Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 3. szám · / · Biró Lajos: A Serpolette

Biró Lajos: A Serpolette
Regény
VII.

A Serpolette simán siklott előre a tengeren, átjutott a szoroson és kint volt az óceánon. A herceg órák óta ült mozdulatlanul a fedélzeten és bámult előre. Elöl nyugaton alkonyodóban volt a nap, és széles vörösarany fénycsíkot vetett a sápadtan gyöngyöző tengerre. A hajó néha belejutott a tüzesen aranyló csíkba, és olyan volt, mintha egy lángoló hídon egyenesen a napig akarna siklani.

A nap alatt, a szemhatár szélén azután égő vörössé lett a tenger, a nap szállott lefelé, és az aranycsík kezdett elbágyadni. A naphoz vivő híd kisiklott a hajó alól.

A herceg felemelte a fejét és körülnézett. Az esti szellő megborzongatta, és maga mögött észrevette Anniet, aki lassan jött előre a fedélzeten.

- Hol vagyunk? - kérdezte Annie.

- Kint az óceánon.

Annie meglepetve nézett rá:

- Hiszen úgy volt, hogy megállunk.

- Megváltoztattam ezt a rendelkezést.

- És most nem veszünk fel második tisztet?

- Nem.

- Az első kormányos végzi majd a munkát?...

- Nem. Én.

Annie szorongva nézett a hercegre. Nem tudott szólni. Leült melléje és időről időre nyugtalanul fordult feléje.

- És meddig leszünk tengeren?

- Két hétig.

- Istenem - mondta Annie kétségbeesve -, milyen unalmas lesz.

A herceg bámult előre, oda, ahol az imént aranyhíd vezetett még a napig, és nem is válasz gyanánt, hanem inkább magának mondta:

- A tenger...

Nem mondta tovább. Annie ingerülten vágott közbe:

- A tenger...! Egyszer aranyital ezüstvederben, máskor ezüstital aranyvederben. - Utálom.

A herceg nem felelt. Mozdulatlanul nézett előre a tejfehér tengerre, amelyet aranykeretbe foglalt a lenyugvó nap. Annie azonban megijedt attól, amit mondott, és a szíve összeszorult a heves megbánástól. Odahajolt a herceghez, és lehajolt az összekulcsolt keze fölé, mintha meg akarta volna csókolni.

- Bocsáss meg - szólt reszkető hangon -, én... én olyan rossz vagyok.

A herceg szótlanul végigsimogatta az arcát. Erre a simogatásra - mintha ez a mozdulat szabadította volna fel - olyan megrendítő erejű, halk, de éles, fuldokló és kétségbeesett kiáltás tört ki az Annie torkán, hogy a hercegnek a hideg futott tőle végig a hátán.

- Fordulj vissza - sikoltotta Annie halkan -, fordulj vissza!...

A herceg megdöbbenve nézett rá. Annie szégyenkezve sütötte le a szemét, és zavarodottan, tördelten, mintha hosszú sírás után lihegné el, halkan mondta.

- Fordítsd vissza a hajót... Most még visszafordíthatod.

- Miért? - kérdezte csendesen a herceg.

Annie elpirulva hajtogatta jobbra-balra a fejét, zavartan simogatta végig a szemét és a homlokát, és szégyenkezve mondta:

- Csak!... Nem is tudom!... Egyszerre... egyszerre úgy!... - Olyan ideges vagyok.

A herceg gyanakodva nézett rá még egy párszor, de Annie most már nyugodtan ült, és szótlanul nézett ki a tengerre. Csendben ültek így egymás mellett, és amikor a herceg felkelt, Annie könnyű sóhajtással, de mosolyogva mondta:

- Igen, menjünk le a koporsóba.

Előbb azonban még vacsoráztak. Kettesben, mert a herceg megüzente Ridarskynak, hogy ma nem óhajtja látni. Csendesen végigették a vacsorát, azután lefeküdtek az egymás mellett levő két ágyba, és ekkor valóban olyan volt, mintha sötét koporsóban feküdnék két mozdulatlan halott, és a koporsó csendesen úsznék velük nagy, ismeretlen tájak felé.

Másnap délután először jelent meg Vannoni a szalonban, hogy szláv dalokat énekeljen Annienak, és hogy énekleckét vegyen tőle. A herceg fent volt a fedélzeten, amikor Vannoni befordult a folyosó felé, és hallotta, amint egy matróz rákiáltott a dalmatára:

- Hová mégy, Vannoni?

Vannoni nem felelt. A Brattlie hangja felelt helyette:

- Megy énekelni az asszonynak.

A durva hangra széles röhögés válaszolt és a herceg sápadtan menekült, mert attól tartott, hogy tovább is hallja a matrózai beszélgetését. A hajó hátsó részén járt-kelt, és kínos izgalom dörömbölt a mellében. Nagy lélegzeteket vett, mélyen beszítta a tenger sós levegőjét, próbálta magát elfoglalni, de állandóan arra figyelt, hallja-e az éneklecke hangjait a szalon felől, és szinte percenként elővette az óráját.

Az óra végre lejáróban volt. A herceg indult lefelé. A folyosón Ridarskyval találkozott.

- Mit csinál ön itt? - kérdezte meglepetve.

- Jelenteni akartam... jelenteni akartam... De most már megint jól vagyok. - Megyek vissza.

Elment. A herceg benyitott a szalonba. Vannoni éppen indulóban volt. Meghajolt és ki akart menni.

- Nem - mondta neki Annie nevetve -, nem jól van. Ha színész akar lenni, ügyesebben kell csinálnia. - Így.

Megmutatta neki, hogyan kell meghajolnia. Vannoni kitűnően megcsinálta.

- Azután kezet csókolni - mondta Annie. - Nem, nem úgy. Emelje fel magához a kezemet... nem olyan erősen fogni... úgy... pompás!

