Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XL.

A tejszínű, bágyadt, lágy kékségű égen sugártalan ragyogással ünnepelt a nap. A fehér-barna vár tiszta békességben fúrta lomha, széles testét az arannyal szűrt párás levegőbe, amelynek könnyű foszladozása alatt ezüstösen fénylett a fakó zöld mező, csak északnak, délnek a távol opálos ködei alá enyésző lombtalan fák fekete, éles, halott szövevénye sírta az égre november szomorúságát.

A hosszú palota ablaka ónait rezzentve tárult ketté, s az összefont karú bán alakja büszkén egyenesedett föl sötét négyszögében.

Az épület árkán túl bocskoros, aba-condrás parasztok igyekeztek a keleti kapu felé, vállukon ólmos botot, puskát emelve, előttük lovas vadászszolgák feszítettek zöld dolmányaikban, mögöttük pórázra fogott, lusta járású, testes szelindekek húzták a visszafeszülő pecéreket. Legutól hálótekercsek, karócsomók vonultak előre a levegőben, s a vadászmester nagy szájjal kiabált eléjük a kapubolt alól.

Vitnyédy tompított hangon folytatta rábeszélését:

- Nagyságos uram, ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak! Bethlen öcsémuram, ki kérdését hozá Gremonvillének, megviszi nagyságod választát viszontag. Gyanúságban estem az békességrül való tracta felől: kelepce lészen csak bizonnyal! Talán tudtára lén császárnak így vagy úgy mi dolgunk... Ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak!

Zrínyi csöndes méltósággal fordult meg:

- Conscia mens recti famae mendacia ridet! Semmit nem vétettem, ha veszek, ártatlanul, tisztességgel, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy az törökkel való gyalázatos békességet nem javallom, melyben nem voltam egyedül. Holnapután megyek az két úrfival!

- De mégis, nagyságos uram...

- Nincsen mégis! - emelte föl nyugodtan hangját a bán. - Volt egykoron talán, mégis, tűrhetetesség! Mastan csak én vagyok s bestekurafiául alácsalt nemzetem! Alattavaló, sőt szolga tekélletességének tetejére jutottam, álmábul serkegetém az magyart, s mi üdőm maradt, törökkel megvonyakodásban mulattam hazámért, s ihon, váram nincs, szigetem minden jóbul kigyökereztetett, értékem megvékonyult, s Portia úr az nékem tett károkért ezer aranyat küldött egy hímes turbában. Nem feddésképpen mondom... Német nem akar, magyar nem tud? Majd akar és tud, az kinek hadai Rába vizének nyargalták az kontyost, s kinek pispeke környül forgódik Velencében öcsém uramné asszonyom új hadakozás indításához foglalt kedvünkkel. Alea jacta est, Vitnyédy uram! Nem babra játszadozunk esztán!... Voltam, mint bomlott virgyina, de mastan Kézmárk vagyok, kibül leszakad az fölszél, s támaszt nagy zúgást, nem reked, nem lankad, hajul előtte lágy, de szakad az kemény ág!... Mi okon röszket kegyelmed s néz, miként ijedésben reám?... Igen, igen, országháborító vagyok, de idétt szüvemben, francuz szablyával, velencés tallérral azomban de facto is az lészek, nem személlyemért bolondjában, de ezerekért ősi constitutiónk jussával, s kegyelmed is ottan lészen oldalamnál, örömben sivítván szabad hazám nevét az égben, mért jegyez hát mastan orcája kárhozatot?... Üljön csak vissza sellyéjében kegyelmed, sohult és soha ollyan nyugodalmas nem volt szüvem verése, olly tiszta értelmem, mint mastan, s ha az fátum német vérrel lustosítja kezem, nem én kévántam, egy az hütöm!

Azzal újra az ablaknak fordult, s apró, jóleső sóhajok között simogatta ki szeméből, arcából az akaratlan, pillanatnyi lelkesedés kábulatát.

Az ólak felől pár lovas léptetett elő a néma udvaron.

- No, gyölekeznek mán! Menjünk!

A folyosó túlsó végének nyílása elé nyurga, színes alak sárga csizmái recsegtek éppen, mikor a könyvesház ajtaja becsukódott mögöttük. A külső udvarra siető a lépések zaja felé tekintett, megállt, süvegét levette, s túlbuzgó illemtudással fordította rájuk fekete, örményes vonású, mozdulatlan arcát.

- No, öcsémuram - nyújtotta már messziről Zrínyi kezét -, tél vagyon, s az kucsma fejbe való!

Bethlen Miklós pirulva engedelmeskedett.

- Hát Zichy öcsémuram? - fogta karon a melléje szegődőt Vitnyédy, míg a bán az emeleti lépcsők alján megjelenő Mária felé előrement, s úgy mormogta aztán bajusza alól: - Megmásolhatatlan ű nagysága kedve...

