Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 4. szám

Elek Artúr: Beck Ö. Fülöp

A kilencvenes évek elején került Beck Ö. Fülöp, a fiatal ötvös és kezdő éremszobrász először Párizsba. Mestere, az öreg Ponscarme - a modern éremművészet megalapítója - egyszer meghívta magához, virágos udvaros kis házába, a félreeső Rue Malakoffba, s miután mindenét megmutatta neki, benyitott vele abba a műtermébe is, amelybe idegent csak kivételesen bocsátott. Abban a teremben rejtegette az agg művész legféltettebb álmait: nagyszabású plasztikai gondolatait, szoborterveit. Kész valóság sohasem lett belőlük, mint tervek haltak meg alkotójukkal. De az ifjú művész - a modern magyar éremművészet jövendő megalapítója - mélyen megindulva állt meg ősz mestere életének titka előtt. Ki képzelhette volna, hogy a finom formák gyöngéd simogatója, a kicsiny méretek művésze, mikor négy fala között magára volt, agyagtörmelékkel, súlyos formákkal, a nagy művészet nagy problémáival birkózott!

Talán az öreg művész titkos műtermében érezte magában a tanítvány első megmozdulását annak, aminek tudata addig álomba merülten élt benne: annak a vágynak, hogy valamikor ő is igazi tömegekkel dolgozzék. Azóta húsz esztendőnél több elmúlt, s a művész, míg nappal homorú lencsén át kisebbítette a szobrászi formákat és gyöngéd ujjal simogatta a mintázó-viaszt, éjjel sziklahegyekkel álmodott és az öreg Gellért sárgálló oldalába vadul nyargaló lovasokat faragott. Éber állapotában gyűjtötte az ismereteket, töltötte meg emlékezetét az emberi test formáival, edzette, hajlította, tágította képzeletét, s álmaiban alkotott hatalmas szobrokat épített kőbe, fémbe. Azért hát az a szoborgyűjteménye, melyet most az Ernst-múzeumban kiállított, nem is annak az utolsó öt esztendőnek műve, amelyben megalkotta őket Beck. Elemeikben húsz év óta készültek képzeletében, húsz év óta hordta őket magában, míg végre kiszabadultak belőle.

Hogyan alakultak és szabadultak ki azután: azt a folyamatot megérzékíteni végtelenül tanulságos lenne. De ahhoz ösztönöket, sejtelmeket, féltudati állapotokat kellene megjeleníteni tudni. Maguk a kiszabadulásuk már a folyamat végét jelentette, a tudatos cselekvés korszakát. Minden tudatosan következett utána Beck alakulásában. Fémműves létére tudatosan választotta szobrai anyagának a követ, mert csak a kő anyaga tudta kicsiny méretekhez, apró formákhoz, vonalas szerkezetekhez szokott érzékeit a nagy gömbölyűségekhez, a tömör formákhoz: a nagy plasztika elemeihez szoktatni. A kő, természeténél fogva, nem a karcsúság alakító anyaga, hanem a zömökségé. Minden kő a szónak teljes értelme szerint tömeg, amely minden állapotában tömegnek akar maradni, s azért ellene szegül a vésőnek, csak darabonként enged neki. A szobrász annál nagyobb és tömörebb formákat kap belőle, mennél kisebb munkát fejt ki rajta, és munka közben állandóan zömök formákat lát.

A kőben nevelte magát Beck monumentális szobrásszá. Mint ahogy egész pályáján önmagának köszönhetett mindent (mert életének legfontosabb korszakaiban sohasem segítette alakulását igazi tanító), a kő titkait is egymaga ismerte föl. Lassú és önmegtagadó munkával talált rá azokra a technikai fortélyokra és a kő megdolgozásának minden egyéb titkára, melyekre másokat a tanítójuk oktat ki. A kő nem szolgája a szobrásznak, mint az agyag, hanem ellenfele, aki csak úgy adja meg magát, ha legyőzetik. De érdemes viadalra kelni vele, mert a véső alatt morzsolódó kő páratlan inspirálója a művésznek. Figyelmezteti, irányítja kezét, úgyszólva belésugallja, hogy mekkorát üssön reá, mennyire hatoljon tömegébe. A szobrászi képzelet számára a kőben készen várja kifejtetését a szobor, a szobrász feladata csak annyi, hogy helyesen meglássa benne és kiszabadítsa belőle.

