Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám · / · Figyelő

Kosztolányi Dezső: Két színházi este

Zoltánka. (Krúdy Gyula szomorújátéka.) Krúdy Gyula mindig elégiákat ír. Akármelyik könyvét nyitod ki, úgy érzed, hogy egy kisvárosi magyar temetőben jársz, az akácok és sírok közt, késő délután, ősszel. Dekadens és magyar. Ez a magyar dekadenciája - fáradt mélasága - vezette egy hőshöz, akinek összes cselekedete az, hogy meghal, egy hektikás irodalmi princhez, aki inkább az irodalomban pusztul el, mint a tüdővészben, egy korhoz, amelynek unalma mindennél szegényebb és mindennél magyarabb. Petőfi Sándor eltűnt. A pesti vendéglőkben fehér fröccs mellett egy éhenkórász fiúcska utánozta a gesztusait, a rímeit, a pózait, az édes fia. Maga a kor méltó staffage-a. Ez is elfáradt és megköpcösödött, biedermeier karosszékben üldögélt, uborkát savanyított, a divatlapok érzelmes versein könnyezett. A hősi éra után polgárian-beteges nyugalom, az irodalom után irodalmias levendulaillat, affektáltság, pesti arszlánok, régimódi smokkok, akik ájuldoznak, széplelkek, akik a Váci utcában sétálnak, a Kígyó patika előtt álldogálnak, Haeckenastról beszélnek. Az akkori író így szól: "Szívemet kígyók marcangolják". Hölgyének pedig ezzel hódol: "A kívánsága parancs nekem." Ebben a bécsies etikettben és a vidéki ripacsok közt nő fel Zoltánka, Krúdy Gyula hősöcskéje, a magyar dekadens. Olyan, mint egy álom árnyéka, az apja kontár másolata, tragikumát humorossá teszi az, hogy csak irodalmi ambíciót kerget - gyermekes és gyermeki ambíciót -, petőfies verseket akar írni, nem a saját verseit. Az apa-utánzásba pusztul el, amelyről az új lélektani kutatások óta tudjuk, hogy öntudatosan vagy öntudatlanul sokkal több életet irányít és vág el, mint hisszük. Vajon csakugyan ilyen passzívan fogadta-e a sorsát? Nem voltak renitens pillanatai, amikor szembe akart szállni az apjával, le akart térni a szolgaösvényről, és nem éppen ez a küzdelem gabalyította be a végzetébe, abba, hogy letegyen az egyéniségéről és a haláláig - a halálában is - töredék maradjon? Krúdy Gyula a sorsát egyenes vonalúnak látja és egy síkban ábrázolja. Eleve lemond arról, hogy drámai domborművet alkosson. A motívumait szétszórja. Néha mutat egy nagyon érdekes tragikomikus arcélet. Petőfi Zoltán halvány mása Petőfi Sándornak, mint ahogy a kora is csak karikatúrája 1848-nak. Az írót megbűvöli a magyar szegénység lírája. Drága, meleg szavakat hallunk, víziót látunk és hallucinálunk, a múltban vagyunk. Aki mozgatja a drámát és perspektívát ad neki, az apa, nem jelenik meg, Krúdy Gyula nem akarja színpadra vinni, hogy a távolsággal megnövessze, csak óriás árnyéka fekszik el a lelkeken. (Maeterlick tett így Jézussal.) Az árnyék még jobban megnőne, hogyha a szereplők is kevesebbet szólnának róla, a gesztusokban sejtetnék őt, a líra még édesebb lenne, hogyha a végső konzekvenciák levonását reánk bízzák. A nézőnek éreznie kell a ki nem mondott szavakat.

-

Mária Antónia. (Szomory Dezső színműve.) Szomory Dezső mindig ditirambokat ír. Most egy ditirambot írt a francia forradalomról. A történelem felé röpíti őt a "nagy stíl", és a romantika mély, naiv vágya él benne, hogy udvari költője legyen a monarchikus fénynek, a bécsi nyírott parkoknak, shakespeare-i pompában láttassa az arisztokráciát, a szőke osztrák hercegnőket, a királyokat, akik - akár bevalljuk, akár nem - oly intenzíven érdekelnek bennünket, mint a kalendárium-olvasót. Utóbb idillt rajzolt a nagyasszonyról, a daliás királynőről, aki tizenhat gyermeke körében, érett asszonyisága pompájában pihen el. Annyira szereti a pompát, mint egy reneszánsz herceg. A költő görcsös szédülete pedig mindig az extremitások felé sodorja. Mindegy, hogy milyen pompa - az arany vagy a sár pompája -, csak teljes legyen, egy pátoszra méltó, amely a világ sarkait akarja markolni, és mindenben a legteljesebb életet érzékeli. Szomory Dezsőnek mind az öt érzéke - csodálatosan kifejlett, hiperesztáziás érzéke - kéjeleg ebben a titáni témában. A francia forradalomban van arany és sár, könny és olcsó bombaszt, kármin és nyomor. Innen értem meg, hogy feléje fordult és farkasszemet mert nézni a banalitás veszélyével, azzal, hogy a tömeg a drámáját feladatnak tekintse, és ellenőrizze, hogyan formálta meg a történelmi tankönyvek anyagát. A históriát nem hétköznapinak látja, inkább lángoló ünnepnek. Intim a szemlélete, de mégis patetikus. Milyen fojtott pátosz van abban a jelenetben is, mikor a lakatos-király elé rakják a miniatűr guillotine-t, és a király szakszerű tanácsokkal traktálja a feltalálót. Azt mondhatnám, hogy alakjai tüntetően történelmi életet élnek, dekoratívan látják önmagukat a történelem sorában, és beszélnek is a történelemről. Történelmi drámái hasonlítanak azokhoz a japán festményekhez, amelyekbe bele van stilizálva - az égbe, a fákba, a folyókba - a festő neve, a festmény célja és rendeltetése. Azok a szavak, amiket az alakjai mondanak, nem a naturalizmus penészes patinájával vannak bevonva, pompás és tüzes ruha van rajtuk, egy ünnepi perc önkívülete. Fizikai kéj hallgatni, hogyan vágtatnak előre galoppban, megeresztett kantárszárral ezek a végzetes szavak, amelyeket megtalált, ezek az egyetlen szavak, amelyeken nem lehet változtatni, annyira kemény formát öltöttek magukra a születésük pillanatában. Krúdy Gyuláról és Szomory Dezsőről egy cikk keretében emlékezem meg. Ez a két költő, akinél az új irodalomban nincs sarkalatosabb ellentét, megvilágítja egymást. Krúdy Gyula a fájdalom, a szegénység alázatos lírikusa, szenvedő, aki művészi örömét leli abban, hogy szenved. Félve ad igazat a hatalmasnak, a nőnek, aki nem tud meghajolni. Szomory Dezső a pompa költője, gőgös és fölényes, uralkodni akar a királyokon és mindenen, szadista. Félve ad igazat a rongyosoknak, a jakobinusoknak. Krúdy Gyula nyugodt apollói alkotó. Szomory Dezső mámoros dionüszoszi költő.