bánja az már. - Nem meri azt mondani, hogy nem. - Ő meg tőlünk fél.

Egy matróz felment a hajóhídra a herceghez, és a herceg rögtön megadta az engedelmet. Félixke vágtatott Anniehoz, és Annie elpirulva és izgatottan kezdett öltözni. Rövidszoknyás színpadi kosztümöt vett fel, színes selyemharisnyát, gyöngyös cipőt, feszes derekat, de fűző nélkül valót. Félixke segített neki az öltözködésben, a buzgalomtól szinte rángatózva ugrált körülötte, néha megállott egy másodpercre, nézte Anniet, és ilyenkor felhangzott ujjongó kis nevetése. Annie készen volt, belenézett a tükörbe, a szenet mégegyszer végighúzta a szemöldökén, felvette a köpönyegét, és izgatottan és borzongva indult ki a folyosóra. Félixke boldogan futkározott körülötte.

A folyosó végén eléjük állott Ridarsky. Az arca halálsápadt volt, és hideg szemében az őrület lángja lobogott.

- Hová? - kérdezte rekedten.

Annie dühtől remegve nézett vele farkasszemet, és úgy látszott, körömmel fog a szemének esni. De nem ezt tette. Jobbra hajlott, mintha jobb felé akarná kikerülni. Ridarsky gyorsan elébe hajlott. Annie ekkor kisiklott bal felé, és futni kezdett. Ridarsky utánafordult, de Félixke ekkor belekapaszkodott a karjába. Félixkét nehezen tudta lerázni magáról. Kétszer kellett odacsapnia a folyosó falához, míg Félixke, mint egy pióca, aki teleszítta magát, lehullott róla. Annie ekkorra nagy egérutat kapott. Ridarsky bőszülten vetette utána magát.

Annie sikoltozva menekült előle, és Ridarsky csak a hálóterem ajtajában tudta utolérni. Az Annie sikoltozásának a hangjára azonban itt kitódultak a matrózok. Annie mögéjük menekült. Ridarsky oda akart jutni Anniehoz, elparancsolta előle a matrózokat, dühöngve fenyegette őket, a szája szélén hab jelent meg, a revolvere után nyúlt - a matrózok azonban a fenyegetéseit kinevették és amikor a revolvere után nyúlt, akkor öt matróz összenyalábolta, magasra emelte, felvitte a lépcsőn és kidobta a fedélzetre.

Ridarsky hallotta maga mögött a matrózok röhögését. Vissza akart fordulni, de a röhögés megállította. Megszégyenülést és undort érzett, elfordult a lépcsőtől és leült egy kötélcsomóra. A hálóterem felől azonban nemsokára énekhang hallatszott, erre felugrott, és az agya újra vonaglani kezdett a dühtől. Őrjöngve járt ide-oda, néha megállt és rémült csodálkozással felnézett a hajóhídra, ahol a herceg magas alakja sötétlett, azután folytatta tehetetlen és őrjöngő bolyongását a fedélzeten.

A herceg mozdulatlanul állt a hajóhídon, és a szeme mereven és rendületlenül szegeződött rá a térképnek egy pontjára. Kint barnára borult a lila alkonyat, az esti szél szakadozott lökésekben érkezett meg, a keleti ég felhőrongyai feljebb nyomultak az égre, a tenger megfeketedett, és a fekete hullámokon fehér habtarajak táncoltak.

A nagy hálóteremben Annie énekelt. A matrózok félkörben ültek körülötte és dübörögve tapsoltak, ha egy-egy számot befejezett. Annie kipirult arccal és ragyogó szemmel állott a félkör közepén, hajlongott, mosolygott, felemelte a kezét, félrehajtotta a fejét és tánclépéseket tett. Színpadon volt. Elragadtatástól és mámortól fátyolos szeme mindenkire úgy tűzött rá, mintha mindenkinek külön tenne vallomást. Az egész közönségéé volt. Mindenkinek odaígérte magát, mert mindenkit meg kellett hódítania, de amikor a szeme teleszítta magát a többiek elragadtatásával, akkor újra meg újra visszatért Vannonihoz, és ellágyulva pihent meg rajta. Vannoni csendesen mosolyogva pödörgette vékony bajuszát.

