Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 4. szám · / · Biró Lajos: A Serpolette

Biró Lajos: A Serpolette
Regény
XI.

A következő nap a tizedik nap volt, amelyet a Serpolette az óceánon megtett. Ezen a napon Annie lázasan járt-kelt, és háromszor is közeledett a herceg felé, hogy megszólítsa. De csak negyedszer merte megszólítani.

- Arra akarlak megkérni - mondta alázatosan -, engedd meg, hogy néha veled legyek.

A herceg nem nézett rá.

- Nem hiszem - felelte lesütött szemmel és fanyarul -, hogy helyes volna, ha... Én nem volnék mulatságos társaság a számodra.

- De igen... de ha én kívánom... ha én kérlek rá.

A herceg fanyarul rázta a fejét.

- De ha én szeretném. - Csak melletted akarok lenni. - Csak azt engedd meg, hogy néha ideszaladjak.

A herceg megrázta a fejét.

- De miért? - kiáltotta Annie kétségbeesve. - Mikor mondom, hogy nekem kellemes volna.

- De énnekem - felelte fanyarul a herceg - nem.

Annie elsápadt, könnyes szemmel megfordult és elment. Tétovázva és lázasan bolyongott a hajón ide-oda. Néha leült pár percre, azután zaklatottan továbbment.

Délután a herceg Vannonival találkozott a folyosón.

- Már vége az énekleckének, Vannoni? - kérdezte tőle.

A dalmata a vállát vonogatta:

- Nem lesz több éneklecke - mondta zavarodottan.

- Nem... lesz...?

- Nem. A nagyságos asszony azt mondta... fárasztja. Beszünteti.

- Hm... Jól van Vannoni.

A dalmata elment és a herceg elgondolkozva nézett utána. Egész nap töprengve járt-kelt és éjjel nem tudott elaludni. Másnap korán kelt és pihentebbnek és nyugodtabbnak érezte magát, mint az elmúlt napokban. Korán délelőtt azonban meglátta Félixkét átszáguldani a fedélzeten.

- Hová megy? - kérdezte tőle.

Félixke sápadtan állott meg.

- Vannonit keresem - felelte remegve.

- Miért? Minek?

- Annie küldött...

A herceg meglepetve nézett az órájára.

- Annie már felkelt?

- Már régen.

- No és...?

- És üzeni Vannoninak, hogy jöjjön, mert ma már délelőtt is lesz énekóra.

A herceg megdöbbenve bámult Félixkére. Félixke dideregve állott előtte. A herceg azután legyintett, hogy elmehet, és Félixke boldogan elszáguldott.

A Serpolette simán és gyorsan úszott előre a nagy vízen, de a fedélzeten a napok még lassabban teltek, mint eddig. A hajó levegője fülledt volt, és az emberek szorongva és bágyadtan jártak-keltek rajta. Az órák olyan lassan vánszorogtak, mintha fájt volna előrehaladniok. Mindenki úgy érezte, hogy történnie kell valaminek, hogy rögtön történik valami - de az órák vánszorogva haladtak előre, és nem történt semmi.

Eltelt az utazás tizedik napja. Azután eltelt a tizenegyedik nap is. Ekkor estefelé nyugtalan lett a tenger. A herceg tíz óra tájban lefeküdt, de nem tudott aludni. Lüktető homlokkal fetrengett az ágyán, és sajgó szemmel próbálta az álmot magára kényszeríteni. Tizenegy óra után halk kopogtatás hallatszott az ajtaján. A herceg felugrott és kinyitotta az ajtót. Szedlák állott az ajtóban, és csendre intően emelte fel a kezét.

- Mi az, Szedlák? - kérdezte meglepetve a herceg.

- Kérem fenségedet - mondta suttogva Szedlák -, jöjjön ki ide a folyosóra.

A herceg ruhát vett magára és kiment.

- Miért van itt ilyen sötétség? - kérdezte halkan a herceg.

- Én csavartam le a lámpát, hogy bennünket ne lássanak.

