Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 3. szám · / · Földi Mihály: "Szép Karcsi"

Földi Mihály: "Szép Karcsi"
1.

A standon mindig legelöl áll a kocsija. Megengedik a társai, csak újabban a fiatalok közül merészkedik fel egy-egy versenytársnak, egyébként vendégvonzó ő az egész fiakeros társaság számára. Most felemeli tenyeréből a fejét, figyel. A túlsó sarokról egy fiatal kocsis vezeti erre fogatát a standhoz, egy azok közül, akik a fiatalok nemtörődömségével már olykor eléje mertek állani. Szemközt néznek, a nyurga, hosszú legény felpislog reá. Már meggondolta magát, hátravezeti a kocsit legutolsónak, talán már utoljára...

Ott fent, az öreg legénynek megenyhül, mosolyba ráncosodik az arca, a bal válla kilökődik. Lassú, kimért mozdulattal szemére húzza a kalapját, mely alól lekunkorodik göndör, őszes haja, azután rákönyököl a térdére és állát tenyerébe ejti, úgy, hogy az ujjak hátraágazódnak a nyakra. Lovai ingerülten csapkodnak fel hátsó lábukkal vastag erű hasukra, s nyakuk bőre meg-megborzong.

Egy magas, karcsú leány belesikong a fülébe. A legény arra fordul és nehézkesen elmosolyodik. Valami gyengeség, súlyos bátortalanság és meghatódás reszket egy pillanatra az arcán.

- Te vagy az, Póli... Mit hoztál?

- Magamat. Kellek-e?

- Mit akarsz tőlem?

- Látni akartam, erre gyöttem.

- Én is gondoltam ám rád, ide nézz! - A kocsi üléséből két szál égő piros rózsát vesz elő és a leánynak nyújtja. - Kell-e?

A leány búgón nevet.

- Nekem készítette? Na lássa, máma jó napom van, nem is álmodtam volna. Ez már a második.

- A második, Póli? Ki ád még néked virágot rajtam kívül?

- Ki? Sose bántsa az magát. Kaptam, az a fő. Már hajnalba', kora reggel, amikor felkeltem, ott zörögtek az ablakomon. De sok volt ám, több volt, egy egész csokorral volt ám.

Karcsi nem várt elevenséggel ugrott le a kocsiról és átfogta a leányt.

- Hát aztán azt már elfeledted, amit tegnap este beszéltünk? Mondd, ki az a rongyos, aki nálad volt?

- Sose bánja azt. Talán még összeakaszkodna vele? Még csak a' kéne!

- Tudod, Póli, ha régebben csináltak volna velem ilyest, egyszerűen elrúgtalak volna magamtól. De ugye tudod, én mást akarok veled. Magamhoz akarlak venni. Együtt fogunk élni. Nyugodalmas életet akarok már élni. Sokat törődtem már, sok rongyosat szerettem, elhajítottam, most tisztességben akarok már élni. Teveled. Egy kissé lassacskán már meg is öregszek.

Póli pajkosan belekacagott az öreg legény arcába és végigütögette a rózsákkal.

- Hisz az a'! Maholnap már vén ember lesz, oszt bottal jár. Tudja-e?

A túlsó sarkon izzadó sietséggel jön egy kis kövér asszony. Mire ideér, fekete kendője hátracsúszik a nyakára, és a kék ételes edényt izgatottan nyújtja a kocsi felé. Vad idegenkedéssel pislogat a leányra.

- Egy pár perc csak... ne haragudj, Karcsi. Itt van, egyél. Ahogy ideértem a templom elé, ott vettem csak észre, hogy elütötték már a delet. A mi óránk, ne haragudj, Karcsi, verje meg az isten...

- Na, itt a felesége, látja - nevetett a leány. - E' való magának...

A legény mormolt valamit, s ügyet sem vetett az asszonyka sok beszédére. Lassan, sóhajtozva hátratolta a kalapját a feje búbjára, felhajtotta a kocsi ernyőjét és beült. Hosszan elnyújtózott, lábait elterpesztette mind a két ülésre, azután kinyújtotta a kezét.

- Gyerünk!

Ez az ebédre vonatkozott. A töpörödött, ráncos asszonyka reszketve nyújtotta be egy kék, füles csészében a levest.

- Hát csak ebédeljen - visongott egyre a leány és szerteszét csapkodott a rózsákkal. - Jó étvágyat kívánok. Most pedig már menek és köszönöm a szép virágot, szép Karcsi.

- Te is másképp beszéltél még tegnap - ümmögte és nem viszonozta a köszöntését. Majd visszakiáltotta. - Gyere csak ide. Mondd, ki csavarta el a fejedet?

Póli kirántotta magát a legény karjából és elszaladt.

- Verje meg az isten... - sopánkodott a kis izzadt asszony. - Az isten tudja, mi van már azzal az órával. Hol siet, hol meg késik, kiszolgált már, mint az öregember. Megöregedett az is. Nem igaz, Karcsi!

Az ümmögött valamit. Nem volt megelégedve az étellel.

- Hoztál sót?

Az asszony kapkodva kotort elő a zsebéből egy szürke papírzacskót.

- Nem elég sós, Karcsi? Látod, látod...

- Adjál paprikát.

