Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XXXIII.

Avagy most, avagy sohasem!

A babérra éhes fiatal nagyvezér rettentő hordája egyre szorosabbá vonta gyilkos gyűrűjét Érsekújvár körül, olasz pattantyúsainak fekete zárbuzánjai félkörű sáncaik mögül bömbölve okádták éjjel-nappal a negyven-ötven fontos golyókat a porladó, omladozó hat erős bástyára, rohamot aknaásás, hosszú janicsár-puskát, mérgezett hegyű tatár nyilat ágyútorokból sziszegve, fröcsögve ömlő rozsdás vas, kátrány, zsíros kanóc, lánc-kezekkel egybefogott páros kőgolyó kaszája váltott föl a súlyos harminc napja tartó makacs ostromban, hiába törték itt derékon a falpótló, karós, rőzsés földhányásra tűzött sok félholdas lobogót a dúvad marakodássá szörnyült küzdelem magyarjai, amott lóháton nyargaltak a feljáróvá romlott bástya-oldalon föl a szpáhik. Gönüllük, martoloszok ároktöltő halmait taposva janicsár dsemaetek nyomultak a várra, mint szikla ellen dühöngő hullám, s estek vissza ismét. Amott a síkon hosszú menet szőnyegei véres hústömegeket ringattak a közös sír felé, s a friss dombra tűzött darutollak, sólyomforgók körül bánatosan búgták az ulemák a halottak szúráját, de a bástyák ellen ordítva vonultak újra meg újra, folyton az élők, s horgas végű alabárdjukba akadva, szétlőve, kaszabolva hulltak közéjük a felmentő sereget halálraszántan váró védők. A vérfakasztó, ember ember ellen dühödt öldöklő gomolyag fölött savanyú füstfelleg lustult oszladozva, újra növelve s körüle egykedvű szünetlenséggel bőgött a várzúzó sárgaréz ágyúcsorda...

A dunántúli insurrectió mustrahelyén hosszú lábú strucmony poharakkal rakott asztal körül vivátozott a maga választotta új fővezérét ünneplő magyar úri rend. Volt, aki sose látta még a világhíres vitézt, évek közéjük szakadását emlegette másik, öreg barátsága fazeka alá gyújtogatott új tüzet amaz, aztán hirtelen csöndre legyintgetve, pisszegve, biztató pillogással, értelmetlen áhítattal, kérdő redőkbe ugrasztott homlokkal, mosolygó rajongással nézték mindannyian a térdére vetett kucsmája medálján unt szerénységgel babrálgatót, míg fölötte szószékes zenével modulálta Wesselényi virágos beszéde az "utolsó romlás"-t, "ősi virtus"-t.

- Mindeneknek tükörül szolgáló, véreddel örökölt vitézséged, Miklós öcsém, az ottomán holdnak homályító csorbulásával hozza vidámságban az szegény, csaknem utolsó kétségben esett magyar világot... Ecce Mars Hungaricus! - vágta ki a végén a cicerós magas cét, s köz kortyogásban borult a sok szájra a kupa a nádor emelte húsz girás, zománcos bilikomnak Zrínyi egészségére feketülő nehéz bora körül.

Aztán megkezdődött a legmagasabb parancs várása: az urak kártya, ivás, sétalovaglások, céltalan tanácskozások között ténfergették veszélytől vadult hencegéssel, dölyfbe pólyált szótlan kishitűséggel, percről percre élő lomha fatalizmussal harctalan vitézségtől csillogó, köteles úri időlopásukat, a fegyveres nép verekedésbe, szomszéd falvak ámított leányaiba, putris cigány szajhákba, boroscsuporba, kockarázásba pocsékolta hazulról hozott kocsmai, kertekaljai vitézsége szerény tőkéjét, s parádé, őrállás, csizmakenés, tervtelen gyakorlat, szórványos céllövöldözés adta rongyos kamatját. A nádor barátian buzgott a készítendő főkapitányi pecsétre, a fel nem kelő nemeseket büntetéssel ijesztő rendeletre vonatkozó tanácsaival, de az insurrectió közvetlen feladatáról, Montecuccolit, királyt emlegetve, csak hümmögni tudott. Díszőrségre, lovas parádéra mindig tellett deli legény, de a mezőn itt-ott üres karólyukak között sivárkodó gyöptelen foltok suttogták a táborát végigügető főkapitány bosszús múlttól, reménytaposó jelentől zúgó fülébe a sok suttyom hazaszökést.

Még egy utolsó, nadrágszíjat eresztő, borgőzbe pácolt fene nagy ebéd, s a mozsárszólongató, harsonázó, ordító, undor szimbólumává nőtt kucsmalengetést kiizzadt búcsú hangjai lassan-lassan elvesznek a császári fővezérrel való kényszerű találkozásra siető bán észak felé futó hintajának kerék-kattogásában. Oroszvár után Légrád, Kottori, Csáktornya, német urakhoz vitézt kérő lovaglás, kábító éjjeli számvetés, száz levél, parancs, s a nagy készület óriás edényébe csak húszanként, ötvenenként cseppen, csurran nehezen gyűlő iratos nép, gréci cejtház sötét polcairól lemászó vértekbe csatolódó német.