Egy negyedóra hosszat vártak meglapulva a folyosón. Ekkor a folyosó végén halk és óvatos mozgás támadt, de a mozgás nemsokára megszűnt. Ismét csend lett. A herceg meg akart mozdulni, de Szedlák visszatartotta.

- Megnézem, ki az.

- Még egy kis türelmet kérek, fenség.

Újabb hosszú negyedórát vártak, ekkor a folyosó végén megint mozgás támadt. Két meztelen könnyű talp mozgott óvatosan előre. A lépései neszét alig lehetett hallani. De hirtelen két másik lábnak egy dühös toppanása hangzott fel, a két meztelen láb megállott, a folyosó végén felcsavarta valaki a villamos lámpát, és a villamos lámpa fényében ott állott a meglepett Vannoni, aki meztelen, könnyű lábbal lopózkodott előre és Ridarsky, aki a sötétségben várt rá és most elébe toppant.

Vannoni meg volt lepetve, de nem volt megijedve. Ridarsky sápadt volt és reszketett a dühtől.

- Mit keresel te itt? - rivallt rá recsegve, de halkan Vannonira.

Vannoni vonogatta a vállát.

- Mit keresel itt, bitang? - mondta sziszegve Ridarsky.

Vannoni összevonta feketén ívelt nagy szemöldökét.

- Mi köze ahhoz magának? - kérdezte fenyegetően.

- Majd megmutatom neked, hogy mi közöm...! Itt nincs helyed, ide nem szabad jönnöd, és eltakarodol innen.

A Vannoni fekete szeme szikrákat szórt:

- Magának nem szabad idejönnie - felelte kihívóan. - Magának nincs itt helye. A hajóhídon a helye.

- Takarodj innen!

- Takarodj te...!

Ridarsky felhördülve nyúlt a zsebébe a revolveréért. Vannoni egy villámgyors mozdulatot tett, és a lámpafény megcsillant a magasra emelt késén. Ridarsky hátraugrott és felemelte a revolverét.

De ekkor közéjük lépett a herceg. Mind a ketten meghökkenve és elfogódva bámultak fel magas alakjára, és az egyik kéz reszketve eresztette le a revolvert, a másik reszketve eresztette le a kést. A herceg arca égett a szégyenkezéstől.

- Te - mondta Vannoninak -, takarodj a helyedre.

Vannoni rögtön megfordult és elment.

- És ön - mondta Ridarskynak a herceg -, ön... ön is... menjen a helyére.

Ridarsky sápadtan állott előtte. Hideg szeme körül mély karikák voltak, a szemét lesütötte, vékony szája összcsukva vonaglott. Megmozdult, hogy elinduljon. De nem tudott elindulni. Sápadtan és remegve állott és vékony szája kínosan vonaglott, mintha egy hangos kiáltást szorítana vissza. A herceg figyelmesen nézte sápadt arcát.

- Induljon már - mondta neki csendesen. - Nyugtalan tengerünk van és a hajónak nincs vezetése. - Szégyen, hogy valaki, aki katona volt, elhagyja az őrhelyét. - Ezért bomlik fel minden fegyelem a hajón.

- A fegyelem nem azért...

Ridarsky hevesen és kihívóan akart válaszolni. De azután abbahagyta ezt a mondatot és összecsukta a száját. Összecsukott szája kínosan vonaglott egy ideig. Aztán felnézett a hercegre. Hideg szeme szenvedve és elborultan feküdt a mély karikák között, a szája mégegyszer megvonaglott, azután kitört rajta az a hangos kiáltás, amelyet visszaszorított.

- Mit bánom én! - jajdult fel halkan. - De én... én őt nem engedem...

- Ön...

- Én - őt - nem - engedem... És ha ön nem vigyáz rá, - én - őt - nem...

- Önnek nincs joga rá, hogy...

Ridarskynak ekkor újra megvonaglott a szája, és az ajkán szinte sírva buggyant ki:

- Ne engedje őt...! ne hagyja őt...!

A herceg álmélkodva és megdöbbenve bámult a Ridarsky arcába. Ridarsky szégyenkezve, sápadtan és vonagló szájjal állott előtte egy ideig, azután gyorsan megfordult és elment.