- Kell is maga beszéljen Gremon...

- Pszt!

- Szép az üdő vadászatra, urak! - fordult az odalépők felé Zrínyiné.

- Jó is lészen, nagyságos asszonyom, ez mái ízes ebédet kicsinyég lezötykinteni - felelt nevető hízelgéssel Vitnyédy.

Kint hámba fogott lovak fölött durrogott a fellajtár kóválygó ostora, s tágas hintó állt a kapuköz keretébe.

- Vitnyédy uram, ide mellém! - szólt hágcsóra lépve a bán. - Öcsémuram!... - fordult a szerényen lentmaradóhoz, a szembeülésre mutatva.

A mozduló hintó hátrarántotta, úgy intett vissza búcsút Máriának, aki felé két kucsma s egy magas tetejű olasz kalap lendített alázatos köszöntést a hintó után rúgtató három lovas fejéről. Szikra csillant az utolsó élben lekattantó pata nyomán, s Mária köntösét emelve fordult visszamenésre.

A kapu két oldalán csikorogva forogtak a hidat eresztő láncok csigái, s az őrök zörögve ugrottak sorfalat az úr hintajának.

Balra, le délnek ereszkedően, magas, fekete csúcsfejű, nyomott kis fehér arcú, apró szemű házacskák álldogáltak vázzá kopott kertekben a fénylő párás sík békés szegélyeül, jobbra az árok acélos vizében tükröző sötét várfal mohos kockái zökögtek hátrafelé útjuk mellett. Fölöttük fáradt déli ragyogásban ferdült az ég öreg gavallérja, s őszi bánat hűvös rothadását ásította eléjük az erdő.

Fénylő izzadtság alatt feketülő faderekak jöttek szembe, a közéjük szivárkodott halvány arany ködöt szaggatva csíkossá, maradozva álltak meg egy pillanatra, és sorakoztak némán a locsogva süppedező hintó mögé. Aztán lassan tölcsérré nyíltak, s úgy tágultak el a tisztásra érők mellől.

Szemközt, a bokrok előtt már állt a vadfogó háló girbe-gurba rajzú szürke kerítése, s karámos vonalban futott itt a sűrűbe, s arra el a tisztás túlsó sarkán szakadó úton a kocsinyommal párhuzamost. A vadászok a lábuk közé kapott puskákba döngölték a töltést, a fiatal Migliani a két Gusich-csal nevetgélt távolabb.

Vitnyédy a már otthon golyókká harapdáltatott ólmokat tapogatta tarsolyában, s panaszolva sóhajtott a szótlan útban százszor visszanyelt politizálása bevezetéseképp a puskája idegen mívét vizsgáló Bethlen felé:

- Hejh, öcsémuram, azt az lator-kedvű gubernáló plánétáját ez saeculumnak, ugyan rosszul vagyunk, kinél rosszabbul nem lehetnénk.

- Kinél rosszabbul nem lehetnénk? - vette fel a szót még a hintóból a bán, telekes bocskorára bő vadászcsizmát vonva. - Mondok erre egy mesét kegyelmeteknek! Egyszer egy embert az ördögök visznek volt. Találkozik egy barátja szemben véle, kérdi: - Hová mégy kenyeres? - Nem megyek, hanem visznek. - Kik s hová? Felelék az ördögök: - Pokolba. Mond emez: - Jaj, szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Melyre emez álmélkodva: - Hogy lehetnél rosszabbul, hiszem az pokol mindennél rosszabb. Felele: - Úgy vagyon az, de mast mégis visznek ők engemet, noha pokolba, de az magok vállán, hátán, hogy mán nyugszom addig, de hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, mégis úgyis csak azon pokolba mennék, hiszem rosszabbul volnék úgy ennél is - azzal szorosra rántotta a hosszú csizmaszár füleibe húzott nadrágszíjat derekán, s lelépett a gyöpre.

Angelo már ott állt a feltekert, felporozott stuccal.

Aztán megindultak a fák felé, átléptek az alacsony hálón, s tágközű rajvonalba szakadozva nekivágtak a recsegő, suhogó sűrűnek. Mikor a hón alá fogott utolsó puskaagy is eltűnt az itt-ott még zöldellő lombragyában, a tisztáson álló fővadászmester karja a zöld mente fehér báránybélését kilebbentve szállt a magasba, s mögötte felbúgott a kürt.

Messze, a Dráva elől csapkodó, kopogó üvöltés válaszolt, s csaholással keverten közeledett óriási, láthatatlan félkörben kerítve a borzas figyelésbe meredt fekete erdőt, amelyre lassan szitált alá a néma égről a délutáni szürkeség.