Vannoni kezet csókolt neki és elment.

- Mit szólsz hozzá - szólt Annie a herceghez elragadtatva -, milyen ügyes. Milyen grácia van mindenben, amit csinál.

- Igen.

- És milyen pompás hangja van. Büszkék leszünk még rá.

- Igen...

- És milyen szép nótákat tud. Hallgass ide.

Leült a zongorához és elénekelt egy horvát dalt.

- Gyönyörű, ugye?

- Szép - mondta a herceg.

- Gyönyörű.

Annie egész este jókedvű volt, vacsora után nem akart lefeküdni, azután alig tudott a fedélzettől, ahová kiültek, elszakadni, amikor éjféltájban végre lefeküdtek, fél perc alatt mélyen elaludt.

A Serpolette haladt előre, és az élet csendesen folydogált a fedélzetén. Vannoni délutánonként eljött az énekórára, Ridarsky, akinek ismét szabad volt az ebédlőben megjelennie, hideg szemmel nézte a többieket, és az ajkán mindig mintha kimondatlan szavak lebegtek volna, Szedlák tisztán, feketében, ünnepiesen és zajtalanul jött-ment, Félixke fáradhatatlanul cikázott ide-oda a fedélzeten, a herceg töprengve bámult maga elé. Az Annie kedve pedig szinte óráról órára változott. A harmadik napon, délelőtt, kártyázás közben azonban pofonütötte és kikergette Félixkét, és ettől kezdve állandóan rosszra fordult a kedve. Szenvedve és idegesen járt-kelt egész nap, fájdalmas vagy haragos feleleteket adott, és éjjel órákig hánykolódott, míg elaludt.

Másnap délelőtt a herceg bejött az ebédlőbe. Kínzottan nézett végig Annien, és idegesen kérdezte:

- Kedves Annie, miért nem kelsz fel korábban és...?

Nem folytathatta, mert Annie szinte felrobbant erre a kérdésre. Az egész teste mozgásba jött. Az arca vonaglott és a megszólalása olyan volt, mint egy haragos sziszegés. Elkeseredve, reszketve és kétségbeesve mondta:

- Mert éjjel nem tudok aludni.

- Miért?

Az Annie arca vonaglott. A száját lihegve nyitotta ki kétszer egymás után, de csak harmadszorra mondta ki elkeseredve és csattanó hangon:

- Mert hortyogsz.

A herceg visszatántorodott.

- Nem igaz - mondta elsápadva.

- Nem? Hát: egész éjjel!

- Én soha...

- Nem tudhatod!... Honnan tudhatnád?...

A herceg arca sápadt volt, és megzavarodott, mély szürke szemének fájdalmas és szenvedő tekintete alatt az Annie feleletei egyre halkabbá lettek. Az utolsó szava már olyan volt, mint a mentegetőzés, és utána bocsánatkérés jött volna, ha a herceg meg nem fordul, és ki nem megy a szobából.

A herceg kiment és remegő kézzel törülgette a verejtéket a homlokáról. Soha nem érzett szörnyű megszégyenülés kínozta... olyan volt, mintha egész testi mivoltában megalázták volna... Ha izmos, hajlékony és hatalmas testére azt mondták volna, hogy fekélyes, az nem alázta volna meg így. Tükörbe szeretett volna nézni, hogy megnyugodjék és megállapíthassa, hogy még az, aki volt, és félt a tükörbe nézéstől, mert az az érzése volt, hogy utálni fogja magát.

Sápadtan törölgette a homlokáról a verejtéket és próbálta magát összeszedni. Nevetséges - és ha hortyog?... Talán nem is igaz - eddig sohasem mondta senki. - De ki mondhatta volna eddig? És kinek lett volna eddig bátorsága megmondani? - Hát igaz! Hát aztán? Mi van azon. Próbálta talpraállítani magát, de nem tudta. Összeomlott, belezuhant a szégyenkezésbe, a homloka verejtékezett, és a teste remegett, mintha tüzes bélyeget sütöttek volna rá.

Kábultan bolyongott a fedélzeten, azután leült és kibámult a tengerre. Délben felhozatta az ebédjét az irodájába, ebéd után hosszan bámult maga elé, azután Szedlákot hívatta, és sápadtan mondta neki:

- Szedlák, az ágyamat átviszi a szalonba. - Ezentúl ott alszom.

A Szedlák tisztára borotvált arca, fehér haja alatt, a fekete ruhában, mozdulatlan maradt.

- Igenis, fenség.

Indulni készült. A herceg ekkor felnézett rá, és kétségbeesve kérdezte:

- Szedlák - mondja: öregember vagyok én?

- Nem, fenség.

A herceg arca azonban eltorzult a fájdalomtól, a fejét lehajtotta, és a kezével intett Szedláknak, hogy menjen el. Szedlák nesztelenül elment.

Pár per múlva feljött Annie.

- Te parancsoltad meg Szedláknak - kérdezte reszketve -, hogy az ágyadat...

- Én.

- De én... de te... de akkor...

Annie reszketve kereste a szavakat, azután heves zokogásra fakadt, és odaesett a herceg lába elé. A herceg mozdulatlanul ült.

- Bocsáss meg - zokogta Annie -, és... ne... és parancsold meg... ugye nem?

A herceg hallgatott.

- Ugye, nem? - kérdezte Annie.

- De igen - felelte a herceg.

Annie újra zokogott, a herceg azonban felállott, és halkan mondta neki:

- Most menj ki.

Annie felállott, ijedten nézett rá, elindult, alázatosan és reménykedve visszanézett rá egyszer... kétszer, a herceg azonban bágyadt mozdulatot tett a kezével, Annie erre összerezzent és félénken kiment.