Mire a vénasszonyok nyarának ökörnyálas békéje szürke esőbe fulladt, extra cursor hozta a sürgető parancsot: Montecuccolihoz Szerdahelyre, onnan együtt Újvárt fölmenteni!

Érsekújvár fehér zászlót lengető füstös faláról azonban csónak ereszkedett két hosszú láncon az elvezetett vizű árok sekélyébe, s a létrán alámászó követ kezében megcsörrentek a hódolni induló, selyemzacskós kulcsok. Az alázkodó, rongyolt felvonóhídon a fegyvertárat, kincsesházat lepecsételni siető zágárdsi basi után hat oda janicsár nyomakodott... s míg az Esztergomi kapun Pio markgraf kétezer ép németje, zsebükben a nagyvezér erkölcsi bizonyítványával, s Forgách négyszázra apadt fegyverese húzott elfele a várból, mint óriás tüskésborz, a Bécsi kapun beözönlő török, tatár, oláh, moldvai harcosok felé terjesztett kezében kivont karddal énekelte a Császár-bástyára tűzött félholdas zászló alatt Ibráhim nikápolyi basa müezzinje, a világjáró Evlia Cselebi, az ezánt és gülbenket:

- ...elhámd-ullah szumm elhámd-ullah...!

A minden magyar hadak fővezérének németet, horvátot, insurrectiót egybefogva tizennégyezer emberré nőtt törpe tábora Komárom alatt ásta éppen félrehelyét, kútját, tűzhelyét a Csallóköz mocsaras földjébe, mikor a vati választás óta elválhatatlan bámulója, Esterházy Pál, Zrínyi sátrába rontott:

- Újvár a törököké!

Zrínyi kezéből halkan szállt alá a könyv a tigristakaróra, és hangtalanul sóhajtotta a szörnyű valósággal szembe:

- Te colui, virtus, ut rem, tu nomen inane es! - s töprengésének Anteusa újult erővel szökkent küzdelemre a kétségbeesés szakadéka szélén.

Nappal gerinctörő kocsizás, sebessé tört, combot feszítő néma ügetés, este ízetlen vacsora, illetetlen pohár, éjjel az álmatlanul összecsukott pillák mögött a sok ismeretlen tájék kétfelől hátrasuhanó fekete tolongása: így ment már szinte két hét óta.

- Útját egyedül ű maga taposnia kévánó nem ugrik hínáros árnak közepiben! - fogta fáradt, reménytelen kábulatban a tollat, s a hazakéredzkedő percegés bánatosan vágta a papírra, hogy feladata a török elvonására Újvár elestével megszűnt.

De Felső-Magyarország sebtiben összeverődött insurrectiója riadtan széledt széjjel, Thököly István kupa után nyúló mohó reszketeg keze eldobta a szablyát, Barkóczy báró ökle protestáns magyaron csapkodta ki török ellen forralt s bennszorult dühét, a vérre, javakra falánk fürge tatárok ostora a morva Fehérhegy alatt pattogott, a rendszeres fosztogatásban vagyonosodó muzulmán harcosok Pozsony hízott mezein, zsíros Kahlenbergen ügettek zsákmány után lógó nyelvvel, mint téli ordasok, Montecuccoli szájas békéjű, trombitás lakodalmú tábora mellett látástávolban húzott az érsekújvári rabszolgapiac felé a portyázásban elesett vértanúk szétvagdalt, besózott hulláit vivő szekerek után az elhajtott paraszt: férfiak tízenként gyalog, asszony, gyerek kettesével lovon - s a bécsi póráz vége szorosabbra csavarodott a királyi csuklón, és magas parancs kergette a búsult bánt följebb, csak följebb a hadi színen.

Fölcuppantak hát a sátorkarók vizet rántva nyomukban, összesereglettek a messze gyűrűben szétszórt kopjás istrázsák, élés, muníció, szerszámok, egyetmás, kézi malom, prédikátor négylovú kolyeszákra kuporodott, és sivító síppal, rezes torkú trombitával vágtattak előre a tisztjei csoportjában szügybe feszített fejű paripáján ülő fővezér előtt a nyargaló zászlók. Az útra kanyarodó "mezei úr" mögött könnyű magyar lovasai hátán ugrált a karabin, gyalogjai deli csizmája vágta a marsot. Aztán a fundálók, művesek, szállásosztók zörgő, csikorgó céhe dübörgött utánuk, merev nyakú mezei pattantyúk gurultak zökögve, kopjákkal tűzdelt két partjával együtt sikló hosszú szekérsor folyója duzzadt, a Piccolomini és Bachone ezred óriás vaskockája ingott súlyosan, s amott hátul az elhagyott tábor fekete négyszögéből sáncoló parasztok, cseléd, szekér, gyalog, lovas huzakodott kifelé.