Valahol a közelben dördülő lövés pukkant. A hajtók ágropogtató ordítozása megkétszereződött, s örjöngő vakkantások szakadtak a mind dühösebbé erősödő csaholásból. A tisztás innenső fáihoz kötözött paripák kényes előre-hátra toporzékolásban inat feszítve, fület hegyezve, idegesen dobbantva rángatták kantárszíjukat. Ijedelmük még le sem csillapult, újabb lövés durrant el jobbkézt, s pár percre rá röfögő csörtetés útja hasadt a cserjén a háló útra forduló szöge felé.

- Hé, legények! - kiáltott a vadászmester, s maga már a lővonalon úgy látszik sebesülten átszabadult vad zörgő közeledése iránt rúgtatott lovával.

Az egyik karó nyekkenve hőkölt hanyatt a hálónak ütődő vadkan taszításán, s az öregszemű kockákba gubancolódó vadra ropogva villámlott a mesterük után szaladó vadászok akaratlan sortüze. A szőrekopott redves toka hörgő hullámzásban meredt az égre, a magas fakó test négy kis lábát fölvetette, s fekete vért eresztve vágódott el lapossá.

A vidám beszéd foszlányaival élénkülő sűrűben elhallgatott az ordítozás, s hajtók, urak, vadászok bokorhárítva, hálót hágva sereglettek a tisztásra mindenfelől a dögre rohanó, dühösen ugató szelindekek után. Amott a nyelvlógató, fogcsattogtató ebek csaholó ugrálása fölött, összefogott kis patáival két legény vállán fekvő rúdba kapaszkodva himbált előre a bán zsákmánya.

- Nékem csak nincsen szerencsém, nyúlfi sem jüve stuccom elé! - panaszolta tréfás keserűséggel Vitnyédy a hintó párnáin csizmáját oldozó Zrínyinek, aki nevetve vont vállat, de a kocsi másik oldalán izgatott horvát szó perdült egy szélesen csillogó fogú fekete arcban.

- Mit mond Paka, nagyságos uram! - kérdezte Vitnyédy.

- Egy kant sebesített, ment az vérin, mondja, ha utána mennénk, elveszthetnők - felelt a bán a hintóból kilépve. Azzal a paripák felé indult, s útközben egy vadász kezéből stuccot ragadva szólt hátra a szolgálatkészen nyomába induló Zichynek, Bethlennek:

- Öcsémuraim, kegyelmetek csak maraggyon itt!

Gusich kapitány is húzódozva, de készült, s Vitnyédy lábát már kengyelbe igazgatta egy inas.

A bán lóra kapott:

- Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsémuraimékkal - intette le jóakaratú kímélettel a fölösleges buzgalmat, s úgy kiáltotta vissza a Paka után rúgtató paripáról: - Csak meglátom, mit mond ez bolond!

Az avar sziszegő táncba rezzenve sírt fel a bánt követő három belső inas dobogásán, s a háló mellett lefutó út kanyarodása csakhamar sűrű falat dobott mögéjük.

Egy helyen aztán lefordult a fékbe rántott lóról Paka, s hajuldozva bújt a bokrok közé. Zrínyi is leszökkent, s míg azok hárman a lovakat kötözték, délceg alakja óvatosan ívelt el a lombok alá.

Rövid puskáját előrefeszítve lépegetett a szinte nesztelenül sikló horvát után, mikor egyszerre szemet kápráztatva ugrott meg a bokor sűrű-fekete alja, s a lábának zuhanó sötét gomolyagon keresztül arcra bukott.

Paka ijedten ágaskodott vissza a tompa, hangtalan esésre, egy fának ugrott, s ágaira kapva ordított megkövülten az ura hátán villogó röfögés fekete vagdalkozására alá.

A bokor töredezve szakadt az út felől, kurta gallér alól gyors lövés tüzes csíkja durrant, s az óriási kan leszegett fejjel menekült.

A bán ingadozva állt talpra. Bal szeme eltűnt a fehér homlokán nyílt s arcán feketévé növelt bíbor zuhatag alatt, jobb vállára bugyborékolva szakadt sötétté csapzott fürjei alól a másik, s vérrel ömlött keze reszketve nyúlt kebelére:

- Ihol egy fa... állítsátok az sebnek vérit vele... az arra igen jó!

Migliani remegve nyomta jobbról, balról, fönt, lent a talizmánt az omló vérnek, s könyökig mocskolva hagyta abba végre.

Zrínyi megtántorodott.

Gusich és Angelo hóna alá karoltak, úgy ültették a földre, s a vériszapos avarra rogyva kapkodták sebről marokba az alvadó vértől síkos fadarabot.

- No, fiaim!... Mán jobbacskán... - hangzott alig a szó, s az összeroskadó derék mögül lassan kicsúszott a támasztó fatörzs.

A két olasz sápadt rémülettel tekintett össze, s Gusich csörtetve elrohant.

Az úton lódobogás távolodott, a két ember letérdelt, s felcsukló sírásuk zokogva enyészett bele a lezuhanó éjszakába.