A matrózok nem tudtak betelni az Annie énekével és a játékával. De Annie azután abbahagyta az éneket, kasztanyettát vett elő és táncolt nekik. Kipirultan és lihegve táncolt, egészen átadta magát annak a forró vágynak, amely feléje ömlött, mint egy izzó áradás és felemelte és ringatta őt, mint egy simogató folyó, a lélegzetek forrók lettek, és a nagy hálóterem hőséggel telt meg, a kasztanyetta forgataggá lett, fellobogott még, mint egy lángoló forgószél, azután Annie mámorosan, kimerülten és mosolyogva roskadt össze a félkör közepén.

A matrózok őrjöngtek. Egy másodpercig úgy tetszett, hogy Annie bágyadt zsákmány gyanánt van odadobva közéjük, rá fognak rohanni, mindjárt kések villognak és vér folyik, de Annie felemelte a kezét.

- Szomjas vagyok - mondta hangosan.

Az Annie felemelt keze megállította őket. Remegve és lihegve állottak meg, és még nem tudták, mit tegyenek.

- Gyorsan - mondta Annie. - Meghalok a szomjúságtól. - Pezsgőt akarok.

Két matróz elszaladt pezsgőért. Bementek Szedlákhoz. Szedlák még ébren volt. Fekete ruhában, fehér hajjal, tisztán és nyugodtan ült a kabinjában és imádkozott. A matrózok berontottak hozzá, és ő nyugodtan és komolyan nézett fel rájuk.

- Pezsgőt, öreg - mondták neki a matrózok. - Az asszonynak kell.

- Csak ha őfensége megengedi - felelte nyugodtan Szedlák.

Az egyik matróz veréssel akarta Szedláktól a pezsgőt kikényszeríteni, a másik azonban elszaladt a herceghez. A herceg hívatta Szedlákot:

- Szedlák - mondta neki -, adjon oda mindent, amit kérnek.

Szedlák menni akart. De a hercegnek még valami jutott eszébe:

- Vigyen le Szedlák - mondta -, a gépházba is néhány üveg pezsgőt. - A gépnek minden erejét ki akarom venni - hadd dolgozzanak odalent.

A matrózok csodálkozva kapták fel fejüket. Szedlák azonban hosszan és komolyan nézett a hercegre, szótlanul meghajolt, teljesítette a herceg parancsait, azután visszament a kabinjába, leült az asztal elé, és tovább imádkozott.

A herceg egyedül maradt a fedélzeten. Az éjszaka ekkorra leszállott, a keleti ég szürke felhőrongyai fekete kárpittá sűrűsödtek. A fekete kárpit lassan nyomult előre, és legsűrűbb feketéségébe lent a szemhatár szélén némán lobbanó villámok rajzoltak kék vonalakat. A szél lökései egyre erősödtek, de lent a gépházban is erősebben dolgozott a gép, a csavar zúgva fúrta bele magát a vízbe, és a Serpolette még ingadozás nélkül siklott előre a fehértajtékú fekete hullámokon. A herceg felemelte a szemét a térképről, és körültekintett a nagy éjszakában. Kietlen egyedülvalóságban állott a fekete tenger felett. Olyan volt, mintha már az örök semmiségek felett lebegne, és a herceg megborzadt kietlen egyedülvalóságának hideg fenségétől. Mintha csillagnyi magasságból ereszkednék lefelé: a feketén zúgó vizek felett eltekintett emberlakta, meleg tájak felé, s egy szívverésnyi időre elöntötte annak a szeretetnek a melegsége, amelyet az ember iránt érzett volt. - Emberek. - Embermilliók. - Emberiség.