A kő minden tanítását magának kellett felfedeznie a maga számára Becknek, hogy eredményekhez jusson. S eredményei a leganyagszerűbb kőszobrok, amelyek valaha készültek. Beck, miután anyagának törvényeit megállapította, azoknak konzekvenciáját levonja. Teljesen összezárja kompozícióit, mert úgy látja, hogy a zártságot a kő természete megköveteli. Minthogy pedig ugyanennek az elemi törvénynek engedelmeskedtek - csak persze nem tudatos módon - a legrégibb korok szobrászai is, s alakjaik mozdulatait tehetetlenségükben teljesen megkötötték, úgyszólva belefagyasztották a kőbe, azért sokan rokonságot vélnek fölfedezni Beck és az archaikus művészet alkotásai között. Pedig hogy a kőszerűség elvének legkövetkezetesebb érvényesülése az archaikus szobrászat körébe esett, az inkább véletlenség, még inkább kényszerűség volt, mint szándékosság. Becknél viszont a legnagyobb szándékosság, de nem azért tért vissza az elvhez, hogy az archaikus szobrászat hatásait kölcsönkérje és primitívül hasson, hanem egyszerűen azért, mivel nézete szerint az elv helyes. Abban azután lényegesen különböznek munkái az archaikus korok szobraitól, hogy mozdulatban egész szabadok, sőt lendületesek. A mozdulat merevsége, mely az archaikus szobrászatnak oly jellemző ismertetőjele, nem az anyag követelménye, hanem csak a régi szobrászok tehetetlensége. A deréknak, a fejnek olyan fokú elfordulásaira mint Beck szobrain, az ókori szobrászatnak csak jóval későbbi korszakaiban akad példa, amikor a szobrászat már kiszabadult megkötöttségéből, de viszont anyagszerűsége is nagyon megfogyatkozott.

Beck az ellentétesnek látszó két fejlődési állapotot egyidejűvé próbálta tenni: alakjainak tagjait belekötötte a kőbe, de törzsüknek, fejüknek igen erős mozdulatot adott. Az utóbbival önmagának stílusát vitte szobraiba: az emóciót, amely szenvedélyes lendület alakjában nyilvánul benne. Ettől szobrai teljesen egyéni karaktert kaptak, kifejezésben újszerűekké és eredetiekké lettek. Kompozíciójuk zártsága viszont a kő stílusához alkalmazkodás. Ennek köszönhetik szobrai monumentális hatásukat. A két karakter tökéletes harmóniában egyesül bennük, s ez teszi őket oly megragadó alkotásokká. Az ember megdöbbenve áll meg grandiozitásuk, a rendkívüli erő láttára, amely hatalmas tömegükben és tömegük részeiben, a test formáiban kifejeződik.

A magyar szobrászat jövő fejlődésének útját mutatják Beck törekvései. Mint ahogy a magyar éremszobrászatnak ő volt az úttörője és minden azóta támadt plakettistánk példamutatója, azonképp tapossa most útját a jövendő magyar monumentális szobrászatának is. Amit ő heroikus küzdelmei közben egész ereje megfeszítésével talált meg, azt az utána következők készen veszik majd át tőle. Modern éremszobrászatunk fejlődése is ezt a folyamatot mutatta.

De amit el nem lehet tanulni tőle, amit legfeljebb csak megközelíteni lehet, az az emberi nagyság, amely művészetében kifejeződik, és amely művészetével egy, az az erkölcsi erő, mely az ő kőóriásaiban megszólal és az igazságról beszél, az igazságról, amelyet a művésznek, ha ember és az embernek, ha művész önmagán keresztül is könyörtelenül keresnie kell, hogy - mint ő szokta mondani - emberhez és művészhez méltóan cselekedjék.