- Paprika is hiányzik? Látod, látod, Karcsi. Ne haragudj azért, látod, ugye nem fogsz reám haragudni? Hiszen talán már én is megöregedtem, nem igaz? De azért még megtűrsz, ugye? Hiszen ha az ember tehetne erről... De az csak úgy jön, magától, a jó ég tudja, honnét, csak gyön, gyön, lassan, az ember észre sem veszi, csak amikor már pókhálós az arca, aztán megvan. Ugye úgy van az, Karcsi?

A legény szótlanul vette át a másik csészét. Az asszony szíves szeretettel nyújtotta be neki a kenyeret, és bort hozott az átellenes kocsmából. Nekidűlt a kocsinak, a lámpa mellé, melyen gömbölyű, veres számok virítottak. A "Mári" együtt élt már évek óta a legénnyel, ápolta és tisztította, valamivel idősebb volt nála. Ha egy harmadik is jelen volt, Mári úgy viselkedett, mint a cselédje, ha éjszaka hazatért a legény, úgy zsörtölődött vele, mint a megvénült kedvese, asszonyösmerősei pedig az udvarban úgy bántak vele maguk közt, mint a hites feleségével.

- De talán majd veszünk egy más órát, mi, Karcsi, egy újat? S akkor majd minden jó lesz.

A legény megtörülte a száját és biccentett. A morzsákat pöckölte le a ruhájáról, amíg Mári az edényt összerakta.

- Hát megyek, Karcsi. - Halkan visszaszólt, hogy más meg ne hallja. - Aztán vigyázz a pénzre, és korán gyere haza. Ne maradj soká. - Egyet sóhajtott és elcsoszogott. Az pedig kiszállt a kocsiból, és egy rövid szivarra gyújtott. Amíg füstölt, fel s alá járt a kocsik között. Mindegyik kocsiját megnézte, és mindegyiken talált kivetnivalót. Olyankor gúnyosan elmosolyodott és örült. A leghátulsó kocsist, aki az imént állt be a sorba, meg is szólította.

- Mit csinálsz? Mért nem veszed elő a kefét, nézd a hátukat, hogy össze-vissza szalad a hátukon a szőr. Épkézláb ember nem ül be ilyen talyigába.

Amaz egy szót sem felelt, nemigen szoktak ellentmondani neki.

- Mit csinálsz? - egy barna kötésű füzetet húzott ki a fiú kezeiből. Valami füzetes regény volt. - Mutasd ide, ezzel lopod az időt, mi? Hadd nézzem meg.

A fiú szabadkozott, szerette volna még tovább olvasni, de az öreg most csak méginkább kötekedett vele. Fogta a füzetet, odébbállt és ismét betelepedett a kocsijába. A fiú utánament, egy ideig még rimánkodott a füzetért, mígnem Karcsi elzavarta magától. Lapozni kezdte a füzetet, nézegette a képeket.

Néhány sornyi olvasás után nagyot ásított, fárasztotta az a sok egyforma fekete sor. Az egyik képnél megakadt a szeme. Elmosódó szürke kép volt, szekérfélét ábrázolt, melyet gyors iramban rángatott előre két vadulásig nekihajtott ló. A bakon valami régi lovag ült, aki egy fiatal nőt szorított a balkarjára. Foltos és rongyos volt a lap széle. Néhány leány a szomszéd házakból elment a kocsi mellett, nevetve kacsingattak be hozzá, és hívogatták maguk után. Rájuk sem nézett.

Egy pár pillanat múlva már lehunyódott a legény szeme. Feje hátrabukott az ülésen, keze lelógott a lábaihoz, s arca ráncai elsimultak. Egészen megenyhült a képe, a szempillája gyerekes szelídséggel rebbent meg néha, s az ajka széle meg-megcuppant.

Csak egyszer zavarták meg délutáni szendergésében. Egy hosszú, szürke asszony nézett be hozzá az ernyő alá. Sietős útja lehetett, megrázta karjánál a legényt, és egy címet mormolt. A legény arra fordította a fejét, szemhéjai mázsányi súllyal tolódtak el egymástól egy kis résnyire, de csak a kék csíkos szemefehérje villant elő. Az asszony türelmetlenkedett. "Gyöjjön már, ébredjen, hallja!"

Karcsi ránézett.

- Mit akar?

- Ébredjen már, no! Nem érek én rá itt magával...

Most már kihajolt a kocsiból, és végigmérte forgó szemekkel az asszonyt, tetőtől talpig. Kimérten, lassan s közben el-elnézve oldalra, meg a földre.

- Mit akar? Hova akar maga menni? Énvelem? Aztán meg tud-e fizetni engem, hallja-e?

Ismét befordult és erőset rándított a vállán. Ajka szögletéből két mély redő ágaskodott ki most, szeme lecsukódott, de a héjakon át is kitetszett a golyó fekete tüze. Nem tudott már tovább aludni. Kiugrott a kocsiból, nyakán az erek erőszakosan verték a bőr falát.

Eszébe jutott, hogy fuvart ígért erre az időre. Gyorsan lekapta lovairól a takarót, a tarisznyát helyére hajította, tekintetével végigszaladt a kocsin, hogy minden rendben van-e, s elvágtatott a standról. Egyet csettintett, s futásra fogta a gyeplőt.