A nap készülő téli álma felhőit pislogta szét szeméről, s azúrral szaggatott fekete varjúfolt sikló kerengése rajzolt a légben károgó csúcsával az üres táborhely szemetjére lebbenő óriás kúpot...

A messze elöl szállongó porfelhő alól most kiszakadt, s egy jobbra sárguló borzas bereknek vágott a felderítő huszárság... Zrínyi kardja megállásra villant... Hátul a szekerek ágyúcsövekkel tűzdelt koszorúvá faroltak össze, s a szekérsánc-mester szava idáig harsogott... Elől, a szétfoszló porfelhő mögött, folyam-könyökön túl távol falucska keresztje csillant...

A fővezér után rúgtató lovasok vágtatása mellett acélosan zörgött a kopaszodó berek... Barna foltokon fekvő húsgomolyagon, szétterpesztett lábbal hanyattvágódott szemérmetlen, csonka holttesteken szökdeltek át a horkanó paripák, az alvégen kékre duzzadt fejből tajtékos nyelvet lógató ezüstpitykés bíró bokázott kényesen, az öreg diófa hurkáról lenyúlva, s trágyadombra vetett meztelen csecsemő sebét nyaldosta a szűkölve odább takarodó kóbor kutya...

- Jézus! Jézus! - ordított a kerítetlen házacskák fehér sorfala közé vágtató magyarság.

A kis templom harangja keserves csilingelésbe kezdett, baltás, kaszás parasztok óvakodtak elő innen-onnan, idegesen ugrott meg az utcán álló, zsákmánnyal rakott paripa, a haslószíjat oldottá rántva vetette sárba drága terhét a nyergevesztett lovára vetődő turbános, bő ruhás török, tömött zsebekkel lökte át magát amott a szérűskert korlátján a gyalog futni kényszerült, udvarokon, kertben a megtorlás dühétől hörgő vad öröm öldöklése zajongott, néma menekülő bukott lova fején keresztül piac, utca sarába rázuhanó paripája alá véres alommá, hosszú nyelű, alattomos sarló vágódott ki a riadtan döngölő pata bokájának faluvégi árok mélyéről, s a falu kitisztult. A csilingelés hirtelen megszűnt, eltűnt a balta, paraszt, a kardját lova szőréhez kenő vitéz dolmánya ujjával törülte ki szeméből a véres, sáros mocskot... s a felvégen kivont karddal, turbánnal, lófejjel háromszor pántos üvöltő kapu tömte el az utat.

Zrínyi trombitája egyet kiáltott, s huszárjai őrült vágtával menekültek vissza hanyatt-homlok a szekérsánc felé.

- Bre! Bre! Allah! Allah! - berrent, huhogott mögöttük úthajláson túl a csörgő üldözés zaja elhalóban.

Egy pillanat még, s a berek üvöltve zúdul a vak üldözőkre, a mezőnek csapó meg visszaforduló Zrínyi-huszárság porából süvítő golyók vízszint záporát ontva bontakozik ki s burkolózik mindjárt sűrű füstjébe a szekérsánc, és tarka-vörös vonagló pontokat, halálos görcs rángatta karral, lábbal égre nyüzsgő véres halmokat szórva, hullajtva fut vissza, oszlik búvóhelyet keresve semmivé háromszoros támadás alatt a török lovasság.

Acélos, sós vérszagtól, puskaporfüst savanyúságától ideges, vadult ló, lovas száguldoz szerteszét mocsárba menekülőt, Duna bokraiba búvót tiporva, kaszabolva, lektikán, vállon, öszvérháton szótlan sebesült reng lassan hátrafelé, de sikkant a síp, pereg a dob: a szekérsánc gyűrűje egyenes vonallá merevül, s lassú menetben megindul Vízvár felé.

A vezér hintajában a szembeülésen idegen nap aszalta képű, frissen bilincselt fogoly ül Esterházy Pál és Vitnyédy között:

- Elegendők volnának, amiket te míveltél, ha Kanizsa, Sziget már tied volna, és Budin kálászi-ban német császár parancsolna... Ne mondd, ó Mekemorecs Azraele, ki kardodat oktalanul tiszta hitűek húsával eteted, hogy egy fejre két kéz esik! Frengisztán bas-irsekjei, királyai, serifjei nem gondolnak Madsar diarival, Zuze király, Mántikukule Rudolfusz király földi lyukakba bújván láthatatlan ürgévé lettek előttünk, mért tehát egyedül, vitézeinket Szirát hídjára, Szelszebil vizéhez halál kapuján keresztül taszítva kergetvén, te makacskodol, ó Zerin-oglu?

De a kis tábor útnak nyúlva, támadásba ágaskodva, védelemre gömbölyödve egyre csak vonult följebb, följebb.