De ez a szívverés elmúlt. A vér, amely forrón áradt szét a szívéből, hidegen folyt vissza a szívébe. "Nekik is jobb így" - gondolta hideg szívvel. "Jó azt hinniök, hogy boldog voltam" - gondolta. Ismét csillagnyi messzeségben volt minden élőtől, lehajtotta a fejét a térkép fölé, megkereste azt a pontot, amelyen mereven és konokul pihent volt a szeme, és a Serpolette zúgva rohant vele előre a kietlen egyedülvalóság fekete útján.

A sötétségben és a nyugalomban azonban a háta mögött halk neszt hallott. Megborzadva fordult vissza. Ridarsky állott mögötte, szorosan közel hozzá. Szögletes fehér arca a fekete karikákkal a szeme körül, olyan volt, mint egy halotti maszk. A herceg borzadva lépett félre előle. Ridarsky nem nézett rá, hanem előrehajolt a térkép fölé. Felemelte a jobb kezét, és mutatóujja remegve keresett a térképen egy pontot. A herceg megmozdult, hogy félretolja, Ridarsky azonban ekkorra végigment a kezével a hajó útján, és eljutott ahhoz a ponthoz, amelyet keresett. Rászorította az ujját erre a pontra.

- Ezért? - mondta lihegve. - Ezért engedi...

Kiegyenesedett. Belenézett a herceg szemébe.

- De én - mondta -, én nem akarom, hogy...

Nem fejezte be. A herceg pillantása most olyan volt, hogy a lélegzete elakadt tőle. Őrjöngő szemében a rémület lángja lobogott fel. Megfordult és a halálfélelem üvöltése tört ki az ajkán.

- Matrózok - üvöltötte -, matrózok!

Megfordult és futni kezdett. Üvöltése felverte az éjszakát, belehasított a hajó zúgásába, és átvágott a hajó falain. A nagy hálóteremben elhallgatott utána a lárma, és a matrózok tolongva rohantak fel a lépcsőn a fedélzetre.

Ekkor ott volt már a herceg is, és az ő kiáltása most hangosabb volt a Ridarsky elfulladó üvöltésénél.

- Fogjátok el - kiáltotta a herceg -, és csukjátok be a szobájába.

- Őt fogjátok el - üvöltötte Ridarsky. - El akar pusztítani mindent.

A matrózok haboztak, de ekkor gyorsan megszólalt Annie. Rámutatott Ridarskyra:

- Őt fogjátok el - mondta hangosan. - Hiszen ő akar engem megölni. - Ott van a zsebében a revolvere.

A herceg felemelte a kezét és parancsolóan intett. A matrózok erre rávetették magukat Ridarskyra. Ridarsky őrjöngve védekezett. Ordítva akarta a matrózoknak megmagyarázni, milyen veszedelem fenyegeti őket, de mert közben rúgott és harapott és a revolvere után nyúlt, a matrózok harsogva nyomták el, és nem engedték beszélni. Boldog részegségben töltötték ki rajta a gyűlöletüket. Aki tehette, rúgott rajta egyet, és ha meg akart szólalni, a szájára ütöttek. A Ridarsky vékony szája habos volt, fekete karikás szeme már csak vérrel befuttatott fehérségét mutatta. De amikor már egészen le volt gyűrve, és leteperten, lihegve feküdt a földön, és öt matróz ült rajta, akkor is védekezett. Amikor az öt matróz felemelte, hogy elviszi, akkor újra dermesztő üvöltés tört ki a száján. Amikor az egyik matróz be akarta fogni a száját, akkor úgy beleharapott ebbe a kézbe, hogy a gazdája véresen rántotta vissza. A matróz rögtön utána megfogta vele a Ridarsky elvett revolverét, és a revolver agyával főbe ütötte Ridarskyt. Ridarsky az ütéstől elkábult, a matrózok bedobták a szobájába, rázárták az ajtót, azután zajongva és jókedvűen mentek vissza a hálóterembe.

Ridarsky egyedül maradt a kabinjában. Kábultan feküdt egy ideig a földön, azután megtapogatta fájó fejét és szédülve felült. Körülnézett. Körülötte sötétség volt, kintről behallatszott a Serpolette gépének a lihegése és a csavar sziszegő zúgása. - A Serpolette zúgva haladt előre. - Ridarsky felugrott és ököllel esett neki a bezárt ajtónak. A bezárt ajtó azonban nem engedett. A Ridarsky két ökle véresen hullott le. A feje szédült, tántorogva tett egy-két lépést, azután összeesett. A padlón fekve hallgatta még egy ideig a Serpolette zúgását, a nagy hálóterem zsivajára fülelt még egy ideig, azután odavonszolta magát az ágyához és felült rá. Belenyúlt a zsebébe és kivette a morfiumfecskendőjét. A karján kikeresett egy helyet, a tűt beleszúrta a karjába, a fecskendőt megnyomta, azután csendesen végigfeküdt az ágyon.

A fedélzeten ismét egyedül állott a herceg. A gépházba újra meg újra azt a parancsot küldte, hogy több gőzt és gyorsabban. A gép lihegve dolgozott, és a Serpolette zúgva haladt előre. A herceg mozdulatlanul állt a hajóhídon, és a szeme a térképen mereven és rendületlenül szegeződött a Farrar-szirtekre. A keleti szemhatáron kéken cikáztak a villámok, és a sötéten dagadó felhőkárpit belenyelte nagy feketeségébe a csillagokat. A herceg felnézett az égre és nézte, hogyan halnak meg fent a csillagok. Most a Déli Koronán volt a sor. Ragyogó koronája a déli égnek...

Nézte a csillagokat, de most már nem gondolt földi dolgokra. Arra gondolt, hogy nem tud nyugodtan szembenézni az univerzum titkaival, hanem kérdő és aggódó lélekkel fordul feléjük. A Déli Korona. Napok. Világok. Végtelenségek és örökkévalóságok. - Minek nyugtalankodni? Egy vagyok az egész univerzummal. De onnan fentről erénynek és bűnnek nincs értelme, mindenki azért élt, amit éppen cselekedett, és onnan fentről minden földi dolog egyforma. - Lehajolt a térképre és nézte a Farrar-szirteket.

A nagy hálóteremben pattogtak a pezsgős palackok és a matrózhangszerek szóltak. Néger banjo pengett és délszláv tambura, a matrózok ittak és énekeltek. Annie táncolt nekik, azután táncolt velük is. Félixke ült a földön, egy pezsgőspalack állott mellette és lázasan rajzolt. Annie sorra táncolt már a matrózokkal, csak Vannonival nem táncolt még. A matrózok kiabálva és nevetve követelték, hogy táncoljon Vannonival. Vannoni odalépett Anniehoz, és Annie eltikkadva adta át a derekát az ölelésének. A banjo és a tambura pengett, Vannoni magához szorította Anniet, Félixke magánkívül és szinte rángatózva rajzolt, és a matrózok lihegve nézték a táncot. Vannoni magához szorította Anniet, a tánc vad és tüzes öleléssé lett, a lihegő kör szűkebbre szorult körülöttük, és esztelen kiáltások biztatták Vannonit. Vannoni föléje hajolt a tikkadt Annienak, megfogta a selyemderék felső részét, és egy részeg mozdulattal letépte. A selyemrongyok közül kivillogott az Annie fehér teste, a matrózok mámoros, elnyújtott vonításban törtek ki.

A herceg állt a hajóhídon, és meghallotta üvöltésüket egy másodpercre. De a részeg hajó mögött már bömbölt a vihar. A fekete felhőkárpit beborította az eget, és a kék villámok már a mennybolt tetejétől a mennybolt aljáig cikáztak végig. Lent a gépházban lihegett a kazán, és az egész hajó reszketett a kínzott gép erőszakos lökéseitől. A herceg állott a hajóhídon, nézte a térképet. A Serpolette süvöltve zúgott előre, eljutott a Farrar-szirtekig, zúgva rohant a szirtekre, és egyetlen reccsenéssel tört százezer darabra. Egy robbanás, a hajó szétomló testéből tűz szökik fel, néhány halálordítás, de a vihar itt van már, minden elhallgat, csak a vihar bömböl, és a Serpolette felett zúg az örök tenger.

(Vége.)